2024. június 26. – 06:28
Az önkormányzati és az európai parlamenti választások másnapján, a kormányhoz közeli Nézőpont Intézet egy modellszámítást hozott nyilvánosságra, melyben az EP-választások eredményét vetítették rá az országgyűlési választásokkor használt vegyes választási rendszerre. Az eredmény meggyőző volt, hiszen a kormánypártok a mostani eredmények alapján is kétharmadot szereztek volna a törvényhozásban, annak ellenére, hogy a legutóbbi voksoláshoz képest 10 százalékponttal csökkent az országos támogatottságuk. A kutatás sejthetően azt a médianarratívát igyekezett ellensúlyozni, hogy a Fidesz–KDNP várakozáson aluli teljesítményt nyújtott a június 9-i kettős választáson. Talán nem véletlen az sem, hogy a modellszámítás fő megállapítása aztán a kormánypárti politikusok nyilatkozataiban is visszaköszönt. A számítás egyébként helyes, hiszen azt a Választási Földrajz is elvégezte, viszont korántsem olyan megnyugtató a helyzet a Fidesz számára, mint ami ebből elsőre látszik.
A modellszámításba ugyanis csak jelentős torzítás mellett lehet a választási rendszerek különböző logikájából fakadó, eltérő választói viselkedést belekalkulálni. A választók ugyanis egészen másként döntenek egy tisztán arányos (mint amilyen az EP-választás volt) és egy vegyes többségi választási rendszerben (mint amilyenben az Országgyűlést választjuk). Az EP-választáson egyszerűen csak pártokat kellett támogatni a szavazatunkkal, az országgyűlési választáson viszont 106 választókerületben választunk egyéni képviselőket, és emellett pártok listáit is támogatjuk, amelyről további 93 képviselő jut be a parlamentbe.
A különbség abból fakad, hogy míg a pártlistás-arányos rendszerben hajlamosabbak vagyunk a szavazatunkkal kisebb pártokat támogatni, addig a többségi rendszerekben a győzelem az egyéni választókerületekben dől el, így olyan pártok és jelöltek támogatására vagyunk hajlamosabbak, akik eséllyel indulnak egy-egy egyéni mandátumért.
Míg idén az európai parlamenti választáson a szavazók 25 százaléka nem a Fideszt és nem is a Tisza Pártot támogatta, addig a Fideszen és az összefogott ellenzéki nagy tömbön kívülre való szavazási hajlandóság a 2022-es országgyűlési választás alkalmával csupán 11 százalékos volt. Ha ezt a különbséget modellezni szeretnénk, akkor azzal egyrészt lehetséges, hogy nagyobb torzítást hajtunk végre a számításon, mint az eredeti volt, másrészt pedig ahhoz már közvélemény-kutatások is szükségesek lennének a taktikai szavazásra való hajlandóságról, mely még tovább növelné a bizonytalanságot.
Ebből fakadóan a jelen elemzéssel nem a Nézőpont Intézet számítását kívánjuk kritizálni, hiszen bármilyen további becsléssel csak tovább torzították volna az eredményt. Mindazonáltal a fent megemlített szempontokat is szükséges egy ilyen modellszámításnál figyelembe venni. Ennek érdekében egy alternatív szcenáriót is megjelenítettünk az elemzésben.
Az első esetben, amikor pusztán a listás EP-eredményeket vesszük figyelembe, a Nézőpont Intézet modellszámításával egybehangzó mandátumkiosztást kapunk, annyi különbséggel, hogy a nemzetiségi mandátumot is a pártok között osztottuk szét. Így a Fidesz–KDNP-nek 136 mandátummal bőven meglett volna június 9-én is a kétharmada a 199 fős Országgyűlésben. A Tisza 10 egyéni kerületi győzelem mellett összesen 45 mandátumot gyűjtött volna be, de a baloldalnak is számítottunk 10 listáról szerzett mandátumot, hiszen a pártszövetségek számára megugrandó 15 százalékos küszöböt valóban nem érték el, az országgyűlési választáson azonban minden bizonnyal egy szervezetként indult volna a három párt.
A hármas esetben viszont azt modelleztük, hogy milyen eredmény született volna, ha a szavazók inkább az országgyűlési választások logikájával szavaznak, vagyis az egy oldalon lévők egy része egyéniben átszavaz az esélyesebb jelöltre. A Tisza Párt listája ugyanis számos kerületben jóval közelebb volt a Fideszhez, mint a baloldali tömb vagy akár a Momentum támogatottsága, így utóbbi pártok támogatói egy részének átszavazásával már átbillenthető lett volna 30 további kerület. Ezzel a Tisza Párt nem 10, hanem 40 egyéni választókerületet nyert volna meg a 106-ból, jelentősen átformálva a mandátumarányokat.
