A németvárosi templom tornyán fennakadt egy gólya. A fogságba esett madár éles, panaszos hangja messzire elhallatszott, a gróf Wenckheim, a Malom, a Kőmíves, a Bárány, az Ív, de még a templomtól több száz méternyire lévő Palló utca lakói is összefutottak a jajveszékelésre. Előbb azt hitték, a szirénák szólaltak meg, és csak később, amikor a templomkertben kialakított légoltalmi pince felé szaporázták lépteiket, terjedt el köztük a hír, hogy egy gólya járt szerencsétlenül. A gólya gyakori vendég errefelé, szívesen fészkel a zsinagóga vagy a holtág környéki magasabb pontokon, legtöbbször azonban a templom előtti oszlopon látni, amint fiókáit eteti. A városrész lakói a sajátjukként tekintenek rá, ha ősz elején útra kel, színes ceremóniával búcsúztatják, és tavaszi visszatérése is ünnepszámba megy.
Mire a sekrestyés nekiveselkedett, hogy kiszabadítsa a sivalkodó állatot, a templomot egész csődület vette körül.
A sekrestyés fölszaladt a torony egyre keskenyedő lépcsőin. Az utolsó fordulóhoz érve kicsapta a zsalugáteres kisablakot. De hiába nyújtózott, nem érte el. Kövér karjait úgy emelgette a kereszt alatt vergődő madár felé, mintha imádkozna. A templomkertből nézve mulatságos látványt nyújtott, de senkinek nem akaródzott nevetni. Többen Kneifel bádogost követelték.
Kneifel bádogos hosszú rúddal érkezett. Átfúrta magát a lőrésnél alig szélesebb ablakon. Kint volt. A szemébe tűző napfénnyel dacolva elindult. Jó tetőfedőhöz illő ügyességgel egyensúlyozott a simára kopott cserepeken. Mutatványa az elismerés hangjait csalta elő az összeverődött németvárosiakból.
Amikor a kereszt alá ért, bal kezével a tövébe fogódzott, a jobbjában tartott rúddal pedig böködni kezdte a gólyát, kereste, hol tud úgy a szárnyak alá nyúlni, hogy aztán biztonságosan leemelhesse a villámhárítóról. A diófaverésre használt dorong az ösztönös félelem újabb hullámát szabadította a madárra, kétségbeesetten jajgatott, a nyakát tekergette, emelgetni próbálta a drótba gabalyodott szárnyait, ami lentről suta rángatózásnak tetszett.
Aztán egyszer csak megakadt. Kneifel bádogos, mintha a béke zászlaját tartaná a magasba, diadalmas mozdulattal a levegőbe emelte a testet. Körülpillantott, felmérte a helyzetet, és araszolni kezdett hátrafelé. Odalent a tömeg hálás izgatottsággal morgott. Már a zsalugáteres kisablaknál jártak, amikor a gólya rúgott egyet. A Kneifel bádogos markában addig biztosan tartott rúd megbillent, ettől a bádogos is megingott, de épp csak annyira, hogy a cipősarok karistolásától a cserepek néhány morzsája a lentiek vállára pergett.
A nagy madár átfordult, és mint egy sötét szalaggal átkötött hatalmas fehér csomag, lezuhant a porba.
A borzasztó puffanás hangjától a közelben állók napokig nem tudtak szabadulni.
Egyesek a légvédelem hangosbemondójának recsegését is hallani vélték – Luftgefahr vorbei! Luftgefahr vorbei! –, mások tanakodni kezdtek, vajon milyen büntetést von fejére a városrész lakossága. Egy loknis kislány, aki addig a nyilvános kút közelében állt, odalépett az elpusztult állathoz, és egy hosszú, fehér tollat tépett ki belőle.
Késő délutánra széledtek szét.
A gólya tetemét a sekrestyés elásta a templomkertben.
A városrész elöljáróinak kérésére a szertartásrenden is változtattak, és Pflaum János plébános négy hónapon át minden vasárnap reggel megtoldotta a prédikációját. Könyörögj érettünk, Uram, és bocsásd meg a mi vétkeinket. De reszketeg hangja vagy nem ért föl a címzetthez, vagy az Úr még nem döntötte el, mit tartson véteknek és mit nem – arra gondolni sem mertek, hogy a plébános akcentussal ejtett szavai nehezítették volna a megértést –, mindenesetre
december végén a kisbíró dobját verve hozta a hírt. És aztán vitték apukáékat, keletre.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
