Műemlékvita: Az épületek éppúgy meghalnak, mint az emberek

Csomay Zsófia vitaindító cikke, bár címében azt ígérte, hogy műemlékvédelemről és történelemről, illetve annak meghamisításáról fog szólni, mégis sokkal inkább egy stiláris és ízlésbeli vitát folytatott, amelyben arról próbálta meggyőzni olvasóit, hogy a budai vár 50-70 évvel ezelőtt létrejött modernista építészeti környezete értékesebb, mint az 50-70 évvel ezelőtt, éppen e modernista épületek érdekében felszámolt, akkor még szintén csak 50-70 éves eklektikus építészeti képe volt.

Mindezt annak kapcsán tette, hogy ma megint bontások folynak a várnegyedben, csak éppen most a modernista épületeket tüntetik el, értéktelennek ítélve őket, ugyanúgy ahogy ezek építői ítélték értéktelennek a korábbi korszak épületeit, és helyükre olyan új épületeket építenek, amelyek külső megjelenésükben azt tűzik ki célul, hogy felidézzék a több mint fél évszázada eltűnt, historizáló városképet.

Stílusról és ízlésről kétségkívül jól el lehet vitázgatni, ám a vitatkozó felek aligha fogják meggyőzni egymást saját igazukról. A műemlékvédelem, no meg a történelem viszont nem ízlés kérdése, viszont segíthetnek megérteni a minket körülvevő világot. Ehhez azonban érdemes a napi szakmai és politikai csatározások fölé emelkedve arról elgondolkodnunk, hogy mi is a műemlékvédelem és mi köze van a történelemhez.

Az épített környezet évezredek óta a civilizált emberi társadalom természetes környezete. Az e környezetet alkotó épületek néhány alapvető vonásukban igencsak hasonlítanak létrehozójukra, az emberre. Amikor megszületnek, egy adott cél érdekében alkotja meg őket építőjük. Amikor használatba veszik őket, e cél szolgálatában teljesedik ki az életük. Majd egy idő után elöregednek, és alkalmatlanná válnak eredeti funkciójuk ellátására, vagy e funkció válik idejétmúlttá és feleslegessé a társadalom számára. Az épületek ekkor éppúgy meghalnak, mint az emberek, átépítik, lebontják vagy sorsukra hagyják őket.

Persze, mint az emberek esetében is előfordul, néha az épületek is idejekorán, még erejük teljében halnak meg, természeti katasztrófák vagy rombolások következtében. Ám van olyan eset is, amikor egy épület túléli saját halálát, és eredeti funkciói elvesztése után gyakrabban a véletlen, mintsem a társadalom tisztelete és megbecsülése biztosítja számára a továbbélést.

Az ilyen, valamilyen okból túlélő épületeket nevezzük műemlékeknek. E név is kifejezi, hogy ezek az épületek egy új funkciót kaptak: az emlékezet megőrzését, hasonlóképpen az emlékműhöz, amelyet néhány nyelvben ugyan azzal a szóval is jelölnek. A két fogalom között azonban van különbség: a műemlék annyival több, mint az emlékmű, hogy maga is a történelem hordozója, információforrás a múltról.

Azért tiszteljük és védjük ezeket az épületeket, mert lehetővé teszik, hogy megismerjük és emlékezzünk a múltra általuk. Ráadásul ne is csak a saját, egyéni múltunkra, vagy arra, amit szüleinktől, nagyszüleinktől még személyesen hallhattunk, hanem akár évszázadok, évezredek távlataiban is rég elmúlt emberi nemzedék történeteire, tapasztalataira és tudására.

A műemlékek, amelyek a mindennapi környezetének részét alkotják, mindezeket az emlékeket személyessé, érzékelhetően valóságossá, szó szerint tapinthatóvá tudják tenni. Az emberi faj egyik legnagyobb evolúciós előnye pedig éppen ez, a nemzedékek hosszú során átívelő emlékezés képessége, amely egyéni lehetőségeinket és képességeinket az idő legyőzésével szinte végtelenre nagyítják.

Ha abból indulunk ki, hogy a műemlékek fő szerepe az, hogy történelmi forrás és emlék legyen, akkor evidencia lesz számunkra, hogy ezen alapvető funkciójuknak az anyag, konkréten a kövek, a téglák, a malter, csak a hordozója, bár elengedhetetlen, de mégis csak mellékes része. Olyan, mint a nyomatott könyv papírja és nyomdafestéke: nélküle nincsen könyv, de a könyv lényege mégis a rá írt szavak értelme.

A műemlék értelme az a történelem, amit kövei magukban hordoznak. Ám e történelmet nem csak az álló falak hordozzák, hanem a leomlottak is: azok az apró, a föld alól kiásott, csak szakemberek számára értelmezhető töredékek, amelyek egykor az épület részei voltak vagy a benne élők használati tárgyai, azok a levéltárak polcain porsodó iratok, amelyek az épület sorsát, a benne egykor zajló életet örökítették meg és azok a múzeumok raktáraiban őrzött ábrázolások, amelyek az épület egykori, mára talán felismerhetetlenül megváltoztatott képét őrzik. Mindezek együtt alkotják a műemléket, amely a múltra emlékeztet bennünket.

