Schmidt Máriáék nem értik

Az elmúlt napokban a Telexen több cikkben is jeleztük, mennyire komoly a tétje a Kocsis Máté által szeptemberben bejelentett szuverenitásvédelmi törvénycsomagnak, amivel a Fidesz „borsot akar törni” „a külföldről finanszírozott újságírók, álcivilek és dollárpolitikusok” orra alá. Azóta többen is megszólaltak az ügyben, és egyre nyilvánvalóbb, hogy a kormányzó párt tényleg a megmaradt független szerkesztőségek elleni támadással hangolódna a 2024-es választási kampányra.

Magát a törvényjavaslatot persze még nem nyújtották be a parlamentnek, de ettől még hiba lenne azt hinni, hogy a dolog lecsengett volna, vagy hogy az egész csak Kocsis Máté magánakciója volt. Egyrészt azért, mert a Fideszben nagyon ritkán vannak magánakciók, másrészt pedig már Kocsis szeptemberi sajtótájékoztatója előtt is bizonyíthatóan készültek a magyar médiaszuverenitással foglalkozó munkaanyagok a kormánypárt holdudvarában.

Agyal az agytröszt

Az egyik ilyen a Schmidt Mária által vezetett XXI. Század Intézet idén márciusban kiadott, Veszélyben a médiaszuverenitás – A külföldről finanszírozott média forrásai és donorjai című áttekintés. A mások mellett G. Fodor Gábor, Békés Márton és a megafonos Deák Dániel által jegyzett szöveg a Telex, a Direkt36, a Partizán, a 444, a Lakmusz, az Átlátszó, az RTL, a Szabad Európa és a K-Monitor pénzügyeit igyekszik áttekinteni, és rámutatni a magyar szerkesztőségekhez érkező külföldi pénzekre. Már ahol egyáltalán vannak ilyen pénzek, az RTL-nél ugyanis nincsenek, mert a cég magyarországi bevételeiből tartja fenn magát. Így a tanulmány RTL-lel foglalkozó fejezete inkább csak arról szól, milyen sok pénzt keres az RTL a magyar médiapiacon, és milyen nagy hatalma van Európában a csatornát tulajdonló Bertelsmann-csoportnak.

Akárhogy is, a tanulmány végkövetkeztetése pontosan egybecseng azzal, amit Kocsis Máté mondott szeptemberben, hiszen a vezetői összefoglaló ezzel zárul: „...kutatásunk egyértelműen arra az eredményre jut, hogy

a magyar médianyilvánosságban a külföldről finanszírozott tartalomgyártók kritikus szintet értek el,

emiatt a külföldi eredetű strukturális finanszírozás szerkezete felveti a hazai érdekek sérelmének kérdését. Ez annál is inkább így van, mivel az elemzésben megvizsgált médiatermékek összesített átlagban 54 százalékban kifejezetten kormányellenes üzeneteket fogalmaznak meg, s nem pusztán kormánykritikus véleményt közvetítenek.”

A XXI. Század Intézet tanulmánya igyekszik kormányellenes aktivistákként bemutatni a kormánykritikus újságírókat, a független szerkesztőségeket pedig külföldről finanszírozott hatalmi központokként, amik egyetlen célja a magyar kormány megbuktatása. Ehhez még valamiféle vizsgálatot is elvégeztek, megnézték, hogy a szerkesztőségek online felületei milyen anyagokat adtak ki 2022 februárjában (hogy miért pont ezt a hónapot vizsgálták, nem világos). Az általuk „polaritásvizsgálatnak” nevezett vizsgálatban megnézték, hogy „a magyar politikai relevanciával bíró cikkek” (ismét csak nem derül ki, hogy ezeket ki és mi alapján válogatta ki), a magyar kormány szempontjából pozitívak, negatívak vagy semlegesek. A végkövetkeztetésük pedig ez:

„A vizsgált időszakban összesen 1139 darab magyar politikai relevanciával bíró cikk jelent meg a vizsgált tartalomgyártók felületein, amelyeknek 54,2 százaléka volt negatív, azaz előnytelen a magyar kormányra nézve, míg a pozitív, tehát a magyar kormányra nézve előnyös hírek aránya csupán 0,8 százalék volt. Ez azt jelenti, hogy az ezekben a sajtótermékekben megjelent politikai hírek több mint fele a kormány társadalmi megítélését rombolta, miközben ezzel ellentétes hatást csupán a hírek kevesebb, mint egy százaléka válthatott ki az olvasóban.”