Ehhez nem is lett volna szükség olyan mértékű átszavazásra, mint 2018-ban, amikor több mint 600 ezer ellenzéki szavazó osztotta meg a voksát, hiszen ebben a modellben csupán 300 ezer (7,7 százalék) szavazó egyéniben való átszavazási hajlandóságát feltételeztük. A választási rendszer sajátosságait viszont jól mutatja az, hogy az egyéni kerületekben lévő eredmények átfordulása mennyire nagy befolyással bír a végső eredményre.
Fontos említést tenni a második és a negyedik szcenárióról is, amiket az országgyűlési választási rendszerbe 2011-ben beillesztett győzteskompenzáció miatt különítettünk el. A nemzetközi gyakorlattól eltérően ugyanis nemcsak az egyéni kerületekben vesztes jelöltekre leadott szavazatok hasznosulnak töredékszavazatok formájában a listás rendszerben, hanem a győztes jelölt egyéni győzelméhez „szükségtelen” szavazatok is. Vagyis az egyéni kerületek első és második helyezettje közötti szavazatkülönbség (mínusz egy szavazat) a győztes jelölt jelölőszervezetének országos listájához adódik töredékszavazat formájában.
A győzteskompenzáció nélkül a Fidesznek 2014 óta egyik ciklusban se lett volna meg a kétharmada a parlamentben.
2014-ben plusz 6, 2018-ban és 2022-ben pedig plusz 5 mandátumhoz juttatta a kormánypártokat ez az újonnan bevezetett számítási mód. A modellünk alapján a június 9-i választási eredmények átszámításánál is 6 plusz mandátumot juttatott volna a Fidesz–KDNP-nek a győzteskompenzáció. Ezt mutatja a mandátumszám különbség az 1-es és 2-es eset között.
Szorosabb választási eredménynél azonban a győzteskompenzáció hatása mérséklődik, hiszen a 3-as és a 4-es eset között is a győzteskompenzáció alkalmazása (3-as) vagy elhagyása (4-es) a különbség, viszont itt már csak két mandátumot nyertek volna ezzel a kormánypártok. Ennek megfelelően a Fidesz nem a győzteskompenzáció miatt nyeri meg a választásokat, az „csak” az első és a második helyezett közötti jelentős győzelmet nagyítja fel annyira, hogy a szavazatok kevesebb mint felével alkotmányozó többséget lehessen szerezni a törvényhozásban.
A kerületek választásföldrajza
Jogosan merül fel mindenkiben a kérdés: ha június 9-én országgyűlési választásokat tartottak volna, melyek azok a választókerületek, amelyeket a listás szavazáson megnyert volna a Tisza Párt, és melyek azok, ahol csak pár százalékponttal maradt volna alul. A választ a következő térkép mutatja meg, ahol látható, hogy hét fővárosi, egy agglomerációs és két vidéki nagyváros kerületeiben már az idei választáson is Magyar Péter pártja kapta a legtöbb szavazatot. Az utóbbiak közé a 22 éve a volt szocialista politikus, Botka László által vezetett Szeged és a továbbra is kormánypárti vezetésű Nyíregyháza tartozik.
A Budapest és térségében lévő többi választókerületben pedig a kormánypártok előnyénél jóval nagyobb a Momentum és a baloldal támogatottsága, mely pártok szavazóinak átszavazási hajlandósága egy országgyűlési választás esetében elég jelentős.
A fővároson kívül pedig Győr, Pécs, Tatabánya, Veszprém, Székesfehérvár, Dunaújváros, Szolnok, Miskolc és Debrecen rendelkeznek olyan választókerületekkel, ahol a Tiszának lőtávolon belül vannak a kormánypártok.
Ez a mintázat azonban tíz évvel ezelőtt még egészen másként nézett ki. A 2014-es országgyűlési választáson mind a választási részvétel, mind a Fidesz–KDNP támogatottsága rendkívül hasonló volt, mint az idei európai parlamenti voksolás alkalmával, így összehasonlításra és a változások nyomon követésére egészen kiváló ennek a két választási eredménynek az összehasonlítása.
A választókerületi eredmények változásából kiderül, hogy a kormánypárt támogatottságának térbelisége jelentősen átalakult az elmúlt tíz év során. Míg Borsod, Baranya, Nógrád és Heves megyében növekedett a rájuk leadott szavazatok aránya, addig Győrben, a főváros agglomerációjában és Csongrád megyében jelentősen csökkent.
Kijelenthető tehát, hogy az idei választási eredmények tiszta modellezésével valóban a kormánypártok a szavazatok 44 százalékával újabb kétharmadot szereztek volna, hasonlóan 2014-hez, most is nagyrészt a győztes kompenzációnak hála. Vele szemben azonban már nem az akkor még összefogásra képtelen két nagy politikai tömb (a baloldal és a nemzeti radikális Jobbik), hanem a Fidesz kormányzását leváltani akarókat integrálni tudó Tisza Párt áll. Megfelelő jelöltek kiválasztásával és az ellenzéki szavazók átszavazásának segítségével pedig már korántsem annyira biztos a kormánypártok kétharmada.
