Élt Nyárligeten egy finánc: Hopolák Jani.
Ez a Jani annyira, de annyira gazember finánc volt, hogy még a többi igen-igen korrupt és gazember finánc is megcsóválta a fejét, ha találkozott vele. Köztudott: a finánc üvöltve beszél a gazdával, követeli az eldugott árvadohányt, az adózatlan bort, a cseszkós csempészholmit. Mióta meg az ország belépett a háborúba, hogy Hitler Adolf kancellár-führer szövetségeseként legyőzze az istentagadó bolsevistákat, a finánc követeli a honvédség meg a németek elől elásott gabonát és szalonnát is. Persze mindez csak álca. Hiszen a finánc valójában a baksisra hajt. Ha azt megkapja, egyezkedni kezd a gazdával. Az bevall még fél mázsa búzát, és innen már nem firtatja a finánc, mennyit rejtett el összesen. Jöhet az asztalra a ludaskása, a vinkó, a pálinka. A zsebbe meg az ötpengős.
Olyan régi szokás a fináncvesztegetés, hogy a gazda ezt már vetéskor belekalkulálja a költségekbe. De Hopolák Jani mindezeken felül még asszonyölet is kért. Volt, hogy megkapta.
Történt, hogy Jani a salamonbokori Kisbacsó-portán rúgta be a kaput. Bolhás, a veszett puli, aki legalább egy tucat embernek marta már meg a lábát, eloldalgott a láttára, Kisbacsóné meg lebukott az ásott kút mögé. Aztán persze mégis előjött, mert az ura elkalapálta volna, ha egyedül kell szembenéznie a finánccal.
Hopolák Jani adott egy-egy nyaklevest Ferkónak meg Bandikának (ezt vicces bevezetőnek szánta, de az ikreknek napokig fájt utána a fülük), Kisbacsót elhordta bolsevista spekulánsnak, Kisbacsónét mihasznának, és követelt harminc póré árvadohányt. Kisbacsó megremegett. Mert pont ennyit dugott el. (Tudnivaló: a fináncoknak fantasztikus érzékük van a terménybecsléshez. Megnézik, mennyi dohányt adott le a gazda a felvásárlónak, ezt mekkora földön termesztette, s már tudják is, mennyivel károsította meg a sunyi paraszt az állami monopóliumot.)
Mivel Kisbacsó kötötte az ebet a karóhoz, a finánc felkapott egy szőlőkarót, és elkezdte döfködni a zöldségágyást. Ide szokták elrejteni a terményt a gazdák. Nem túl kemény a föld. Jani nem talált üregre, friss ásásra utaló nyomot. Szurkált, turkált ezért az árokparton is. Majd a családi parcella ekefordulójában. Végül megunta. És egyezséget ajánlott:
– Hozol nekem tíz pórét meg egy üveg pálinkát, és rendben vagyunk. Nem nézem meg, honnan ástad ki a dohányleveleket.
Kisbacsó megkönnyebbülten sóhajtott fel. Aztán mégis megkeményedtek vonásai. Ahogy megszólalt, abban a dac keveredett a mézesmázossággal.
– De… méltóságos finánc úr… én leadtam… leadtam, ami dohányunk volt!
– A kurva anyádat, te büdös, zsugori tirpák! – sziszegte neki Hopolák Jani, pedig ő maga is ugyanahhoz a nyárligeti tót, itteni nevén „tirpák” fajtához tartozott, mint a gazda.
A finánc dühében úgy döfte a karót a földbe, hogy eltört. De persze szó sem lehetett róla, hogy befejezze a kutatást. Most már pláne nem! Elindult a színbe ásóért. Közben Kisbacsó észhez tért, és a kezét tördelve követte.
– Tán öt pórét tudnék keríteni. Ha azzal megelégedne a méltóságos finánc úr… Meg az az üveg pálinka… Arról is lehet szó.
– Fogd be a szád, te faszari!
Ahogy a porta kapuját rúgta be korábban Hopolák Jani, úgy rontott be most a kocsiszínbe.
Ásót, lapátot nem talált. Mint ahogy szekeret vagy jószágot sem.
Talált viszont három embert. Egy kis szemüveges egeret, akibe belekapaszkodik a még kisebb egérfelesége, abba pedig a még nála is kisebb egérlánykája.
– Hő! Hát maga meg ki? – hátrált meg a finánc, de közben már felismerte a férfit. Silber Gyula volt, a Rákóczi úti órásmester. – Mi a fenét csinálnak itt?
– Mi csak… Elszöktünk.
– Honnét?
– A bákótanyai gyűjtőbe kellett volna…
– Ja, igaz, hallottam.
Nézi egymást Silber meg Hopolák Jani, és mindkettő úgy érzi, nem éri meg megszületni, ha az ember ilyen lehetetlen helyzetekbe kerülhet.
Jani akkor tér magához, amikor Kisbacsó kiköp és dölyfösen kijelenti:
– Én erről nem tudtam. Megyek, hívom a csendőröket.
– Mész te az anyád picsájába! – sziszegi neki a finánc, és úgy megragadja a másik ingnyakát, hogy a gallér varrása megszakad.
A három bujdosó szemében remény csillan.
– Kétszáz pengőt kérek! – jelenti ki Jani.
– Hogyan?
– Kétszáz pengő, és itt maradhatnak. Száz nekem, száz a gazdának.
Silberék összedugják fejüket, bólogatnak, előkerülnek az erszények.
– Százhatvan pengőnk van – mondja végül a családapa.
– Hm, maguk is olyanok, mint a tirpákok, folyton alkudoznának. Na, adja ide!
*
Pár évvel később nagy menet kanyarodott a homlokát mérgesen ráncoló Úristen elé. (Aki általában megbocsátó és könyörületes, most azonban úgy döntött, bosszúálló lesz.) Nyárligetiek álltak előtte. A volt polgármester, a jegyző, a városi esküdtek és hivatalnokok, rendőrtisztek, fináncok (köztük olyanok, akiket, szinte hihetetlen, de sohasem sikerült megvesztegetni), gyárosok, bankárok, prolik, koldusok, hirtelen támadt strómanok, katonatisztek, forradalmárok, miniszterek, püspökök, plébánosok, hitvédelmi, jótékonysági és egyéb egyletek vezetői, erkölcsös és következetes tanítónők, szorgalmas parasztok meg iparosok és még sok mindenki. Köztük Hopolák Jani.
Az Úristen pedig rámutatott Janira:
– Azt a korrupt, részeges, asszonyverő, asszonygyalázó fináncot hozzátok ide, őt magamhoz veszem. A többi mehet a pokolba!
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .