Tiszta technológia, mocskos ügyek

Az emberiség hosszas toporgás után elrugaszkodott. Az élhetőbb bolygó érdekében maga mögött akarja hagyni a fosszilis energiahordozókat és megújuló energiaforrásokra tér át. Az átállásban már javában benne vagyunk, de azt még nem mértük fel, hogy ennek pontosan milyen következményei lesznek. Egyelőre mindent elhomályosít az a remény, hogy elméletileg kevesebb szén-dioxidot juttatunk majd a levegőbe. De a minket körülvevő ezernyi kütyü, a telefonjaink és okoseszközeink, az elektromos autók akkumulátorai, különféle energiatároló rendszerek (fél)fémeket, nem is feltétlenül gyakran előfordulókat tartalmaznak, amelyek kitermelése őrült ütembe váltott.

Borítékolható, hogy megszaporodnak a környezeti és társadalmi konfliktusok a csúnya tájsebet is ejtő fémércbányáknál, amire az lesz a leggyakoribb válasz, hogy ez a szükséges rossz a túlélésünk érdekében. Az olasz Davide Monteleone Critical Minerals – Geography of Energy (Kritikus ásványok – Az energia földrajza) című munkájában már előrevetíti, mik lesznek az elkövetkező idők vitáinak alapjai, amikor tiszta technológiákról beszélünk. Monteleone a sorozatával elnyerte az idei Leica Oskar Barnack Award nagydíját.

A kobalt, a réz, a lítium és a nikkel az energiaátmenet nélkülözhetetlen fémjei. Monteleone annak eredt utána, hogy ezek kitermelése milyen módon zajlik és milyen hatással van a környezetre a Föld három különböző régiójában: a fotóriporter a Kongói Demokratikus Köztársaság, Chile és Indonézia bányáit térképezte fel. Az olykor modernista festményt idéző, idilli képei, vibráló színei vonzzák a szemet, könnyen belefeledkezhetünk a látványba, de persze nem tudják elfedni a kiszolgáltatottságot és a tönkrevágott tájat.

A Kongói Demokratikus Köztársaság (KDK) igazi kobaltnagyhatalom, a világ össztermelésének nagyjából 70 százalékát adja. Becslések szerint az ország déli részén körülbelül 3,4 millió tonna kobalton ülnek, ami a ma ismert adatok alapján a világ kobaltvagyonának nagyjából a fele. A kobalt több ércben is megtalálható, rendszerint a kobaltint bányásszák, ez sokszor a réz- és nikkelbányászat mellékterméke is. A kobaltot főként lítium-ion akkumulátorokban és mágneses, kopásálló, nagy szilárdságú ötvözetek gyártásánál használják. Az utóbbi évtizedekben a lelőhelyek beindították a belső migrációt, tízezrek keltek útra, hogy bányászként dolgozzanak, és ha nem is gazdagodnak meg a kitermelésből, de legalább megélnek. Kolwezi település így duzzadt több mint félmillió lakosúra. A kongóiak jó része a nagy, ipari szintű kitermelést végző bányákban helyezkedik el, de sokan hagyományos, kézi erővel fejtik a kobaltot tartalmazó kőzetet.

A kisüzemi bányászat, ami a nem gépesített, kézi erővel való fejtést jelenti, ha nem is annyira hatékony, az összkitermelés nagy hányadát jelenti: a KDK-ból származó kobalt 15-30 százalékát biztosítja. A kézi fejtés sokáig szabályozatlan volt, amivel sok nem megfelelő biztonságú munkakörnyezet, baleset, emberi jogi visszaélés és gyerekmunka is járt. 2018 óta próbálják megregulázni ezt az ágazatot, és ma már 5-20 ezer fős szövetkezetek vannak, amelyeket jellemzően 5-7 fős kisebb csoportok alkotnak. A szövetkezetek elviekben elkötelezettek abban, hogy nem dolgoztatnak gyerekeket, de ez még nem valósult meg teljesen a gyakorlatban.

A bányászat továbbra is embertelen és veszélyes munkakörülmények között zajlik, és nem feltétlenül van párhuzamban ezzel a fizetés, ami havi 200-300 dollárnyi (75-115 ezer forint). Nem véletlen, hogy sokan menekülnének ettől a szakmától. Becslések szerint ma a KDK-ban 150-200 ezer kisüzemi bányász dolgozik, jellemzően azoknak a területeknek a perifériáin, ahol a nagy bányákat is nyitották.

A shabarai a régió egyik legnagyobb kisüzemi bányája, ahol két műszakban összesen 20 ezer ember dolgozik. A szövetkezeti előírások ellenére a bányászok életformája sokszor közelebb áll a rabszolgáékhoz. Bár papíron a havi 500 dolláros fizetés is elérhető, a legtöbben napi néhány dollárral kell, hogy beérjék. Mindezt állandó veszélyben, hiszen az általuk kivájt 10-15 ezer alagútban nincsenek tartószerkezetek vagy szellőzőaknák, így folyamatosan egy hazárdjáték az életük.

Chile a világ legnagyobb lítiumkészletével rendelkezik, jelenleg a világon a második legnagyobb élőállítója ennek a fémnek. A növekedése borítékolható. A chilei kormány is úgy számol, hogy 2030-ra megnégyszereződik a globális kereslet, és eléri az évi 1,8 millió tonnát.

Az Atacama régió a globális lítiumtermelés egynegyedét biztosítja. Chile gazdasági fejlődésének motorja a bányászat, hatalmas rézlelőhelyekkel is bír, így minden lehetőséget kiaknáz.