Ha mindezt végiggondoljuk, akkor könnyen beláthatjuk, hogy nem csak az műemlék, ami valamilyen csoda folytán többé-kevésbé változatlanul túlélt évszázadokat. Ilyen amúgy sincsen igazán, hiszen egy épület, akár egy élő szervezet, anyagában és formájában egyaránt folyamatosan változik. Műemlék lehet az is, ami felismerhetetlenül megváltozott az idők során vagy rommá vált, sőt esetleg teljesen el is pusztult, de léteznek még a földben, a levéltárakban, a múzeumokban megőrződött töredékei, amelyek révén még őrzi a múlt korok történetét. A műemlékvédelem feladata pedig az, hogy ezeket a falakat és töredékeket megőrizze a jövőnek, valamint legjobb szakmai tudása szerint újra összerakja (latinosan rekonstruálja) a jelennek, azért, hogy az emberek megismerhessék általa saját múltjukat és tanuljanak belőle.

A műemlék és az általa megjelenített történelem nem attól válik hamissá, vagy igazzá, hogy betonból vagy kőből, esetleg csak szavakból állítjuk-e helyre, hanem attól, hogy az általa megjelenített történet hiteles adatokra támaszkodik-e, vagy pusztán a vágyvezérelt fantázia műve. Persze ez soha sem lehet fekete vagy fehér, hiszen a múlt már akkor sem volt egyértelmű, amikor még jelen volt, és miután múlttá vált már soha sem hozható újra vissza.

Egy műemlék sem lehet soha olyan, mint amilyen valamikor a múltban volt, bármilyen gondosan próbáljuk megőrizni, vagy rekonstruálni. A legtöbb, amit jó lelkiismerettel tehetünk, hogy minél teljesebben igyekszünk megőrizni az utókornak azt, ami megmaradt belőle és a legjobb tudásunk szerint, minden fellelhető adatot felhasználva próbáljuk meg rekonstruálni.

De tisztában kell lennünk, azzal, hogy a lehetőségeink korlátozottak, könnyen lehet, hogy a legjobb szándék, és a legalaposabb kutatómunka mellett is tévedünk. Ezért, mint minden tudományos munkában világosan el kell választanunk egymástól az adatok és a következtetést és vigyáznunk kell rá, hogy a rekonstrukció miatt ne károsodjon a forrásként szolgáló eredeti. Ha ezeket az egyszerű szabályokat betartjuk, akkor viszont elkerülhetjük a hamisítás csapdáját, miközben nem kell lemondanunk a rekonstrukció, és ezáltal a megismerés és megismertetés lehetőségéről.

Hogy a rekonstrukció milyen eszközökkel történik: szavakba öntve a fehér papíron, virtuális pixelekkel a képernyőn, betonból, vagy kőből felépítve az eredeti helyén, valamely múltbéli formáját teljesen vagy részleges újraalkotva, netán kortárs épületbe foglalva, esetleg maradványait minél inkább érintetlenül konzerválva, az a lényeget tekintve tulajdonképpen mindegy is lenne. Mindegyik megoldás lehet jó és lehet rossz is.

Az eredmény mindig a konkrét adottságoktól és a lehetőségektől függ. Attól, hogy a még álló eredeti épület vagy épületmaradvány minél teljesebb megőrzése milyen eszközökkel lehetséges, a ránk maradt töredékek milyen részletességű hiteles rekonstrukciót tesznek lehetővé, az épület pusztulása után ráépült későbbi épületek is fontos emlékeket őrző értékes műemlékek-e, végül pedig, de korántsem utolsó sorban, hogy egy társadalom számára fontos-e egyáltalán a múltjának megőrzése és megismerése, illetve ennek érdekében mennyit erőforrást hajlandó áldozni műemlékei megóvására és rekonstrukciójára.

A műemlékvédelemnek ezek a szakmai kérdései, amelyekről nem ízlések és indulatok, hanem adatok és szakértelem alapján, minden egyes műemlék esetben egyedi, gondos mérlegeléssel lehet csak dönteni. Egy biztos csupán, hogy az előregyártott dogmák, íróasztal mellett kitalált elvek erőltetése csak kárt okoz a műemlékeknek és az emberi emlékezetnek egyaránt.

Buzás Gergely, régész-művészettörténész, múzeumigazgató (Magyar Nemzeti Múzeum – Mátyás Király Múzeuma)

Műemlékvédelem vagy történelemhamisítás folyik Magyarországon? További vélemények a Műemlékvitában >>

Ha szeretne hosszabban kifejtve hozzászólni a témához, vitacikkét erre az emailcímre küldje el: muemlekvita@telex.hu.