2024. december 26. – 22:32
Abban az évben, amikor a Concord jött, látott és csúfosan veszített, nehezen lehet azt mondani, hogy égető szükség van még új hero shooterekre. Persze a Concordot alapvetően nem a műfaji keretek tartották vissza, hanem az, hogy egy Overwatchba csomagolt Destiny volt érdektelen karakterekkel és olyan árcédulával, amit épeszű ember nem fizet ki 2024-ben. Miután az Overwatch 2 finoman szólva sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, amellett is lehetett érvelni, hogy volt egy olyan rés, amibe be lehetett volna csusszanni, csak a Concord baltázta ezt el teljesen.
Mostanra nyilvánvaló, hogy ez tényleg így volt – a december elején megjelent Marvel Rivalst egy ponton közel félmillióan nyomták egyszerre a Steamen, azóta is minden nap több százezren játszanak vele és összesen 20 millió játékos próbálta már ki. A Marvel Rivals amellett, hogy a névadójának közkedvelt (és ismeretlen) szuperhőseit és szupergonoszait ereszti egymásnak – ami kétségtelenül hívogatóbb szerep egy random zöld űrlénynél –, igazából tök szórakoztató is. Még akkor is, ha az újdonságokat nagyítóval kell keresni benne.
Egy ilyen műfajú játéknál 2016 óta alapból nem lehet megkerülni az Overwatch emlegetését, a Marvel Rivalsnél meg aztán pláne nem, ez a játék ugyanis nehezen tagadhatná le, hogy elsősorban onnan inspirálódott. A játékmódok, a karakterek meccs előtti és közbeni évődése, vagy éppen működése, sőt, még a kezelőfelület is erősen idézik a Blizzard játékát, és ezzel igazából nincs is baj. A Marvel Rivals az első pillanattól fogva úgy nézett ki, mint egy Overwatch telerakva Marvel-hősökkel, és ennél többet valószínűleg nem is várt tőle senki.
Psylocke pont olyan, mint Genji, Vasember olyan, mint Pharah, Sólyomszem olyan, mint Hanzo (meg Genji), Fekete Özvegy olyan, mint Widowmaker, és a sort lehetne folytatni még sokáig, a karakterek jelentős részében ott van egy, vagy inkább több Overwatch-hős esszenciája. Közben viszont azzal, hogy a Marvel Rivals külső nézetes lett, olyan karakterek is születtek, akik nem ordító koppintások, és jól hozzák a szuperhősös power fantasyt. Ilyen például a széttárt köpennyel röpködő Holdlovag, de a legjobban a közelharcosoknál látszik, hogy mennyire jó húzás volt ez.
Magik, Pókember és Fekete Párduc tökéletes példái ennek, főleg utóbbi kettőnél nyilvánvaló, hogy ennél jobban nehéz lett volna megvalósítani őket. Cserébe mondjuk Vasököl amellett, hogy állati idegesítő ellene játszani, megtestesít minden rosszat, amit a kameranézet hozhatott, az ellenfélre teleportáló ütésektől a béna animációkig. Vasököl azt is megmutatja, hogy nem csak a felső polcos hősöket vette elő a játékot fejlesztő kínai NetEase, és akkor a nyilvánvalóan a keleti piacnak hízelgő Luna Snow-ról még nem is beszéltünk.
Annyira azért nem kapargatják a bödön alját, mint a kártyázós Marvel Snapben, de Köpeny és Kard, Mókuslány vagy Jeff, a földi cápa azért nem túl ismert képregényes karakterek.
A hősválasztékra igazából nem lehet panaszkodni, és az elmúlt hetek szivárgásai nélkül is nyilvánvaló, hogy az idők végezetéig lehet a felhozatalt bővíteni izgalmasabbnál izgalmasabb hősökkel és gonoszokkal, szóval ezen a téren tényleg csak a képzelet szabhat határt. Meg egy kicsit az is, hogy milyen képességeket tudnak kitalálni a sok új karakternek, ez pedig elég fontos lehet, mert a Marvel Rivalsben már most is vannak gondok a hősök és a szerepkörök identitásával, hiába vannak benne egészen izgalmas megoldások, vagy akár karakterek, mint a klónokat pakolászó Loki.
Az Overwatch a népszerűségét nagyban köszönhette annak, hogy a legbonyolultabb hőseit is el lehetett magyarázni egy összetett mondatban. A Marvel Rivals érzésre inkább a mobás filozófiát követi, a legtöbb karakternek alternatív gombjai, passzív képességei és egyéb őrültségei vannak, így egyáltalán nem magától értetődő, hogy mit kell csinálni velük. Ez nem feltétlenül baj, a már emlegetett Köpeny és Kard úgy is könnyen érthető, hogy egyszerre irányítunk egy gyógyító és egy támogató, de komoly sebzés kiosztására is képes karaktert, akik között folyamatosan váltogatni kell.
Amerika Kapitánynál viszont már inkább idegesítő a sok gomb, pláne úgy, hogy ő alapvetően egy defenzív, sebzést felfogó tank lenne. Ezzel el is érkeztünk a játék legnagyobb problémájához, az identitásválsághoz – igen, Amerika Kapitány papíron egy tank, de a csapatunkat nem fogjuk úgy megvédeni vele, mint Reinhardttal az Overwatchban. A dolgunk vele is az, hogy bemenjünk a sűrűjébe, és csépeljük az ellent, csak kicsit több az életerőnk és kevesebbet sebzünk. Mellé elég mobilis is, és ezzel nincs egyedül, a szintén tank Venom is úgy ugrál, mintha kötelező lenne.
A sebzésosztó karakterek sem csak sebzést osztanak, hanem repülnek, láthatatlanná és/vagy sebezhetetlenné válnak és elkábítanak, a támogatók egy része pedig egészen elképesztő dolgokat tud csinálni. Élükön Jeffel, aki amellett, hogy rengeteget gyógyít egy kiokádott vízsugárral, sebezhetetlen tud lenni, gyógyító gömböket hagy hátra és az ultijával egy nem is túl egymáson álló csapatot is le tud nyelni, hogy aztán a saját csapatába köpje őket. Vagy ki a pályáról, ami értelemszerűen instant halál. Ebben a játékban egy kicsit mindenki tud mindent, ami
abból a szempontból jó, hogy nagyjából bármivel lehet játszani, de pont azt a taktikázást öli ki a játékból, ami a műfaj legalapvetőbb erőssége.
A Marvel Rivalsben nem lehet kifejezetten egy szerepkörre meccset keresni, mind a hat ember azzal játszik, amivel akar, szóval papíron abszolút lehetne a helyzetnek megfelelően váltogatni, hogy mivel játszunk, de én sosem éreztem ezt indokoltnak. Legfeljebb ha rájöttem, hogy egy karakterrel teljesen reménytelen vagyok, hiába próbálkozom. A meccseket ritkán döntötte el a csapatok összeállítása, már azon túl, hogy valaki hajlandó volt-e egyáltalán gyógyítót hozni, és a meccs közbeni koordináció szintje sem verdeste az eget, mert egész egyszerűen nincs rá szükség.
Később, magasabb szinten lehet, hogy kialakul majd a dolog, de az Overwatchban már a megjelenéskor feltűntek a kombók, amikért érdemes volt bevárni a többieket, a Marvel Rivals viszont túl nagy teret enged az egyéni hősködésnek ahhoz, hogy ilyesmin egyáltalán elkezdjenek gondolkodni az emberek. Ez azért is nagy kár, mert így a rombolható környezet és a hősök szinergiáját kidomborító extra képességek – Venom például maga körül sebző szimbióta-robbanást adhat Pókembernek vagy Peni Parkernek – sem tesznek hozzá annyit a játékhoz, amennyit hozzátehetnének.
A Marvel Rivals jelenlegi formájában karakterdizájn és játékmenet terén is túl nagy katyvasz. Azzal így sem lehet vádolni, hogy csak a Marvel márkaneve viszi a hátán, mert látványos, jól összerakott és szórakoztató játékról van szó, de az Overwatch mélyrepülése nélkül aligha tudott volna játékosokat elszipkázni a Blizzardtól. Mondjuk minden fronton beleálltak a háborúba a videójátékos pornó nagyágyújával szemben, mert minden karakterből szexistent/szexistennőt csináltak, és a modellek fel is kerültek az internetre, hogy, khm, különféle projektekhez lehessen használni őket.
A Marvel Rivals egy nem túl eredeti, és messze nem hibátlan, de kifejezetten szórakoztató játék, és ha valaki arra vágyik, hogy gondolkodás nélkül darálhasson benne megállás nélkül a kedvenc Marvel-karaktereivel, akkor nem fog csalódni. Legfeljebb akkor, ha Thor vagy Amerika Kapitány a kedvenc karaktere, mert a tankok a több életerejük mellett nagydarabok is lettek, ami Groot vagy Hulk esetében nem gond, ők ketten viszont rettentő idétlenül néznek ki emiatt.
De ha ennél nagyobbak az igények, akkor is el lehet vele szórakozni, mert ingyenes, nem akar lehúzni és a legtöbb hiperkompetitív online játékkal ellentétben annyira nem is veszi komolyan magát (egyelőre). A Marvel-univerzum jelenlegi állapotában, egy kínai videójátékos cégtől pedig ez több mint elég.
