Nagyon nehéz időszak, amikor egy gyerek a túlélés határán ingadozik

2023. január 02. – 20:53

Nagyon nehéz időszak, amikor egy gyerek a túlélés határán ingadozik
Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Miért kellene az életet ünnepelnie egy végstádiumban lévő betegnek, és lehet-e viccelődni a falábán egy frissen amputált lábú gyerekkel? Monica Culennel, a bohócdoktorok nemzetközi szervezetének osztrák társalapítójával mindezek mellett még sok fontos dologról beszélgettünk, mint amilyen a humor szerepe a gyógyításban és a hétköznapi életben; az idős, demens betegek flörtölési kedve; vagy hogy mire reagál egy kómában fekvő beteg. A legtöbbet természetesen arról volt szó, hogyan könnyítik meg a kórházban fekvő gyerekek életét a bohócdoktorok.

Monica Culen a Red Noses Clowndoctors International, a világ legnagyobb egészségügyi bohócszervezetének társalapítója és vezérigazgatója. Giora Seeligerrel közösen 1994-ben alapította meg a Rote Nasen Clowndoctors nevű osztrák szervezetet. Ausztria után Magyarország kapcsolódott be a programba elsőként 1996-ban, majd lassan a világ több országában elterjedt. Culen novemberben Budapesten vett részt a Piros orr mesék – Nevetésben a remény című mesekönyv-antológia bemutatóján, ahol azt mondta, hogy tulajdonképpen egy véletlen miatt kerültek elsőként Magyarországra. Nem sokkal az osztrák megalakulásuk után bekopogtatott hozzájuk a Creditanstalt menedzsere azzal az ötlettel, hogy a magyarországi irodanyitására őket hozná ajándékba, és finanszírozná az itteni működés első fél évét. Miután igent mondtak, kutakodni kezdtek és megtalálták Greifenstein Jánost és dr. Ormai Gabriellát, akik rengeteg tanáccsal látták el őket. Felvették a kapcsolatot a Semmelweis Klinikával, itt próbálták ki az első Ausztrián kívüli bohócprogramot, amely hamar gyökeret eresztett.

Az első években osztrák forrásból állták a működéshez szükséges összeget, majd lassan magyar szponzorokat is találtak. Magyarországon 2-3 évükbe telt, amíg rendesen felépítették a rendszert, és miután látták, hogy működik, egymás után érkeztek hozzájuk a megkeresések Csehországból, Szlovákiából, Németországból és más országokból; 2003-ra tudtak összeállítani egy olyan struktúrát, amely bármely országban használható, és ez a törekvés hívta életre a nemzetközi szervezetet is.

Culennel a budapesti könyvbemutatón beszélgettünk.

Iparoscsalád gyermeke volt, az 1972-es müncheni olimpián ön volt a legfiatalabb hoszteszfőnök 80 beosztottal, aztán PR-ral és protokollal foglalkozott. Ha jól értettem, nem vett részt egészségügyi képzésben, ami egyenesen vezette volna a bohócdoktorokhoz.

Valóban nem, spanyol szakra jártam az egyetemen, így kerültem az olimpiára is, itt nagyon korán sokat tanultam a vezetés mikéntjéről, mivel nyolcvan lányt kellett a játékok teljes ideje alatt menedzselnem. Szilvia svéd királyné volt a közvetlen felettesem, aki szerintem azért vett fel pont engem, mert jól tudtam spanyolul, ő pedig félig brazil (a spanyol és a portugál nyelv közeli rokonok – a szerk.). Pedig elképesztően későn jelentkeztem. Ekkor már férjnél voltam, és volt egy kicsi gyerekünk is, de a férjem biztatott, hogy mindenképp vállaljam el.

Voltak gyerekként vagy háromgyerekes anyaként olyan kórházi élményei, amelyek életre hívták a bohócdoktorok szervezetét? Cirkuszrajongó netán?