Kormányellenességben még rangsort is kialakítottak a vizsgált szerkesztőségek között, ebben pedig szinte megdicsérték a Telexet, azt írták, egyedül nálunk volt 50 százalék alatt a kormány szempontjából negatív hírek aránya. Tehát 2022 februárjában a „magyar politikai relevanciával bíró” valahány (nem tudjuk, pontosan mennyi) cikkünk 48,3 százaléka volt a kormány szempontjából negatív, 51,1 százalék semleges, 0,6 pedig pozitív. Utóbbi kategóriában durván ránk vert az amerikai kormányzat által fenntartott Szabad Európa 1,7 százaléknyi kormánypozitív hírrel, igaz, ők nagyobb arányban voltak kormánynegatívok is, mint mi.

Lehetne még hosszan ragozni persze ezt a „polaritásvizsgálatot”, de talán ennyiből is látszik, hogy tudományos relevanciája nagyjából annyi van, mint a Telex alábbi relatív századmennyiség-összevető vizsgálatának:

Ami viszont tényleg probléma, az az, hogy a XXI. Század Intézet ebből a „polaritásvizsgálatból” egy logikai bakugrással az alábbit szűri le:

„Mindez jól mutatja, hogy ezeknek a médiatermékeknek valójában nem az objektív és kiegyensúlyozott tájékoztatás a céljuk, hanem kormányellenes politikai aktivistaként viselkednek, céljuk a kormányba vetett társadalmi bizalom rombolása.”

Nem kell géniusznak lenni ahhoz, hogy belássuk, milyen sok szinten baromság ez az állítás. Ha kizárólag logikai szempontból nézzük, és esetleg elfogadjuk, hogy a kormány számára negatív cikkek valóban alááshatják a kormányba vetett bizalmat, akkor is nyilvánvaló, hogy a kimenetel vagy a hatás nem azonos a céllal. Mikor április 8-án a Puskás Akadémia a felcsúti Pancho Arénában Orbán Viktor szeme láttára 3-0-ra kikapott a vendég Kecskeméttől, senki nem mondta, hogy a felcsúti csapat célja az lett volna, hogy kikapjanak. Azt sem mondja senki, hogy a magyar kormány célja, hogy Magyarország népessége csökkenjen, pedig a XXI. Század Intézet logikája alapján lehetne ezt mondani, ugyanis a 2011-es népszámlálás adatai szerint még 9,9 millióan, a 2022-es adatok szerint viszont már csak 9,6 millióan éltek az országban. Egy dolog kimenetele vagy hatása sokszor teljesen független a dolog céljától.

De a konkrét ügyben, azaz a független médiára vonatkoztatva is hülyeség a XXI. Század Intézet állítása. A Telex nevében biztosan – és minden bizonnyal a tanulmányban szereplő többi szerkesztőség nevében is – mondhatom, hogy cikkeinkkel egyáltalán nem célunk a közbizalom rombolása. Az a célunk, hogy a legjobb tudásunk szerint beszámoljunk Magyarország és a világ eseményeiről, tekintet nélkül arra, hogy ez az Orbán-kormánynak (vagy bármelyik kormánynak) épp jó vagy rossz.

Ha valami, hát akkor ez szerintünk éppen inkább javítja a közbizalmat, hiszen amíg ezek a független szerkesztőségek léteznek, a magyar emberek biztosak lehetnek benne, hogy mi kiállunk az érdekeikért, és kiderítjük, ha megrövidítik vagy átverik őket. És látszik is, hogy a magyarok pontosan tudják, kik vagyunk, és mikor érdemes hozzánk fordulni. Háborúk, politikai krízisek vagy járványhelyzet idején, amikor mindannyiunk életét befolyásoló események történnek és fontos döntések születnek, azaz amikor tényleg tétje van annak, hogy az emberek milyen minőségű információhoz jutnak, valahogy mindig a mi olvasottságunk ugrik meg, nem például az Origóé. Pedig, ha a XXI. Század Intézet az Origo cikkein futtatná le a vizsgálatát, minden bizonnyal egyetlen olyan cikket sem találna, ami a kormány szempontjából előnytelen lenne.

Ha a kormány azt gondolja, hogy a független sajtó cikkei veszélyeztetik a kormányba vetett bizalmat, két dolgot tehet. Ha szerinte nem igaz, amit írunk, vitába szállhat velünk, sőt akár bíróságra is mehet, és ha neki van igaza, akkor minden bizonnyal nyerni is fog, mi pedig készséggel elismerjük, ha valamiben tévedtünk. Ha viszont nem vitatja, hogy igazat írunk, akkor a hiba nem a cikkeinkkel van, hanem a kormány tetteivel.

Akkor nem a cikkeink ássák alá a bizalmat, hanem a tettek, amikről a cikkeink szólnak.

Ez az igazán dermesztő a XXI. Század Intézet elemzésében, hiszen ők sem azzal vitatkoznak, amit írunk, hanem csak annyit állítanak, hogy az néha a kormányra nézve káros. Itt lepleződik le igazán, miről is szól ez az egész:

arról, hogy a kormánynak jobb lenne, ha nem írnánk meg róluk az igazságot.

Annyi donort kell már kiszolgálnunk, hogy azt se tudjuk, hol áll a fejünk

Célja érdekében a kormány ott és azzal támad, ahol és amivel csak tud. A XXI. Század Intézet tanulmányában médiaszuverenitásnak nevezett fogalom csak egy újabb ürügy arra, hogy megpróbálja ellehetetleníteni a neki nem tetsző szerkesztőségeket. Kocsis Máté és a fideszes politikusok a tanulmány fogalomhasználatával összhangban igyekeznek azt a látszatot kelteni, hogy ha egy szerkesztőség külföldről is kap pénzt, legyen az adomány, támogatás vagy pályázat, az akkor már nem magyar, hanem külföldi érdekeket szolgál.

A szerkesztőségekkel külön-külön foglalkozó fejezetekben részletesen leírják, hányszor és mennyi külföldi forrás érkezett egy-egy újsághoz. A többiekről nem tudunk nyilatkozni, de a Telex esetében a leírtak nagyjából stimmelnek – már csak azért is, mert a Telex eddig is maga számolt be ezekről a támogatásokról és pályázatokról. Nincs is ezeken mit titkolnunk, a hatályos törvényeknek megfelelően működünk, és azoknak megfelelően igyekszünk bevételeket szerezni.

A Telex az olvasói támogatások mellett reklámpiaci bevételekből és pályázati pénzekből működik. Ezek közül az első kettőt tudjuk az alapműködésünkre fordítani, a pályázatokból pedig általában olyan nagyobb anyagok, cikksorozatok előállítását finanszírozzuk, mint a tiszai szennyezésről szóló tartalmaink vagy a közelmúltból a közép- és kelet-európai divatiparról szóló cikksorozatunk. Ezeken felül a Telex indulása környékén az Indexben felmondó újságírók közössége kapott olyan, egyösszegű támogatásokat is, mint a cseh Economia kiadóvállalat alapítványának kb. 74 millió forintnyi eurója. Ez az a kiadóvállalat, aminek vezetőjét, Zdeněk Bakalát a magyar kormánymédia az adományról szóló hírek megjelenése után elkezdte „cseh Sorosnak” nevezni. Azaz, ha egészen pontosak akarunk lenni, a Magyar Nemzet azt írta, Bakalát „sokan csak úgy emlegetik”, a cseh Soros. Azt sajnos nem írták le, ki az a „sok” ember, aki így hívja Bakalát, de az összefonódás látszatát igyekeztek azzal erősíteni, hogy Bakala és Soros adott már elő ugyanazon a konferencián.

A XXI. Század Intézet helyzetképe annyira részletes, hogy még arról az 5940 euróról, azaz kb. 2,3 millió forintról (hány kiló közvéleményt lehet vajon annyiból befolyásolni?) is külön megemlékeznek, amit a Telex a holland állam emberi jogi alapjától kapott. Az alap saját leírása szerint az emberi jogok érvényesüléséért dolgozik világszerte. Azaz azokért a jogokért, amiket nagyrészt a fideszes Alaptörvény is védeni rendelt.

