Karsai Dániel ápolója: Ott álltam a parlament folyosóján Dani mellett, és volt olyan képviselő, aki gyorsan visszahúzta a függönyt

Milyen érzés a családnak, a testvérnek vagy a segítőnek átélni egy nyilvánosság előtt vállalt halálos betegséget? – ezzel a kérdéssel kezdődik a Hvg.hu páros interjúja, amelyet Karsai Dániel öccsével, Karsai Péterrel és ápolójával, Márkovics Ákossal készített. A két férfi hónapok óta közvetlen közelről követi végig az ALS-beteg alkotmányjogász küzdelmét.

Az interjú sok fontos kérdést taglal, rögtön például azt, hogy Karsai története sok pozitív dolgot rejt magában; de beszélnek arról is, hogy tehernek érzik-e a betegséget, mit gondolnak az életvégi döntésekről, és szóba kerülnek Karsai Dániel szóviccei is.

Karsai Péter az interjú elején arról beszél, hogy az ALS tavaly augusztus 25-én lényegében berobbant az életükbe. „Egyik napról a másikra nem csak az új helyzethez kellett hozzászoknunk, hanem a pánikhoz, az aggodalomhoz és a »te jó ég, mi lesz most« érzéshez is.” Mint mondja, először padlóra kerültek, testvére pedig az első hónapokban nagyon bezárkózott.

„A sorsfordító pillanat tavaly december 21-én jött el, ekkor vette át az új, akadálymentes lakása kulcsait, és döntötte el, hogy élni akar. Azóta is döbbenetes vitalitás és életigenlés van benne”

– mondja Karsai Péter.

Márkovics Ákos egy netes álláshirdetésre jelentkezve lett Karsai Dániel ápolója május végén. Miután Dániellel átbeszéltek mindent, belevágtak, és pillanatok alatt megtalálták a közös hangot. „Számomra egyébként a legrosszabb azt látni, hogyan halad előre a betegség. Amikor elkezdtem, Daninak minimális segítségre volt szüksége, felsegítettem a pólóját, vagy megkentem egy szelet vajas kenyeret” – mondja.

Az ápoló személye gyorsan nagyon „magas polcra” került a családban és a jogászcsapaton belül is. „Szerintem elég világos, hogy ebben az egész történetben ő a kulcsjátékos, ha ő nincs, akkor is van megoldás, csak azt úgy hívják, hogy kapkodás és fejveszte rohanás”

– mondja Péter. „Lehet, hogy Dani lett az év embere, de Ákos megérdemelné, hogy ez egy osztott díj legyen” – utal a Hvg.hu olvasóinak díjára.

A teljes interjún visszatérően átívelő motívum, hogy sok időt töltenek nevetéssel, és ez mennyire fontos egy ilyen élethelyzetben. „Mindannyian érzékeljük Dani állapotát és az ebből adódó nehézségeket, de azt gondolom, hogy miután ő semmilyen módon nem drámázik – se nekem, se Ákosnak, se a BBC-nek –, nekünk sincs túl sok jogalapunk arra, hogy elkezdjünk a sarokban guggolva összesírni egy százas papírzsepit” – mondja az öccse.

A kérdésre, hogy vannak-e olyan pillanatok, amikor azt érzik, hogy ez egy nagy teher, Karsai Péter így válaszol: „Ez egy hatalmas nagy felelősség, egy irgalmatlan szemét nagy teher. Ami köztem és Dani között kialakult, az egy gyönyörű ívet leíró testvéri kapcsolat, ami ebben az új életszakaszban tetőzik. Sosem voltunk annyira empatikusak egymás irányába, mint most, ezt pedig hihetetlen érzés megélni. Nekem mindig ő volt a nagy, akire felnéztem, és most még brutálisabban felnézek rá, még akkor is, ha csak a derekamig ér.”

A család egyébként „teljes mellszélességgel és büszkeséggel” állt Karsai Dániel mellett akkor is, amikor a nyilvánosság elé állt és beperelte az államot. „Szerintem még három hónapja sem gondoltuk volna, hogy Dani egyébként kétségtelenül szomorú története ennyi pozitív dolgot rejt magában” – összegez az öccse.

És mit éreztek akkor, amikor a Parlamentben szótlanul sétálnak el Dániel mellett a kormánypárti képviselők?

Márkovics Ákos erre ezt válaszolja:

„Az rendkívül kellemetlen volt. Ott álltam a folyosón Dani mellett, és volt olyan képviselő, aki még el is húzta a függönyt, majd, amikor meglátott minket, gyorsan vissza is húzta.”

Testvére szerint Dániel ezt hihetetlen optimizmussal fogja fel. „Én is megkérdeztem tőle, hogy nem volt ez egy kicsit meredek? Mire azt válaszolta, hogy már megint nem a lényeget látom. Szerinte arra kell koncentrálni, hogy Kósa Lajos válaszolt, és leült velük beszélgetni. Végül is igaza van: nem tudsz mit csinálni azzal, aki nem akar veled beszélgetni, azzal kell, akivel lehet. Még akkor is, ha mást gondol.”

Az életvégi döntésekről Márkovics Ákos azt mondja, hogy egészségügyi dolgozóként már korábban is pártolta. „Amikor valaki idősellátásban dolgozik, mint én, gyakran találkozik olyan esetekkel, ami már nem emberi élet, mégis évekig fekszik valaki méltatlan állapotban. Ezt borzasztó volt látni.”

Karsai Péter osztja a véleményét: szerinte az életvégi döntéseknek terepet kell adni a magyar jogrendszerben, „mert ténylegesen eljöhet a pont, amikortól már nem biztos, hogy van értelmes folytatni”.

Mint mondja, a bátyja ugyanakkor nem akar illegális terepre menni és a barátait, rokonait sem akarja oda vezényelni. „Ő nagyon büszke arra, hogy itt született, hogy magyar, és már-már elcsépelt, de komolyan veszi, hogy itt élned, halnod kell.”

Az egyébként kellemes, kedélyes, ugyanakkor szívszorító interjúban még sok mindenről szó esik, egyebek mellett Dániel hatalmas toleranciájáról – és az övékéről is, amikor az alkotmányjogász a szóvicceivel szórakoztatja őket. Testvére erejéről pedig Karsai Péter így beszél: „Erre csak az képes, akinek olyan belső ereje van, mint Daninak. Rengeteget kapott egyébként a ju jitsutól. (…) Annak a szellemi gyümölcseit, amit az önvédelmi sporttól, a jitsutól kapott, Dani most aratja le.”