A chilei Atacama-sivatag a Föld egyik legszárazabb területe, de arról is ismert, hogy hatalmas lítiumkészleteket rejt. Még a felszín alá sem kell nézni ehhez, hogy ez kiderüljön, a hatalmas, sárgászöld színben úszó lítiumtavak már a magasból észrevehetők. Az ércet sós vízben ülepítik, amelynek elpárolgása után tudják eltávolítani a lítiumot. Ez a folyamat akár évekig is eltarthat, és a bányászati vízfelhasználás számos konfliktus forrása. Mivel a helyi közösségek eleve szűkölködnek a vízben, még nehezebbé váltak az életfeltételeik, de a vízhez kötődő ökoszisztémákra is nagy csapást mérnek a fejtések.

Chilében már évszázadok óta bányásznak fémeket, és sokáig nem is nagyon törődtek vele, hogy ez mivel jár együtt. A tönkretett, szennyezőanyagokkal, ipari hulladékkal teleszórt táj még inkább elnéptelenedett, a helyi közösségek elköltöztek innen, szellemvárosokat, terméketlen földet hagyva maguk után. Ezt túl sokáig már nem lehet játszani, a bányaművelés alá vehető terület is véges, és a környezetvédelmi politikák is, legalábbis papíron egyre több követelményt támasztanak. Ilyen viszonyok között kell megtalálni azt az egyensúlyt, hogy a tiszta technológiákra való átállás ne jelentsen extrém környezeti terheket.

Az Atacama-sivatag nagyon változatos szerkezetű földrajzi formákat és színvilágot is rejt magában. A lenti képen látható Valle de la Luna (Hold-völgy) az egyik nemzeti park része, 1982-ben nyilvánították védetté. Az elnevezés nem véletlen, úgy tartják, hogy a Holdon is hasonló lehet a táj. Éppen ezért tesztelték itt egy Mars-járó prototípusát is.

Indonézia a nikkelbányászatban tartozik a legnagyobbak közé, körülbelül 30 százalékos részesedése van a globális piacból. A délkelet-ázsiai szigetország hatalmas nikkelvagyon felett rendelkezik, ígéretes lelőhelyek vannak Szulavézi (Celebesz) szigetén, illetve a Malukku-szigeteken.

A nikkelkitermelés kínai befektetőknek köszönhetően futott fel, nagy kínai bankok és a rozsdamentesacél-előállítás talán legnagyobb szereplője, a Tsingshan Holdings is finanszírozza az indonéziai projekteket. Ennek köszönhetően sikerült megelőzniük a nikkelben sokáig első Ausztráliát is.

Az indonéziai kormány 2020-ban betiltotta a nikkel nyersérceinek exportját, amivel azt akarja elérni, hogy a hazai ipari szektor dolgozza fel a fémet, ezzel a hozzáadott értékkel pedig nagyobb bevételekre és gazdasági növekedésre számít.

A nikkel szinte nélkülözhetetlen a rozsdamentes acél előállításában, de legalább ilyen fontos szerepe van a lítium-ionos akkumulátoroknál és elektromos járműveknél. Az igények csak növekedni fognak, így újabb és újabb bányák nyitására is kell számítani.

A bányászat ebben az országban is relatíve jól fizet, 300-500 dolláros havi keresetre lehet számítani, és erre sokan megpróbálnak lecsapni. Élénk népvándorlás figyelhető meg az országon belül is, ami néhány település rohamtempóban való növekedéséhez is hozzájárul.

A nikkelt legtöbbször külszíni fejtéssel szerzik meg, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a bányák nyitásakor teljesen letarolják a területén lévő növényzetet és eltávolítják a talaj felső részét is. Mondani sem kell, a talajpusztulás, az élőhelyek feldarabolása és az erdőirtás brutális beavatkozás az ökoszisztémába. Ráadásul az erdők eltűnésével a szén-dioxid-kibocsátás is megnövekszik, ahogy a villámárvizek kockázata is. Egyszerűen elveszik az a szivacsréteg, amelyet az erdő szolgáltat.

A nyersérc feldolgozása is számos környezetkárosító lépést tartalmaz. Az aprítás, darálás után kémiailag vonják ki a nikkelt. A folyamat pedig nehézfémekkel és más vegyi anyagokkal szennyezi el a felszíni és talajvizeket, amivel az emberek egészségét is veszélyeztetik.

A Morowali Ipari Park (IMIP) az egyik legnagyobb integrált fémipari központ, amit egy egykor erdőségekkel borított területen építettek ki. Több mint 54 összekapcsolt gyár működik együtt, amelyek mindegyik bányászati termékekkel foglalkozik. Az ipari park Indonézia bevételeihez jelentősen hozzájárul, 2023-ban körülbelül egymilliárd amerikai dollárt termelt ki. Az IMIP területén három ipari klaszter található, ebből az egyik elektromos járművek akkumulátor-komponens klasztere, amelynek kapacitása 120-120 ezer tonna nikkel-kobalt és nikkel-szulfid.

Indonézia némileg skizofrén állapotba került. Egyrészt az állam szigorúbb környezetvédelmi szabályok bevezetésével próbálja biztonságosabbá tenni a nikkelbányászatot, és igyekszik csökkenteni annak környezeti lábnyomát, de ugyanakkor olyan gazdasági előnyei vannak az iparágnak, hogy folyamatosan bővíti azt. A profit, a munkahelyteremtés képes felülírni a társadalmi igazságosságot vagy egészségügyi kérdéseket.