A tanulmány szerint tehát a Telex az olvasói támogatások és a reklámpiaci bevételek mellett kapott már pénzt „a cseh Sorostól”, az amerikai nagykövetség pályázatán keresztül, a finn Helsingin Sanomat napilap alapítványától, a holland állam emberi jogi alapjától, az amerikai külügyminisztérium egyik ügynökségétől (ebből hoztuk létre a Telex Akadémiát), az Európai Unió intézményeitől, valamint finn és svéd magánszemélyektől.

A tanulmány minden külföldi, azaz főleg nyugat-európai és amerikai támogatót monolit egységként kezel, és felteszi a kérdést: mi van akkor, ha ezek a donorok azt várják a pénzükért cserébe, hogy az érdekükben befolyásoljuk a magyar közvéleményt? Azzal már nem is foglalkoznak, hogy ezek egymástól független államok és szervezetek, és a Fidesz gondolatrendszerén kívüli világban számtalan olyan kérdés van, amiben az amerikai kormány nem ért egyet a hollanddal vagy az Európai Unió intézményeivel. A „cseh Soros” sem feltétlenül úgy gondolkodik mindenről, ahogy a legnagyobb finn előfizetéses napilap. Ha tényleg minden donor befolyásolni akarná a tartalmunkat, lehetetlenség lenne újságot írni.

A magyar médiára az elmúlt 13 évben a kormány gyakorolta a legnagyobb torzító hatást

A XXI. Század Intézet munkatársai igazából végig azzal küzdenek a tanulmányukban, hogy egyszerre két problémával állnak szemben, és ezeket – akárhogy is igyekeznek – sehogyan sem sikerül nekik a politikai céljaiknak megfelelően összekötni. Az egyik, hogy nem tetszik nekik, hogy akkor is megírjuk az igazságot, ha az a kormány számára kényelmetlen, a másik pedig az, hogy bevételeink bizonyos részét külföldi támogatás és pályázatok jelentik. Azt, hogy a másodikból következik az első, azaz hogy azért vagyunk kritikusak velük szemben, mert kapunk pénzt külföldről, nem tudják meggyőzően bizonyítani.

Külön-külön persze mindkét problémáról lehet vitatkozni. A kormány számára kényelmetlen igazságok megírásáról világos a véleményünk: szerintünk a sajtó szabadságához, a sajtó sokszínűségéhez és a demokratikus közvélemény kialakulásához szükséges szabad tájékoztatáshoz elengedhetetlen, hogy működjenek Magyarországon a kormánytól és a Fidesz informális politikai erőközpontjától független szerkesztőségek, ahol a munka nem az alapján szerveződik, hogy a kormány számára mi kényelmetlen és mi nem az, hanem hogy mi a fontos és mi az igaz (esetleg hogy mi a színvonalasan szórakoztató).

És valójában ez az attitűd az, ami miatt ma Magyarországon szükségünk van – legalább részben – külföldi finanszírozásra. Tehát nem a külföldi finanszírozásból következik a kormánykritikus hangvétel, ahogy a XXI. Század Intézet beállítani igyekszik, hanem a kormánykritikus hangvételből következik a részben külföldi finanszírozás.

Mert arról lehet és kell is vitatkozni, hogy a sajtóban elvi szinten jó-e vagy rossz a külföldi finanszírozás. Mi, a Telexben mindkét oldalon fel tudunk hozni érveket. Ez a vita azonban sajnos csak elvi, és a mai magyar valóságra nézve az égvilágon semmilyen relevanciával nem bír, ugyanis ma, itthon ezt a vitát értelmes emberek nem folytathatják le anélkül, hogy az elején leszögeznék:

a magyar médiára az elmúlt 13 évben megkérdőjelezhetetlenül a kormány gyakorolta a legnagyobb torzító hatást.