Nagyon gyenge és sokat betegeskedő gyerek voltam. Nagyjából kétéves korom körül hosszú hónapokat töltöttem kórházban, amire természetesen nem emlékszem. Később is beteges gyerek voltam, sokszor volt tüdőgyulladásom, ami miatt szintén sokat voltam kórházban, hatévesen egy tüdőklinikára utaltak be, ami horror volt. A tüdőkórház után egyre javult az állapotom. Gyerekként persze mélyre elástam magamban ezeket az élményeket. Aztán 1991-ben osztrák arisztokrata hölgyek egy csoportja keresett meg azzal, hogy ismernek egy amerikai bohócdoktorprogramot, ami nagyon tetszik nekik, segítsek, én biztosan kiismerem magam ilyen témákban. Az első gondolatom az volt, hogy egész biztosan nem szeretnék kórházakba járni, a bohócokat pedig a cirkuszból ismertem, és sosem szerettem őket. De mivel mindig elég jó voltam különböző tervek kidolgozásában, mondtam nekik, hogy rendben, készítek egy koncepciót. Meg is csináltam, mire mondták, hogy jó, akkor most alapítsunk egy egyesületet. Az első gondolatom pedig ismét az volt, hogy se kórházakba nem akarok járni, se bohócokkal találkozni.

Ideális kezdés.

Igen, valóban az. Aztán mondtam, hogy jó, akkor az egyesület megalapításában még segítek. Aztán az arisztokrata hölgyek egyszer csak eltűntek a kastélyaikban, mert valami fontos dolguk akadt, és az egész rám maradt. Akkor arra gondoltam, hogy jó, akkor még elindítom a programot, és majd csak találunk valakit, aki továbbviszi. Csak aztán nem így alakult. Időközben rájöttem, hogy tulajdonképpen milyen csodás figura a bohóc, és mennyi mindent ki tud fejezni. Voltam párszor kórházakban is, valamelyest legyőztem a félelmemet, és lettek kezdeti sikereink is. Ekkor mondta a férjem, hogy maradj, légy szíves, és folytasd. A teljes pályafutásom alatt nagyon támogató volt, mindig ő volt az, aki a fedélzeten tartott.

Hogyan képzik a bohócokat? Van egy nemzetközi sztenderd?

Minden országban ugyanazt a képzést kapják, amelynek van elméleti és gyakorlati része, zene, tánc és persze varázstrükkök is. Első lépésként a bohóc kidolgozza a karakterét, ami hihetetlenül nagy munka, és nem is annyira magától értetődő, nem minden színész képes rá. A bohócidentitás ráadásul nagyon eltér a valóstól: például nagy, sportos srácok bohócszerepben gyakran egészen félősekké válnak, könnyen megriadnak és vékony hangon beszélnek. Mivel mindig kettesével járnak a helyszínekre a bohócaink, sokféle formája lehet a duójátéknak: a buta és az eszes, vagy az egyik mindig mutat valamit, a másik meg utánozza; szerencsés, ha egy bohóc a teljes játékszituációban végig a szerepében tud maradni.

A bohócdoktorok munkájának fontosabb kelléke a humor, mint a piros orr. Mi a humor szerepe krízishelyzetekben?

Egyrészt az, hogy az ember az adott pillanatban legyen: hol vagyunk, kik vagyunk, mi történik körülöttünk? És az is, hogy képes legyen más szemszögből tekinteni a dolgokra, esetleg elviccelni, saját magán viccelődni, nevetni a saját félelmein vagy érzésein – mindez rengeteg feszültséget felold.

A humor abban is segít, hogy ki tudjon szállni az ember abból az élethelyzetből, amiben aktuálisan van. Különösen jó, ha képesek vagyunk együtt nevetni, mert az összeköt minket. A pozitív humor azonnal kinyitja a kapukat.

Szerintem talán az a legérdekesebb, ahogyan a bohóc visszatükrözi a másik ember érzelmeit. Sok tréningünk van az empatikus együttérzés fejlesztésére, hogy a bohócok fel tudják ismerni, ha valaki egy számára félelmetes helyzetben van, esetleg feszült vagy agresszív.

Egészen különleges élethelyzetben is helyt kell állniuk, mondjuk, amikor a bohóc bemegy egy frissen amputált lábú gyerekhez – erről egyszer korábban beszélt. Hogyan kezelhet jól a bohóc egy ennyire fájdalmas és érzékeny helyzetet?

A bohóc nem ítélkezik, hanem úgy tesz, mintha nem lenne ebben semmi különös. Ilyeneket mond: „Hiszen neked csak egy lábad van! Elhagytad valahol a másikat?” Vagy: „Látom, van egy falábad, hogy lehet azzal focizni?” Tabukat dönt, és ehhez nagyon sok ösztönös megérzésre van szüksége: tudnia kell, milyen pillanatokban rukkolhat elő ilyen témával. Szabadon beszélhet olyan dolgokról, amelyek épp nagyon foglalkoztatják a vele lévő embert. Teljesen szokatlan és őrült szemszögből tekinthet egy-egy helyzetre.

