Létezhet vulkánszerű vita nélküli családi ebéd, csak dolgozni kell érte

Teljesen ki volt száradva a szám. A kiszáradt ajkaim és nyelvem miatt szokatlanul képeztem a hangokat. A torkom már kissé rekedt volt, jó párszor meg kellett köszörülnöm. Gyöngyözött a homlokom. Viszonylag sűrűn nehezedtem át egyik lábamról a másikra. Az egyik pillanatban belenéztem a folyosón lévő tükörbe, megláttam benne az arcomat, ami egyáltalán nem volt könnyed és derűs, épp ellenkezőleg, feszült volt. Visszanéztem a közeli rokonomra, aki épp egy pohár vízbe kortyolt bele, vélhetően neki is teljesen kiszáradt a szája. Miközben beleivott a vizébe, összevillantak a szemeink, majd gyorsan máshová néztünk.

Nem találkozunk sűrűn, főként születésnapokkor, húsvétkor, karácsonykor. De ha találkozunk, szinte mindig vitatkozni kezdünk politikai, közéleti ügyekről. Tudjuk egymásról, hogy máshogy gondolkodunk a világról, és sajnos néha vagyunk annyira idióták, hogy szándékosan beletöröljük egymásba a koszos bakancsunkat. Nem mindig tudjuk megcsinálni azt, hogy civilizált emberek módjára, békés egyet nem értésben beszélgessünk közügyekről. A legkellemetlenebb az, amikor már családtagok jönnek oda hozzánk riadt tekintettel, hogy legyünk szívesek egy kicsit visszafogottabban vitatkozni.

De más helyzetekben, baráti, ismerősi körben is bele lehet futni időnként olyan politikai témájú vitákba, amik nem nagyon tudnak megmaradni kulturált keretek között. Pillanatok alatt indulatosak lesznek az emberek, sajnos sokszor alig várják, hogy megsérthessék egymást.

Az ellentétes politikai oldalon állók gyakran teljesen más forrásokból tájékozódnak, más információk alakítják a gondolataikat, így amikor találkoznak, nagyon hamar ki tudnak ütközni a homlokegyenest ellentétes álláspontok. Sokan hónapokon át élnek a saját buborékjukban, aztán egyszer-egyszer találkoznak valakivel pár óra hosszára, aki teljesen más véleményen van, és ennyire kevés idő nem elég arra, hogy közeledjenek az álláspontok. Összeszedtünk néhány tipikus példát, hogy milyen piszkálódásokat szoktak egymás fejéhez vágni az emberek.

Amikor kormánypártiak sértegetnek ellenzékieket:

• „Be akarjátok engedni a koszos migránsokat, akik majd megerőszakolnak és megölnek minket!”
• „Miért kell, hogy minden a buzikról szóljon? Te se két buzi gyereke vagy!”
• „Jó, lehet hogy lopnak, de az ellenzék is lopna, ha hatalmon lenne.”

Vagy amikor ellenzékiek piszkálnak kormánypártiakat:

• „Csak a manipulálható, bugyuta emberek támogatják Orbánt.”
• „Biztos azért cseszteted ennyire a melegeket, mert te is az vagy!”
• „Érdekes, hogy mennyire vallásos itt mindenki, amikor a templomok meg üresek.”

Ha látják az acsarkodásokat, nagyon örülhetnek a politikusok, hiszen nekik nem ritkán pontosan az a céljuk, hogy az emberek egy csoportját alaposan feltüzeljék, és egy másik csoport ellen fordítsák. Ezek után szinte már csak hátra kell dőlniük egy nagy, sajtszószos nachos-tállal, és élvezni a show-t.

De lehet ezt jobban csinálni? Megkérdeztünk két pszichológust, Karner Orsolyát és Tamás Katát, valamint egy mediátort, Pilinszki Attilát arról, hogyan lehet kulturált keretek között politikáról beszélgetni családi körben az ünnepek alatt.

