Atompapsággal vagy sugármacskákkal figyelmeztessük a jövő nemzedékeit a radioaktív hulladékra?

2021. május 02. – 07:40

Atompapsággal vagy sugármacskákkal figyelmeztessük a jövő nemzedékeit a radioaktív hulladékra?
Radioaktív hulladék a Waste Isolation Pilot Plant egyik termében Új-Mexikóban – Fotó: Brian Vander Brug / Los Angeles Times / Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva

Az atomenergia kulcsszerepet játszik egy csomó ország áramellátásában – hazánkban például hosszú ideje a teljes termelés több mint felét a Paksi Atomerőmű biztosítja –, de a nukleáris hulladék tárolása még a leglelkesebb támogatók körében is okoz némi fejfájást. A Dark című netflixes sorozatban látottakkal ellentétben persze a valóságban nem nyílnak időhurkokhoz vezető féreglyukak a nem megfelelően tárolt radioaktív hulladék miatt, de ahogy az a floridai Tallevastban már a '60-as években kiderült, rengetegen lehetnek például rákosak miatta. A radioaktív hulladék ráadásul több ezer évig veszélyes mértékű sugárzást bocsát ki, így

nem elég biztonságosan elzárni, azt is garantálni kell, hogy tízezer év múlva is tartson a börtöne, és az utódaink se akarják kiásni.

Ez utóbbi elég nehéz feladat, hiszen fogalmunk sincs a jövő nyelvi és kulturális trendjeiről, az elmúlt évtizedek során pedig számos felvetés érkezett már arra, hogy hogyan is kéne megoldani ezt a problémát. Az ügy nehézségét jól mutatja, hogy az atompapság, a figyelmeztető műholdak, a koncentrikus táblakörök és a génmódosított növények mellett még a színváltoztatós sugárcicák is felmerültek már a témában.

A nukleáris hulladék végső nyughelye

A radioaktív hulladéktól való megszabadulásra több módszert is felvetettek már a szakértők, többek közt az is felmerült, hogy ki lehetne lőni az űrbe, de jelen állás szerint két olyan megoldás létezik, amit világszerte elfogadottnak tartanak. Az egyiknél a földfelszínen vagy az alatti barlangokban, a másiknál pedig ennél jóval mélyebben, fúrt tárolók esetében 2000 és 5000 méter között, korábban bányaként funkcionáló lerakóknál pedig 250 és 1000 méter között tárolják a hulladékot.

Ennek a legnagyobb előnye az, hogy hosszabb távú tárolást is lehetővé tesz, illetve magasabb radioaktivitású hulladékot is lehet tárolni így, így nem meglepő, hogy számos országban, köztük az Egyesült Államokban is vizsgálták az ilyen lerakók kialakításának lehetőségeit. Az amerikai kongresszus 1987-ben a Nevada államban található Yucca-hegységet jelölte ki a majdani első permanens lerakó helyszínéül, az itteni tároló azonban évtizedek alatt sem készült el, 2010-ben pedig végleg lelőtték a projektet.

Az amerikai egyesült államokbeli Yucca-hegy gyomrában kialakított lerakóba vezető vasúti alagút – Fotó: David Howells / Corbis / Getty Images

Így került előtérbe az Új-Mexikó egyik sivatagának mélyén található, 1999-ben szolgálatba állított Waste Isolation Pilot Plant (WIPP), amely jelen állás szerint az Egyesült Államok egyetlen állandó nukleárishulladék-lerakóhelye. A WIPP természetesen nem egy sima lyuk a sivatagban, hanem egy 250 millió éves sólelőhelyen kialakított, 800 méter mélyen található komplexum, amelynek megtervezését, megépítését és engedélyezését több évtizedes munka előzte meg. A gondosan kiválasztott helyszínen

  • a radioaktív hulladék elméletileg nem tud beszivárogni a talajvízbe vagy feljönni a felszínre,
  • a sólelőhely pedig azért is előnyös, mert az idő elteltével ezek hajlamosak beomlani, ami lezárása után extra védettséget biztosíthat a lerakóhelynek.

Erre jó eséllyel szükség is lesz, hiszen a tervek szerint ha nem is örökké, de pár százezer évre jó lenne háborítatlanul hagyni a lerakóhelyet, miután az utolsó adag hulladékot is elhelyezték benne. Az már 2014-ben kiderült, hogy még rövid távon sem egyszerű fenntartani a maximális biztonságot – évekre le kellett zárni a WIPP-t, amikor egy szivárgás nyomán a radioaktív anyag feljutott a felszínre, és 21 munkást el is ért a sugárzás –, de ha ezt sikerül is megoldani, még mindig ott van a kérdés, hogy hogyan mondjuk meg a nagyon távoli jövőben élő utódainknak, hogy ne ássák fel a rendkívül ártalmas szemetünket.

Atompapság, sugármacskák

Ez a probléma már a Yucca-hegységbe tervezett lerakónál is felmerült, az amerikai energiaügyi minisztérium pedig 1980-ban létre is hozott egy munkacsoportot, amelyben mérnökök, fizikusok, antropológusok, viselkedéskutatók és egy sor más tudományág képviselői keresték a választ arra, hogy miként tudnák eltántorítani a jövő emberét a radioaktív hulladék felszínre hozatalától. Rövid távon ez természetesen nagyon egyszerű feladat, arra viszont kevés esély van, hogy több ezer év múlva is a maival megegyezőek lesznek majd a kulturális és a nyelvi körülmények.

Munkások falazzák el a WIPP egyik megtelt járatát 2006-ban – Fotó: Brian Vander Brug / Los Angeles Times / Getty Images

Elég csak arra gondolni, hogy az emberiség történetének legrégebbi írásos feljegyzései csak pár ezer évesek, de már ezek közt is sok olyan van, amit mára lehetetlenné vált értelmezni. A konszenzus ekkoriban az volt a nukleáris hulladékkal kapcsolatos, jövőálló kommunikációról, hogy

  • első körben azt kell megértetni a befogadóval, hogy egyáltalán egy üzenetről van szó,
  • majd azt, hogy veszélyes hulladékot tárolnak az adott helyszínen,
  • végül pedig, hogy pontosan milyen anyagokról van szó.

Erre a munkacsoporton kívül mások is keresték a választ, többek közt a Zeitschrift für Semiotik nevű német folyóirat is, amely 1982-ben és 1983-ban tett közzé felhívást szakértőknek, hogy pontosan hogyan lehetne ezeket a dolgokat megfelelően kommunikálni. A beérkezett válaszokat 1984-ben közölték, és ahogy arra talán számítani lehetett, a földhözragadt megoldásoktól az egészen abszurd ötletekig mindenféle feltűnt köztük.

Voigt Vilmos magyar szemiotikus például azt javasolta, hogy a tároló körül helyezzenek el körben figyelmeztetéseket a legfontosabb globális nyelveken, bizonyos időközönként pedig újabb, koncentrikus körökben helyezzék el ezek fordításait. Ezzel nemcsak érthető maradna a közölni kívánt üzenet, hanem a nyelvek korábbi változatait is lehetne értelmezni az új táblák segítségével. A lengyel sci-fi író, Stanisław Lem inkább műholdakban gondolkodott, illetve a genetikailag kódolt növények ötletét is felvetette, amelyek csak nukleáris lerakóhelyek közelében nőnének.

Az egyik terv a lerakót jelző építmény kialakításáról – Forrás: osti.gov – Office of Scientific and Technical Information

Thomas Sebeok, a korábban említett munkacsoportban is részt vevő nyelvész ennél is tovább ment, és az Alapítvány-trilógiát idéző koncepcióval állt elő, felvetve az atompapság létrehozatalát. Az atompapok egy szakértői testület tagjaiként azért feleltek volna, hogy generációkon átívelően kommunikálják a nukleáris hulladék köré épített mitológiát, annak rituáléival és legendáival együtt – nagyjából úgy, ahogy a tudományvallás működik Asimov Alapítvány-trilógiájában. Végezetül pedig ott volt még a francia író, Françoise Bastide és az olasz szemiotikus, Paolo Fabbri közös ötlete, akik azt javasolták, hogy

mivel az emberek számára évezredek óta kulturális relevanciával bírnak a macskák, és a jelek szerint ez nem is fog változni, tenyésszünk olyan genetikailag módosított cicákat, amiknek a színe megváltozik a sugárzás hatására.

Ahogy Sebeok, úgy ők is fontosnak tartották, hogy az üzenet megfelelő átadása érdekében mesékkel és mítoszokkal ültessük el a macskák fontosságát a kollektív tudatban, melyeket zenével, versekkel és festményekkel lehetne terjeszteni. Bár ilyen macskák még nem léteznek, az internet megszállott macskaimádata miatt az ötlet amúgy a mai napig él a köztudatban, van neki saját honlapja, és pár éve egy rövid dokumentumfilm is készült róla, amelyből többek közt az is kiderült, hogy valaki önszorgalomból el is kezdett dolgozni azon, hogy a sugárcicák valósággá válhassanak.

Istenségek börtöne

A WIPP kapcsán aztán ismét beindult az ötletelés a nukleáris hulladék és a jövő generációinak kapcsolatáról, 1990-ben egy rakás szakértőt, írót és művészt csődített össze az amerikai kormány Új-Mexikóban, hogy együtt találják ki, hogy lehetne első lépésben a következő tízezer évre hülyebiztossá tenni a majdani lerakóhelyet. A munkacsoport az univerzálisnak mondható szimbólumok vonalán indult el, Carl Sagan csillagásznak pedig volt is egy ötlete:

a koponya, alatta két lábszárcsonttal.

Hamar kiderült, hogy a dolog nem ilyen egyszerű, a koponya ugyanis jó darabig az újjászületést szimbolizálta, és bár egy ideje inkább asszociáljuk a veszéllyel, illetve a mérgekkel, az utóbbi évtizedekben az ijesztő arcmaszkok mellett táskákon, kabátokon, de még babaruhákon is ott virított a halálfej. Ez aligha jelenti azt, hogy ezen a ponton mindenkiben azonnal rossz érzést keltene, azt meg végképp nem tudjuk, hogy ezer év múlva mi lesz majd a helyzet.

A WIPP esetében felmerült tervekben ezek az elrretentésre szolgáló tüskék is szerepeltek. – Forrás: U.S. Department of Energy

A WIPP esetében végül egy több elemből álló rendszerben egyeztek meg a kutatók, amelyben hatalmas gránitoszlopokból álló védvonalak mellett egy tíz méter magas, harminc méter széles fal is útját állja majd a kíváncsiskodóknak. A lerakóhely fölött egy tető nélküli gránitszoba lesz, ahol még több információhoz lehet majd jutni. A gránitoszlopokon figyelmeztetések, illetve tájékoztató üzenetek lesznek majd az ENSZ hat hivatalos nyelvén – angol, spanyol, orosz, francia, kínai és arab –, illetve a helyszín miatt navajóul, de ezeken felül azért marad majd hely a jövő nyelveinek. Piktogramokban is gondolkodnak, sőt, még Edvard Munch A sikoly című festménye is megjelenhet majd a helyszínen, amikor pár évtized múlva lezárják.

A végleges tervekre persze még jó pár évtizedig várni kell, ezek alapján azonban az egész pontosan olyan lesz, mint a gonosz istenségek föld alatti börtöne bármelyik animében. Emellett pedig elég izgalmasnak is hangzik, szóval a rengeteg védvonal ellenére a jövő generációk érdekében reméljük, hogy hozzánk hasonlóan azért ők is tudják majd észlelni a sugárzást.

Felhasznált források