Ez mindig bejön?

Nem, de sokszor igen. Fontos, hogy meglegyen a bohócban a készség, hogy ha nem megy, akkor villámgyorsan visszahúzódjon a helyzetből és előálljon valami mással.

Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex
Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex

Amikor ilyen nehéz élethelyzetekkel vagy akár a halállal találkoznak a bohócdoktorok, szoktak kérni mentálhigiénés támogatást?

Természetesen. Szoktak lenni nagyon nehéz küldetéseik, például amikor gyerekeket vagy felnőtteket kísérnek az életük végéig, vagy elveszítenek egy pácienst. Ilyenkor feltétlenül szükségük van pszichológiai szupervízióra, amit amúgy is bármikor igénybe vehetnek. Teljesen rendben van, ha azt mondják, hogy most annyira nehéz időszakon vagyok túl, hogy egy hónapra friss levegőre van szükségem, ugyanakkor meglepő módon kevés a pályaelhagyó.

Kultúránként eltér, ki hogyan áll a humorhoz. Mi jellemzi a jó humorkultúrájú országokat? Magyarország hol helyezkedik el ezen a skálán?

Vannak örömtelibb és melegszívűbb régiók, és vannak merevebbek, formálisabbak. Ahogy én látom, Magyarország nyitott, érzelmes és eleven hely. Igen, kimondottan érzelmesnek mondanám a magyarokat egy kis büszkeséggel fűszerezve – nem magyarként érdemes ügyelnie az embernek, nehogy félremenjen a viccelődése.

Egyébként inkább az intézmények között szokott lenni különbség, hiszen a fejétől bűzlik a hal. Sok múlik a kórház vagy az adott részleg vezetésén. Ha például a főnővérnek van humora, és nyitott a programra, ha melegszívű és vidám, akkor az egész részlege könnyebben működik. Ha viszont nagyon merev, akkor a mi dolgunk is lényegesen nehezebb. Az orvosoknál ugyanez a helyzet. Bemegy az ember valahova, és elég hamar megérzi, milyen ott az uralkodó légkör.

Nemzetközi orvosi konferenciákra szokták hívni, amelyeken évek óta arról tart előadásokat, mennyire fontos a gyógyászatban a humor: hogy a humor és a mentális jóllét mennyire fontos a betegségek különböző fázisaiban és a gyógyulási folyamatban, hogyan javíthatja a betegek állapotát. Kezdetben nem annyira hittek önnek, változott időközben a helyzet?

Igen, mert egy csomó tanulmány megjelent azóta, amelyek alátámasztják, hogy a jó mentális egészség, a jóllét erősíti a sejteket. Ez olyankor is látható, amikor például az onkológián egy gyerek helyzete kritikussá válik. Nagyon nehéz időszak, amikor egy gyerek a túlélés határán ingadozik. Ilyenkor jó, ha egy bohóc felismeri, hogyan tudná a gyereket motiválni és valahogy elérni, hogy ismét mosolyogni vagy nevetni tudjon. Van egy unokám, akinél félévesen súlyos leukémiát állapítottak meg, és két éven át kapott terápiát. Amikor a lányom azt írta, hogy „ma mosolygott”, tudtuk, hogy jobban van. Sigmund Freud azt mondta, hogy a nevetés az életképesség elengedhetetlen előfeltétele. Aki nem tud nevetni, az már nem is életképes. Érdekes módon, amikor valaki szívből nevet, az nem egy érzelmi, hanem egy érzelmeken kívül álló, különleges lelki állapot. Egy kicsit olyan ez, mintha ilyenkor kis szabadságra mehetne a lélek. Furcsán hangzik, ugye? Pedig így van. Elég megnézni a sokkos állapotba került embereket, akik akaratukon kívül nevetni kezdenek, és a nevetés segítségével tudnak kilépni abból a helyzetből, amit már nem tudnának elviselni. A humor arra is jó, hogy kicsit más szemszögből tekintsünk a dolgokra. A humor – amellett, hogy összeköt minket – megnyitja a kreativitásunkat és serkenti a problémamegoldást is.

Ez nagyjából mindenkire ráférne, a kórházakon kívül is.