Jobb embernek akarjuk érezni magunkat a másiknál

Karner Orsolya, az ELTE adjunktusa szerint egy vitában az érzelmi involválódásnak általában az identitásunk és az érintettség lehetnek a fő okai. Egy ember önmagáról alkotott pozitív képe (önértékelése) nagymértékben azokkal a pozitívra értékelt csoportokkal történő azonosulásból fakad, amelyeknek a személy tagja. A saját csoportunk felértékelése a csoportok közötti összehasonlításból fakad. Tehát többnyire csoportok tagjaként határozom meg magam, és fontos, hogy ezáltal „jobb embernek” érezzem magam. Ennek eszköze, hogy a saját csoportomat automatikusan más csoportokhoz hasonlítom, és pozitívabban értékelem, mint a másik csoportot (sőt, őket még le is értékelem) – tehát azáltal vagyok én jobb, hogy a másik rosszabb.

Nem mindegy azonban, hogy melyik szintű csoportos identitás aktiválódik: egyes csoportokhoz tartozás a különbségekre irányítja a figyelmet (pl. magyarok szemben a románokkal), míg más csoporthoz tartozás éppen a hasonlóságot emeli ki (pl. kelet-közép európaiak). Ennek a magasabb szintű kategorizációnak lehet szerepe a csoportközi konfliktusok és a diszkrimináció csökkentésében is, ezekkel könnyebb lehet megtalálni a közös pontokat, a magasabb szintű közösséget. A társas identitásnak tehát nem csak a konfliktusok elmélyülésében, hanem a megoldásában is szerepe lehet. Ez lehet akár egy közös csoportidentitás is (pl. ő cigány, én nem, de mindketten Barca drukkerek vagyunk).

De egy-egy nagyon személyes ügy is át lehet politizálva, ami csoporttagságot aktivizál. Például a szexuális orientáció abszolút magánügy, mégis a közbeszéd része lett, illetve pártpolitikai hovatartozás határozhatja meg, mit gondolunk róla. Családi körben, akár az ünnepekkori találkozások alatt más, hasonlóan privát ügyek, például a szoptatás vagy a hozzátáplálás is konfliktust szülhetnek.

Nem könnyű egymás mellett jelen lévő, de egymásnak ellentmondó érzéseket elviselni

Tamás Kata a problémakör elméleti hátterével kapcsolatban azt jegyezte meg, hogy gyakran érezhetünk pozitív és negatív, komplex, egymásnak ellentmondó érzéseket egy-egy megosztó témával kapcsolatban, és ezt nagyon nehéz elviselni. Ezért sokan elviselés helyett az egyik részt – gyakran a negatívat – másokban kezdik el látni.

Ennek az lesz az eredménye, hogy magamat és a hozzám tartozó csoportot elkezdem idealizálni, nehezebb lesz megtalálni a negatív részeket, felértékelem mondjuk az adott pártot és vezetőjét, tagadom a hátrányos aspektusait, eltúlzom az eredményeket és nem veszek tudomást a sikertelenségekről. Hárítom a kritikákat, nem bízom más csoportokban vagy ahhoz tartozó emberekben, akár különlegesnek, feljogosítottnak és kiválasztottnak fogom gondolni magamat és a csoportot. És ez nem ritkán azzal jár, hogy izolálódom, hiszen a más csoporthoz tartozók is elkezdik majd leértékelni az általam támogatott csoportot. Ezzel bezárult a kör.

Ez a védekező mechanizmus tehát gátolja az egymáshoz kapcsolódást, a közös tanulást, fejlődést, viszont cserébe csökkenti a szorongást. Illetve igazából a szorongást sajnos nem csökkenti, csak annak tudatosulását, szóval valójában csak időleges megoldásnak alkalmas. Ha a fenti mechanizmusok mentén zajlik egy beszélgetés, akkor

nem egymást látjuk, nem a másik embert, hanem a rá kivetített „ördögi” képet.

Ha ilyen mechanizmusok alapján gondolkodunk, akkor megoldás lehet a kiegyensúlyozott és kutatásokon/tényeken alapuló tájékoztatás, közös pontok megtalálása az ellentétek mögött. Támogató, empatikus és szeretetteli konfrontáció, miközben folyamatosan hangsúlyozzuk kapcsolatunk fontosságát, a közös emlékeket, a jövőbeni közös lehetőségeket, miközben igyekszünk lefejteni egymásról a kivetített képet és valóban az embert látni a másikban, aki belső nehézségeivel küzd meg úgy, hogy a negatív részeket másban fedezi fel.

A komplex érzések elviselésének képessége családban és terápiában is fejleszthető. Csak ha társadalmi folyamatok ez ellen hatnak, az nem könnyíti meg ennek az érzelemelviselő képességnek a fejlődését.

Megnyugtató lehet a másik számára, ha látja, hogy nem söpörjük le azonnal, amit mond

A két pszichológus szerint az értékek, világnézetek mentén kialakuló konfliktusok hatása megjelenik a pszichoterápiákon is, esetenként úgy, hogy nem is konkrétan ilyen ok miatt jön a kliens, mégis kiderül, hogy valójában ezek is ott vannak a problémák hátterében.

Tamás Kata beszélt arról is, hogy a közéleti hátterű családi konfliktusoknál sem mindegy, hogy mennyire intenzív a kapcsolatunk azzal a rokonnal, akivel konfrontálódunk. Tehát aszerint, hogy csak évente egyszer-kétszer találkozunk vele, vagy minden hétvégén, más-más módon érdemes kezelni a felmerülő súrlódásokat. Akivel csak ritkán találkozunk, azzal akár tisztázni is lehet, hogy annyira kevés az idő, és annyira mást gondolunk az adott témáról, hogy nem biztos, hogy érdemes túl mélyen belemenni. (Ez persze nem mindig jó megoldás, de ez is egy opció.)

Szerinte használhatjuk azt a módszert is egy vita során, hogy miután a vitapartner kifejtette az álláspontját, néhány mondatban visszamondjuk neki, hogy szerintünk ő mire gondolt. Ez jó esetben megnyugtatja, azt az érzést kelti benne, hogy értjük, amit mondott, tehát nem arról van szó, hogy esetleg fel se fogtuk, amiről beszél.

Egy másik megoldás lehet az, hogy közös pontokat próbálunk találni. Sok közéleti konfliktusra igaz az, hogy a téma egy részéről mindenki hasonlóan gondolkodik, tehát érdemes lehet tisztázni, hogy a vitás ügynek mely részében értünk egyet, és mi az, amiben máshogy vélekedünk.

Karner Orsolya kitért arra, hogy egy vitahelyzetben az attitűd döntő tényező, nem árt esetleg már előre tisztázni magunkban a rokonlátogatás előtt, hogy ha kényes ügyekre terelődik a szó, akkor kihívást jelent majd megőrizni a türelmünket, a nyugalmat.

Nem árt, ha van stratégiánk arra, hogyan tudjuk lehűteni magunkat, és tudatosan legyünk nyitottak arra, hogy itt most más véleményekkel fogunk találkozni. Ne az legyen a célom, hogy az én álláspontomat lenyomjam a másik ember torkán, hanem első körben próbáljam megérteni a másikat. „Legtöbbször már az első pár mondatnál elkapják az érzelmek az embert, és megindul az, hogy én mit akarok mondani. De jobb, ha ez nem így alakul, hanem figyeljünk türelemmel arra, hogy a másik mit akar átadni.”

