A temetés után a színes halról elnevezett étkezdében zellerkrémlevest rendeltem. Sajt olvadt a pirítós tetejére, jólesett valamelyest, a leves is, a kenyér is – ha bármi jóleshet egy osztálytárs temetése után. Messze ő volt a legkomolytalanabb az évfolyamon, ennek megfelelően soha nem vették komolyan azt sem, amit csinált. Ez jelentős hendikep, ő valahogy mégis elkecmergett valami vezérigazgatói posztig. Akik tartották vele a kapcsolatot – nem tartoztam közéjük –, azt mondták, hogy ezen, mármint a fontos ember látszatát keltő tituluson ugyanúgy röhögött, mint kamaszkorunkban minden máson.
A zellerről Zeller Júlia jutott eszembe Molnár Ferenc Liliomából, a liliomról pedig a virágbolt a temető mellett. Ahová természetesen be kellett térnem, annak ellenére, hogy késésben voltam. Viszonylag sokáig tartott a szertartás, beszéd beszédet követett a ravatalozóban, ezért csíphettem még el az utolsó emlékezés legvégét. Arról beszélt a halott számomra ismeretlen ismerőse, hogy a feltámadásnak csak az időpontja kérdéses.
Az okfejtés elejét nem hallottam, akkor még a virágok között válogattam. Nem cifráztam túl, egy szál fehér rózsát kértem. Meglepett, hogy a kontyos eladónő afelől érdeklődött, milyen csomagolást szeretnék. Úgy gondoltam, világos, hogy semmilyent. Kis fintorral konstatálta erre utaló válaszomat, és közölte, mennyit kell fizetnem.
Nem sokkal korábban vettem fel aznapi szerény Tippmix-nyereményemet, így rendelkeztem némi készpénzzel. Úgy vettem észre, hogy a különféle helyek úgy ötven százalékában örülnek ennek a fizetési módnak, a másik ötven százalékában inkább azt honorálják apró mosollyal, ha „kártyázunk”. Gondolom, ez azon is múlik, hogy kapnak-e borravalót. Ez esetben nem terveztem be ilyen típusú nagylelkűséget, összekapartam a szükséges forintmennyiséget, átadtam, a rózsaszál már a kezemben volt, elbúcsúztam, az eladónő azonban váratlanul társalgást kezdeményezett.
– Ne haragudjon, lenne egy kérdésem.
– Tessék.
– De nem akarom zavarni, látom, siet.
– Tessék csak.
Fészkelődött, aztán kibökte, amit akart.
– Maga szokott szinkronizálni abban a török sorozatban a tévében, igaz?
Nem, nem szoktam szinkronizálni, önkéntelenül elmosolyodtam, és mindezt közöltem is.
– Nem, nem szoktam szinkronizálni.
Fordultam volna ki, a lapockámba kaptam a következő mondatot.
– Ne mondja már!
Megfordultam. Cinikus mosollyal nézett rám, és a fejét csóválgatta.
– Nem vagyok színész, higgye el, nem foglalkozom ilyesmivel.
– Hát akkor mi, ha nem színész? – kérdezte gúnyosan. Láttam a szemén, hogy nem tréfál. Tényleg nem hitt nekem.
– Bocsásson meg, egy barátom temetésére mennék.
– Barátja volt? Tényleg?
Elgondolkodtam.
– Valójában nem. Az osztálytársam volt.
– Az nem tegnap lehetett.
– Nem. Viszlát.
Indultam ki, ám újabb mondat ütődött a hátamnak.
– Amikor meghal valaki, hirtelen milyen sok barátja lesz.
Megálltam.
– Ha híres ember az illető, akkor még több – folytatta. – Ha meghal, sok szinkronos kollégája meséli majd, mekkora nagy barátja volt magának. Csak mondom, hogy úgy készüljön. Lehet, hogy éppen itt veszik majd az egy szál virágokat magának. Aztán ha rákérdezek, kinek lesz, azt mondják, hogy a barátjuknak. A híres szinkronszínésznek.
Szelíden beszélt, már-már bölcsen, megváltozott a habitusa, így kicsit a viszonyunk is. Megenyhültem.
– Igaza van. Maga sokféle embert lát itt.
– Téved. Egyfélét látok. Csupa felszabadult boldog embert. Mindenki örül, hogy nem ő halt meg. Van, aki még borravalót is ad a nagy felhőtlenségében.
Benyúltam a zsebembe, hogy keressek egy kétszázast.
– Eszébe ne jusson – állította meg a mozdulatomat. – Nem azért mondtam. Viszont hadd kérdezzem meg: nem akar egy törzsvásárlói kedvezménykártyát? Gondolom, még nincs, akkor mutatta volna. Van egy váltótársam, de ezek szerint még nem kapott tőle. Mutatta volna, nem? Szóval akkor nincs még.
– Ide? – hüledeztem. – Törzsvásárlói kedvezménykártyám? Nincs.
– Akkor adok, tessék – már nyújtotta is. – Lehet ám esküvői csokrokat is csináltatni nálunk.
– Itt?
– Itt.
– Van, aki itt csináltat esküvői csokrot?
Bejött egy másik vásárló. Kiválasztott egy szál szegfűt, fizette volna, de az eladónő nem foglalkozott vele. Hozzám hajolt.
– Van az a kollégája, az a valamilyen Péter – suttogta. – Ő is benne van a török soriban, csak most nem jut eszembe a teljes neve, tudja, az a Péter.
– Asszonyom. Én nem vagyok benne semmiféle török soriban.
– Itt van a nyelvem hegyén, de nem tudom most a teljes nevét. Az is volt itt a múlt héten. De az nem tagadta le saját magát.
Fogalmam sem volt, kiről beszél. De gondoltam, nyerjen ő. Szerzek egy kis örömöt.
– Igen, Péter korrektebb nálam. Köszönöm a kártyát.
Nem köszönt el. Éreztem a tekintetét a jobb lapockámon. Siettem, ahogy tudtam. Az utolsó beszéd végén tudtam letenni a koporsóhoz a rózsaszálat. Elsőnek azt vették el, ahogy bontották a koszorúkat, csokrokat. Aztán indult a menet. Megkerestem az osztálytársaimat, melléjük szegődtem. Ballagtunk egymás mellett, mint a barátok.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