Nagy szüksége lenne a világnak arra, hogy az emberek humorban gazdag helyzetekben legyenek együtt. A gyógyászatban például azt látom, hogy azzal, hogy a technikai eszközök ennyire fontossá váltak, az orvosok kevesebbet foglalkoznak a pácienseikkel. Minden nagyon technologizált lett, miközben még mindig az emberek közti személyes kontaktusnak van a legnagyobb hatása. A társadalom más területein is, amilyen az üzleti világ vagy a politika, a résztvevők tanulhatnának még a humorkultúráról.

A Covid időszaka alatt épp az emberek közötti interakció hiányzott, és a bohócdoktorok is kénytelenek voltak részben online dolgozni. Milyen tapasztalataik voltak?

Sokféleképp dolgoztak online a bohócok, és meglepően jól ment úgy is. A gyerekek abszolút vették a dolgot, az egészen idős emberek pedig úgy értelmezték, hogy olyan tévét látnak, ami képes nekik válaszolni. Nagyon jó új formátumokat fejlesztettek ki a kollégák a vicces videóktól a virtuális Zoom-látogatásokig. Meg is tartottunk ezekből párat, mert nagyon jól el tudunk érni virtuálisan olyan pácienseket, akiket másképp nem lehetne.

Még véget sem ért a Covid, amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát. A bohócdoktoroknak volt bőven tapasztalatuk különösen nehéz helyzetekben, hiszen gyakran vannak jelen krízisövezetekben: a koszovói háborúban és az új-zélandi földrengések helyszínén is jártak bohócdoktorok. Ukrajnában is jelen vannak?

A teljes kelet-európai vonal menekültközpontjaiban vannak bohócaink, elsősorban az olyan sátrakban, ahová a menekülők érkeznek. Egészen jó tapasztalataink vannak arról, hogyan tudnak kapcsolatba lépni a gyerekekkel, leülni melléjük, játszani és mókázni velük. Nagy megkönnyebbülés szokott ez lenni, nemcsak a gyerekeknek, hanem a felnőtteknek is, akik ilyenkor kicsit fellélegezhetnek. Menekülttáborokban, ahol a menekült emberek nagyon boldogtalan élethelyzetben vannak, gyakori a kétségbeesés. Azt tapasztaltuk, hogy amint megérkeznek a bohócok, megváltozik a hangulat. Ezt ahhoz tudom hasonlítani, mint amikor hirtelen felgyullad a fény.

Emlékszem, egyszer egy háromgyerekes apa azt mondta nekem, hogy „fogalmatok sincs, mennyire kétségbe vagyunk esve, és hirtelen idejöttök, megnevettettek minket, és ez olyan, mint egy csoda”. Pontosan erről van szó, hogy nem elég, ha az ember él, kell, hogy legyenek örömteli pillanatai is. És a bohócok nem fentről lefelé hoznak valami segítséget, hanem azonos szinten mozognak mindenkivel.

Készült arról felmérés, hogy a bohócdoktorok csak az aktuális állapotot teszik elviselhetőbbé, vagy a tevékenységüknek hosszú távú hatása is van?

A kórházakban van egy olyan programunk, amikor a gyerekek a betegágyukban tanulnak meg a cirkuszra jellemző trükköket vagy zsonglőrködni, és ez gyakran egy közös performance-ba fut ki. Olyan tapasztalat ez, ami jót tesz egy gyerek kompetenciájának, és megerősíti abban, hogy képes valamire.

Gyakran tapasztaljuk a hosszú kórházi kezeléseken átesett gyerekeknél, hogy amikor végre hazamehetnek, és ez a bohócok látogatási napjára esik, csak ülnek a bőröndjeiken és közlik, hogy ők addig nem indulnak el, amíg meg nem érkeznek a bohócok.

Egy orvos mesélt nekem egy öt-hat éves kisfiúról, aki nagyon fájdalmas, hónapokig tartó kezelést kapott. Miután hazaengedték, pár héttel később beszélt az anyával, kérdezte, hogy van a fiú, megjelent-e nála a hospitalizációs utóhatás. Mire az anya azt válaszolta, hogy nagyon furcsa, de valahányszor felemlegeti a kórházat, mindig csak a bohócokról beszél.

Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex
Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex

Ismernek olyan felnőtteket, akik gyerekként találkoztak a bohócdoktorokkal? Ők mit mondanak?

Szerveztünk egy humorkonferenciát, amin részt vett egy férfi, aki gyerekkorában éveken át többször volt kórházban, és ott többször találkozott a bohócdoktorokkal. Csodás szavakkal mesélt arról, milyen fontosak voltak neki ezek a találkozások, a vicces-vidám dolgok, amiket átélt és annak az érzése, hogy ő is részese lehetett valami érdekesnek a hosszú idő alatt. Képzeljük csak el, mennyire passzív élethelyzet ez: fekszik a gyerek a kórházi ágyban és kezeléseket kap. „Most enned kell, most nem szabad enned, tartsd a kezed, most kicsit fájni fog” – és amikor jön a bohóc, neki nyugodtan mondhat a gyerek olyanokat, hogy „buta vagy!” vagy „azt ne csináld”, hiszen ezekben a helyzetekben mindig a gyerekek a hősök, a bohócok pedig a buták, a gyengébbek. Nagyon fontos a gyerekeknek, hogy ilyenkor ők irányíthatnak.

Idős, demens emberekkel is foglalkoznak a bohócdoktorok, és a hospice-ellátásban is jelen vannak. Gondolom, ez teljesen más természetű munka, mint amikor gyerekekhez mennek.

Ha az ember bemegy egy olyan szobába, ahol négy geriátriai páciens fekszik (a geriátria egy olyan orvosi szakterület, amely az idősebb felnőttek egyedi egészségügyi szükségleteinek ellátására összpontosít – a szerk.), teljesen eltérő az emberek élettörténete, a fejlődési lehetőségeik, a szükségleteik. A gyerekeknél nagyjából ugyanott tart minden négyéves, de még a hétévesek között sincs nagy különbség, az idős embereknél viszont nagyon nagyok a különbségek. Minden pácienshez szeretetteljesen kell közelíteni, és persze van valamennyi közös vonásuk: szeretik a fiatalságukhoz kapcsolódó emlékeket, történeteket, például dalokat énekelnek az ifjúkorukból, és még kis flörtölések is előfordulnak. Gyakran szóba kerül a szerelem, a féltékenység és a szex is. Teljesen kivirágoznak ilyenkor. A legfontosabb, hogy oda fusson ki az egész, hogy ismét nyitottak legyenek az életre, készek legyenek felkelni az ágyból, beszélgetni.

A hospice-ellátásban mik a célok?

Ott is az a hozzáállás, hogy „ünnepeld az életet az utolsó pillanatig!”, de ha a páciens szomorú, szomorkodhat vele együtt a bohóc, aztán megpróbálhatja feloldani a hangulatot. Van egy új programunk a demenciával küszködő betegeknek, ami nagyon izgalmas. Az a lényege, hogy hogyan lehet humorral elérni az embereket a saját világukban. Jelen vagyunk kómacentrumokban is, és lenyűgöző, amikor egy bohóc bemegy egy terembe, ahol például mozdulatlanul fekszik egy gyerek vagy nagyon kevés reakciót mutat, és mégis képes interakcióba lépni vele. A legérdekesebb: nagyon sokszor emlékeznek az ilyen esetekre a kicsik és a felnőttek is.

Egyszer pont tanúja voltam egy olyan jelenetnek, amikor két férfi feküdt teljes kómában, a bohóc zenélt kicsit nekik, aztán így szólt: „Na, uraim, hoztam ma magammal egy meglepetést: két szép hölgyet.” Amint ezt kimondta, egyből kilengtek a műszerek, megváltozott a szív- és az agyfrekvencia, miközben az alvó embereken semmi változás nem látszott. A következő pillanatban rohantak be a nővérek, azt hitték, hogy valami rendkívüli dolog történt, pedig csak ez a mondat hangzott el.

A Piros Orr minden országban adományokból él. Az adakozási kedv Kelet-Közép-Európában elég alacsony Európa nyugati országaival összehasonlítva. Miért pont a bohócoknak lenne érdemes adományt adnia valakinek Magyarországon?

A programunk célja az életöröm. Hogy hogyan tudom az élet szépségét minden helyzetben megtalálni, hiszen erre vágyik minden ember. Úgy gondolom, hogy emiatt értik is az emberek, mi a munkánk lényege, és szívesen adományoznak. Az adománygyűjtés mindig fontos része volt a munkámnak, és azt szoktam mondani, hogy ha nekünk segítesz, azzal magadnak is segítesz.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!