És itt nem is csak az Origo kiheréléséről, a Népszabadság bezárásáról, az Index megfojtásáról vagy az Orbán–Simicska-háborúról van szó, hanem arról, hogy mára a kormány a függetlenség látszatára sem adó, egész Európában példátlan méretű, lényegében kézből etetett médiabirodalmat hozott létre. Lapok tömkelegét tartják állami és államközeli hirdetésekkel a markukban, tényleges olvasottságbeli eredményeket pedig szinte kizárólag a visszafogottságára és a BBC-standardokra valaha olyan büszke Origo szoftpornóújsággá züllesztésével tudtak elérni. A lap, ami először írta meg, ki is igazából az a Simicska Lajos, most azt hozza címlapon, hogy „Imádja meztelenül mutogatni a csodaszép melleit a pornómodellből lett bokszolónő – GALÉRIA”. Ezt teszi a Fidesz a médiával, ha befolyást szerez felette.

Az állam és cégei minden évben milliárdokat öntenek a magyar médiapiacra azért, hogy ezt a médiabirodalmat fenntartsák, és ezektől a pénzektől mi el vagyunk zárva. Közben a független média a világ minden országában finanszírozási válságba került, hirdetési bevételeinket folyamatosan tizedeli a Google és a Facebook, mindenki igyekszik új forrásokat keresni, ezért kér segítséget egyre több lap az olvasóitól is. Közben a független szerkesztőségek száma is csökken (hiába írja a XXI. Század Intézet, hogy „kritikus szintet” értünk el, valójában egyre kevesebben vagyunk), néhol a hatalom záratja be őket, máshol egyszerűen a pénzhiány. A megmaradt médiatermékeken pedig egyre nagyobb a felelősség, egyre nagyobb a nyomás, és egyre nagyobb a munkateher is. Ezért olykor mi is hibázunk a Telexen, de még mindig messze nem annyiszor, mint a tényleg egészen nevetségesen alacsony szakmai színvonalon működő kormánysajtó, ahol már gyakran a látszatát sem sikerül fenntartani annak, hogy nem kormányzati megrendelésre dolgoznak.

Az Origo főszerkesztője 2020-ban például bíróság előtt vallotta, nem tudja, ki írta, ki szerkesztette és ki élesítette az általa vezetett portálon megjelent, Donáth Annát szexuális zaklatással vádoló cikket. Innen nézve persze világos, miért nem tudja a Fidesz elképzelni sem, hogy egy újságot nem az írja, aki a pénzt adja, hiszen ők pontosan ebben a modellben működtetik a hozzájuk közel álló médiát.

De a lényeg az, hogy ezen a médiapiacon nagyon nehéz, talán egyenesen lehetetlen lenne külföldi források nélkül boldogulnunk. Éppen ezért minimum disszonáns, hogy éppen a Fidesz veti fel, hogy a külföldről érkező támogatás torzítja a magyar médiapiacot, veszélyezteti a magyar sajtó függetlenségét, és ezért sérti a médiaszuverenitást. Ez ugyanis pont a Fidesz médiapolitikájára igaz, mert az általuk pénzelt sajtó tényleg nem független tőlük.

A szuverenitás és a választási rítus

Amikor tehát a XXI. Század Intézet és a kormánypárt a médiaszuverenitást félti, valójában nem a magyar média szuverenitására gondol, csupán a kormány szuverenitására a médiában, márpedig ez a kettő nagyon nem ugyanaz. A média a saját rendszerén belül akkor szuverén, ha szabad és független, külső kényszertől és befolyástól mentes. A fideszes média működését elnézve pedig nyilvánvaló, hogy a kormány nem ilyen médiát szeretne, sőt az ilyen médiára éppen ő jelenti a legnagyobb veszélyt. A kormány médiaszuverenitás helyett befolyást akar a média felett, azaz a saját szuverenitását erősítené a médiában.

Itt lelepleződik le az is, hogyan alakította át az elmúlt tíz évben a Fidesz és holdudvara tudatosan azt, ahogyan a szuverenitásról gondolkodunk. A 2011 előtti alkotmány így fogalmazott:

„A Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja.”

A fideszes Alaptörvény viszont már így:

„A közhatalom forrása a nép. (…) A nép a hatalmát választott képviselői útján, kivételesen közvetlenül gyakorolja.”