Tamás Kata szerint a vitapartner állításainak visszaismétlése azért is hasznos lehet, mert akkor még ha nem is sikerül tűpontosan visszaadnunk, amit mondott, a másik fél látja az erőfeszítésünket, látja, hogy szeretnénk megérteni őt, nem csak félresöpörjük az ő dolgait, és erőltetjük a sajátunkat.

Karner Orsolya a pszichodráma egyik módszerét is megemlítette, ami nagyon leegyszerűsítve úgy használható ilyen szituációk előtt, hogy felidézünk egy olyan helyzetet magunkban, amikor korábban vitáztunk a politikailag velünk egyet nem értő rokonnal, beleképzeljünk magunkat az ő helyzetébe, és felidézzük, hogy mit szokott mondani adott témában, arra mi hogyan reagálnánk, aztán arra ő mit szólna, és így tovább. „Tehát mindkét fél gondolatait és reakcióit én hozom elő magamban, és ez empatikusabbá tud tenni engem a másik fél iránt.”

Persze ezek a kifinomult módszerek azokban a helyzetekben hasznosak leginkább, amikor az eltérő politikai álláspontok miatt kialakuló eszmecseréről van szó, Tamás Kata szerint

ha valaki a politikát, a politikai nézeteink különbözőségét használja arra, hogy bántson minket és szándékosan megsértsen, az teljesen más helyzet, ott még csak az sem biztos, hogy érdemes végighallgatni a másik felet.

Sok élethelyzetben irreális cél, ha valamelyik fél meg akarja változtatni a másik világnézetét

Mivel sokszor nem kompromisszumkész egymással két ideológia, ezért sok esetben jobban járunk, ha nem arra teszünk kísérletet, hogy a rokonunk világnézetét megváltoztassuk, és nem arra törekszünk, hogy ő is azt gondolja, amit mi, hanem inkább arra, hogy például karácsonykor hogyan lehet kulturáltabb mederben tartani a vitát – erről beszélt Pilinszki Attila, a Semmelweis Egyetem docense, szociológus, mediátor.

Fontos végiggondolni, hogy amikor felmerül egy politikai téma egy asztaltársaságban, akkor azzal mi a célja a felhozójának. Sokszor ugyanis öncélúak lehetnek ezek a témafelvetések, tehát valójában nem az jelenik meg, hogy máshogyan gondolkodik az egyik és a másik fél, hanem hogy az egyikük azt gondolja, magasabb rendű, amit ő képvisel.

Pilinszki szerint azonban a legtöbb élethelyzetben irreális cél, ha valamelyik fél meg akarja változtatni a másik világnézetét. Ilyenkor ha arról akarjuk meggyőzni a másik felet, hogy neki – pláne ha csoportba sorolással azt mondom, hogy nektek – nincs igaza, akkor az a cél, hogy felülkerekedjünk, de ez nem fog eljutni a meggyőzésig. Hiszen „az értékeink sok esetben olyannyira mélyen gyökereznek bennünk, hogy ez racionális vitában a legtöbb esetben nem változtatható.”

„Az sokkal inkább elérhető cél, ha tudatosan úgy veszek részt a beszélgetésben, hogy szeretném megismerni a másik álláspontját részleteiben is.”

A cikk elején felhozott, melegekre, migránsokra, manipulálható emberekre vonatkozó karcos példamondatok Pilinszki szerint már nem arról szólnak, hogy megosztják a véleményüket egymással a résztvevők, hanem ilyen helyzetekben vélhetően két egymás melletti monológ jön létre. „Ilyenkor gyakran az a célja a résztvevőknek, hogy megerősítsék saját magukat abban, hogy jó oldalon állnak”.

Tüzelni tudja a beszélgetést, ha a vitázó felek egymástól azokat a kliséket hallják, amiket a közbeszédben hallani

Egy vitában „jobb, ha van bennünk fék, és engedjük a másiknak, hogy elmondja a véleményét”, de „ez nyilván nagyon nehéz” – mondta Pilinszki Attila. De „nem feltétlenül kell hagyni mindent végigmondani. Ha azt érezzük, hogy minket, vagy más jelenlévőt, akár jelen nem lévőket megaláznak, akkor meg lehet kérni az illetőt, hogy fogalmazza meg máshogy a mondandóját.”

