Valami nagy erő megunta, hogy a világ ide-oda hömpölyög, hogy turistának álcázva okkupálja a múlt rekvizitumait, múzeumot és romot, hogy elfoglal várost, hegyet, völgyet, vízpartot. Legyen elég a bőröndös, hátizsákos hordából.
Mi úgy élünk jó néhányan, hogy igencsak fontos az összetartás. Egyik alkalom követi a másikat, hol itt gyülekezünk össze, hol amott, mindenki tud mindent a másikról, azt is tudjuk, amit nem szabadna, jó ez így. Ezeket az alkalmakat a dög vírus fölfüggesztette. Ez a valami büntető erő eléggé megunta társaságunk összetartásait, melyek pedig nem nagyon közösködtek az örvénylő világjárási hübrisszel. Civilben nyomtuk, ezt se lehet már. Elbüntette a vacsoráinkat, a borozásokat, az összeveszéseket és a nagyvonalú megbékülések lehetőségét.
Hát hiszen ezek a rendszeresen virágba boruló összetartások azért is annyira fontosak nekünk, mert míg zajlottak, föltaláltuk a spanyolviaszt és az atombombát. Kitaláltuk, hogy ityeg a fityeg.
Megtudtuk, hogy még mindig nincsen az egyik barátunknak társa. Hoppá, már van, titkolja, kicsoda, kicsoda, hát ez is el lett suttogva a hűtőszekrény mellett. Megsértődtünk. Megsértettünk. Néhány vázlatos megjegyzéssel megdöntöttük a kormányt. Megállapítottuk, hogy ennyi lopás, csalás, álnokság, ennyi birkaság, ennyi közömbösség után megdönthetetlen a rezsim.
Kijelöltük az emigráció lehetséges időpontját, ki bőrönd nélkül halad el, retikülnyi Thomas Mannt visz és passz, egy másikunk álruhában és lábujjhegyen távozik, az egyik vidékre fut, a másik Burundiba, a harmadik úgy elbújik, hogy maga se tudja, hova. Néztük a besötétülő nemzeti eget.
Elmondtuk azt az anekdotát, amit minden félévben egyszer. Ugyanazok a viccek. Ugyanaz a nevetés. Ugyanazok az alapvetések. Csak mert az ismétlés a forma fenntartása. Mint a gyerekek, olyanok vagyunk, csak nagyobb, romlékonyabb kiszerelésben. Hát persze, úgy ismételjük már magunkat, mint reggeli torna a laktanyában. Ja igen, untuk a másikat. Elviseltük. Haragudtunk rá. Egyre jobban szerettük. Kihirdettük, hogy kicsoda írta idén a legjobb regényt, zeneművet, milyen ez a színházi előadás, miért botrányos amaz, ki van formában, ki küzd válsággal, ki ismétli magát.
Szóval ez nincs már. És nagyon hiányzik, nekünk, nekem.
Nem pótolja a közös számítógépes randevú sem, mert a személyes jelenlét pótolhatatlan, fű, fa, illatok, a lélek látványpéksége, szivárványt festő lélegzetek. Tényleg passzé.
Az utca is megváltozott. Nincsenek arcok, maszkos kis félénk lampionok imbolyognak a vírus ürítette köztereken. Én szeretek ismerős arcot látni. Nem beszéltem vele, nem tudom, melyik lakásban morzsolja a kukoricát, néha belebotlok a ház előtt, a boltnál, a park bejáratának vasrácsánál, már ismerem a járását, a kiskabátját, a kutyáját. Elgondolom, milyen ember lehet. Jelleme, szenvedélyei, öltözete alapján a pénzügyi helyzete. Minden ember arca történet. Ránézek, elmesélem. Minden ember mozdulata történet. Regisztrálom, elmesélem. Ha beszél, sunyin belehallgatok. Tovább mesélem.
Aztán pedig van a péntek. Lám, vírus alatt is van péntek. Mivel az életemben az egyik nap erősen olyan, mint a másik, a péntek nem válik ki különösképpen, de még a szombat sem, és a hétfő sem nyűgösebb a többinél. Hasonló grafittánc, hasonló kisvérzések, buborékolások. Ugyanaz a kisfolyó halad át minden egyes huszonnégy órán. Ugyanazok a halacskák, kuruttyolás, csobogás, horogvillogás. Hanem, mondom, a péntek. Ott nekem van valami nemcsoda csoda.
Pénteken van egy emberem. Egy pénteki ember, egy idős úr.
Annak saccolom, visszér, cukor, szívgyógyszerek. Nem tudom már, hogyan ért el engem, de ő talált rám, és mindig, de tényleg mindig jön pénteken. Talán mert engem biztosan elér. Jó, mondjuk, elég nagy biztonsággal. Az történik, hogy pénteken úgy tíz és tizenegy között rendre megcsörren a kapucsengő. Fölállok egy drámától, egy nagyregénytől, egy másik tárcától, egy írói válságból. Aha, hát itt van. Jé, megdobbant a szívem. A múltkor beleszóltam a kaputelefonba.
Áááá, hát hozta, uram.
Hallgatott, nem válaszolt, talán zavarba jött.
Bocsánat, mondtam, és megnyomtam a nyitó gombot.
Soha nem láttam. El tudnám képzelni, minek. Nem tudom, hogyan él, kivel, hány pénze van, család, kutya, autó, egyebek. Nem lehet gazdag ilyen foglalatossággal. Mindegy is. Pénteken szól a kaputelefon, jó napot kívánok, meghoztam a kerületi újságot. És én szépen beengedem a házba. Nem tudom, miért, de egyre jobban örülök neki. Valahogy mindig meglepetés volt. Az lett az év utolsó péntekén is. Jött, ugyanazt mondta, örültem, hát ez az én pénteki emberem át- és átballag a vírusfrontokon. Rágondolok, most is. Hogy szinte már várok rá. De nem szabad megijedni, ha a következő pénteken, az új év első napján éppenséggel nem csönget föl.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