Első ránézésre ez nem nagy különbség, de míg az előző alkotmány megfogalmazásában a nép minden hatalom birtokosa volt, addig az újban már csak a forrása. A fideszes Alaptörvényben emellett egyszer sem szerepel a népszuverenitás szó.

A Fidesz értelmezésében ugyanis nem a nép a szuverén, hanem a választott képviselők, azaz a parlament – szűkebben: a parlament kormánytöbbsége. A Fidesz igazából nem is igazán szereti lényeges dolgokban kikérni az emberek véleményét, ez látszik abból is, hogy az új alkotmány szerint a nép csak „kivételesen” gyakorolja közvetlenül a hatalmát. A Fidesz 2010-es hatalomra kerülése óta mindössze két alkalommal, összesen öt kérdésben tartottak országos népszavazást, egyiknek sem volt valódi tétje, és kivétel nélkül mindegyik népszavazás eredménytelenül zárult.

A kötelező betelepítésről, az iskolai szexuális felvilágosításokról, a nemátalakító műtétekről, a nemváltás bemutatásáról és a kiskorúaknak bemutatott szexuális tematikájú médiatartalmakról kérdezte csak meg az emberek véleményét a jelenlegi kormány, és mind az öt esetben ügyelt arra, hogy már a kérdés is úgy legyen megfogalmazva, hogy minden érdemi és értelmes vitát ellehetetlenítsen. De a népszavazások érvénytelensége sem tartotta vissza a kormányt és a Fideszt abban, hogy azokra hivatkozva jogszabályokat módosítson.

Méghozzá azért nem, mert a Fidesz számára az emberek véleményének kikérése csupán üres rítus, amivel maximum csak áldoznak a népszuverenitás oltárán. A politika számukra nem az érvelésről és a vitáról szól, hanem a puszta hatalomgyakorlásról, és soha nem is hozzák magukat olyan helyzetbe, ahol esetleg kiderülhetne, hogy az emberek többsége bármiről is máshogy vélekedik, mint ők. Ilyen helyzet lehetett volna a budapesti olimpiáról szóló népszavazás, akkor érvelniük kellett volna, felnőttekként kellett volna kezelniük a választókat, és elmagyarázni nekik, miért gondolják úgy, hogy jó lenne olimpiát rendezni. De erre nem voltak hajlandóak, inkább le is fújták az egészet.

A választási szabályok átalakításával (és menetrendszerű további módosításukkal szinte minden választás előtt) a parlamenti és az önkormányzati választásokat is igyekeznek puszta rítusokká silányítani, számukra ezek is csak arra valók, hogy négyévente megválasszák őket, hogy aztán négy évig lehessen mutogatni az eredményre, mondván, ők a nép nevében gyakorolják a közhatalmat, az ő hatalmuk forrása a nép.

A XXI. Század Intézet tanulmánya ezért félti a „higgadt közvélekedést” a független sajtótól, hiszen a kormánypárti értelmezés szerint veszélyeztetjük a négyévenkénti választási rítus sikerességét azzal, hogy kellemetlen dolgokat is írunk a kormányról. Schmidt Máriáék elemzése azt is bizonyítja, hogy a holdudvar gondolkodásának középpontjában kizárólag a kormányzati hatalom áll, és mindent csak ezen keresztül látnak, és nem értik, hogy mások – például a független szerkesztőségek – nem aszerint szervezik a saját életüket, hogy mivel ártanak és mivel használnak a magyar kormány politikai céljainak.

Ezért fals a XXI. Század Intézet tanulmánya, és különösen az abban szereplő „polaritásvizsgálat”, hiszen egyszerűen nem érti, hogy a sajtó legfontosabb feladata a hatalom ellenőrzése, és nem az, hogy a hatalomnak kedves cikkeket írjon. Márpedig Magyarországon az elmúlt 13 évben a hatalom Orbán Viktort és a Fideszt jelentette. Egy szerkesztőség nem attól független, hogy ugyanannyi Orbán Viktornak kedves cikket jelentet meg, mint amennyi Orbán Viktornak nem kedves cikket, hanem attól, hogy senki által nem hagyja magát befolyásolni, az emberek nevében ellenőrzi a hatalmat, és megírja az igazat akkor is, ha ez valakinek fáj.

Mi, itt a Telexnél ezt tudjuk vállalni.