„Ha nagyon sértő mondatot kapunk, érdemes visszalépni egy kicsit. Ha például egy ünnepi asztalnál jön elő ilyesmi, akkor érdemes tisztázni a másik féllel, hogy szívesen meghallgatjuk mit gondol az adott témáról, de azt nem szeretnénk, ha személyeskedő vitává válna a beszélgetés. Kérjük meg, hogy tartsuk szem előtt, milyen alkalomból jött össze a rokonság.”

Tüzelni tudja a beszélgetést, ha a vitázó felek egymástól azokat a kliséket hallják, amiket a közbeszédben hallani lehet azokról a csoportokról, amelyekhez a vitapartnerek tartoznak. Ha már politikára terelődött a szó, érdemes inkább konkrét ügyekről beszélgetni, nem általánosságban egymás ideológiai hátteréről.

Nem igazán visz előre, ha túl általánosan beszélünk, tehát például azt mondjuk: „ti, fideszesek ilyenek vagytok”, vagy: „ti, liberálisok olyanok vagytok”, hanem inkább konkrét ügyekről, konkrét történésekről beszéljünk. Pilinszki szerint nem előrevivő az ilyen jellegű címkézés, hiszen akkor kizárólag sztereotípiák alapján formálunk véleményt. „A sztereotípiák valahol segítik a világban való eligazodásunkat, ugyanakkor fontos, hogy ezek a személyes találkozásokkal árnyalódni tudjanak. Én nem szeretném elveszíteni azt a kíváncsiságomat, hogy ha találkozok valakivel, akkor jobban megérthessem őt. Lehet, hogy nem fog változni az értékrendszerem, de gazdagabb leszek attól, hogy jobban megértem, megismerem a másikat.”

Lehet, hogy a társaság vitában nem részt vevő tagjainak túlságosan terhes, amiről a vita zajlik

A felnőttek politikai témájú vitái természetesen hatnak a jelen lévő gyerekekre is. „A vitakultúra tanulása gyerekkorban kezdődik, akkor kezd kialakulni, hogyan fejezi ki magát az ember, és képes-e meghallgatni a másikat” – mondta Pilinszki, aki szerint a gyerekek egy ilyen vitát nem az alapján fognak értékelni és értelmezni, amit például a vita után mondunk nekik magáról a vitáról, hanem inkább az alapján, amit látnak a saját szemükkel. „Érdemes feltenni magunknak a kérdést minden hétköznapi szituációban, hogy »mit tanul ebből a gyerek«. Például abból, ahogyan reagálunk másra, ahogyan vitában vagyunk, ahogyan kiszállunk egy vitából.”

És ha már nem nagyon kicsik, „akkor érdemes megkérdezni tőlük, hogyan érezték magukat a vitában, hogyan élték meg, sőt, arról is lehet kérdezni őket, hogyan láttak minket ebben a helyzetben.” És vita idején érdemes figyelni a társaság többi tagjára is. Lehet, hogy számukra túlságosan terhes, amiről a vita zajlik.

Ne uralja egyetlen törésvonal az életünket

A konfliktusok eljuthatnak arra a destruktív szintre, amikor a felek közötti kapcsolatot a személyeskedés, a másik fél dehumanizációja jellemzi. Több történelmi példát is találhatunk arra, amikor valamilyen értékrend, ideológia mentén súlyos konfliktusok alakultak ki különböző társadalmi csoportok között.

„Van, amikor annyira élessé válik két társadalmi csoport között a törésvonal, hogy akár a családi-rokoni kapcsolatokat is ezek uralják. Nem szabad engedni, hogy egyetlen törésvonal uralja az életünket.”