Ez a háború addig folyhat, amíg az utolsó ukrán nem gondolja azt, hogy elege van belőle

Az orosz–ukrán háború kezdete óta a magyar kormánypropagandában és ezzel együtt a közvéleményben is megjelentek az Ukrajnát diszkreditáló, az ország létjogosultságát kétségbe vonó narratívák. Valójában azonban ezek közül jóformán egyik sem valid: a békepártiság nem fogja elhozni a háború végét; Ukrajna szuverén, független állam; és történelmileg sem tartozik jobban Oroszországhoz, mint Szlovákia Magyarországhoz. A putyini Oroszországban viszont az elmúlt tíz évben olyan szintre lépett az állampropaganda, hogy még az is szerepel benne, hogy Oroszországnak szövetkeznie kellett volna Hitlerrel, hogy a romlott Nyugatot móresre tanítsa. Ungváry Krisztián történész előadásán jártunk, ennek alapján végigvesszük az öt leggyakoribb mítoszt és az azok mögötti valóságot.

1. „Ukrajna történelmileg Oroszországhoz tartozik, nem szuverén, független állam”

Gyakori érv a Magyarországra is átszivárgó orosz propagandában, hogy Ukrajna tulajdonképpen nem is független állam, Oroszországból vált ki, és főleg a Krím félsziget és a Donbasz az, ami jogosan is az oroszokhoz tartozik. Valójában azonban Ukrajna legalább annyira szuverén állam, mint amennyire Szlovákiát sem követelhetjük vissza a Nagy-Magyarország részeként.

Ukrajnában 1991-ben zajlott egy népszavazás arról, hogy az itt élők szeretnének-e független állammá válni, vagy Oroszországhoz tartoznának. A Krím kivételével az elsöprő többség a függetlenségre szavazott, nagyon apró kisebbség volt az, amely nem értett egyet végül a döntéssel. Ez így volt az orosz többségű és vitatott tartományokban is.

Merthogy az valóban igaz, hogy Ukrajnában jelentős orosz kisebbség él. Nem mindegy azonban, hogy a kisebbséget mi alapján határozzuk meg: anyanyelv, identitás vagy nemzetiség szerint számít-e orosznak az, akit ide számolunk.

2001 óta például nincsenek túlságosan megbízható adatok arra, hogy az Ukrajnában élőknek mi az anyanyelvük. A 2011-es, majd a 2021-es népszámlálást sem sikerült megtartani, de történelmileg jellemző, hogy az ukránok száma emelkedik, az oroszok száma csökken az országban. A háborúig azonban nem volt drámai mértékű sem a növekedés, sem a csökkenés. 2020-ra az ukrán nyelv elsöprő többségben volt az alsó- és középfokú oktatásban, a tanítás több mint 80 százaléka kizárólag ukrán nyelven zajlott.

Az ukrán nemzetiségű lakosság aránya a Dnyepertől nyugatra meghatározó, egyedül a ma már annektált területek, Donyeck, Luhanszk és a Krím az, ahol az ukránok vannak kisebbségben vagy legalábbis csak relatív többségben.

Az orosz anyanyelvű lakosság fele azonban nemzetiség alapján ukránnak vallja magát, így megint csak felmerül a kérdés, hogy kit sorolunk pontosan az Ukrajnában élő oroszok közé. A 20. század végéig még Kijev is alapvetően orosz városnak tűnhetett a laikus szemlélőnek, több orosz nyelvű beszédet hallhatott az utcákon, mint ukránt. A két nyelv között nincs egyébként olyan nagy különbség, de az orosz és ukrán anyanyelvűek fele nem beszéli a másik nyelvét, így nem is tudnak egymással kommunikálni. A jelentős orosznyelv-használat egyébként történelmi hagyaték is: az ukrán nyelvű nyomtatott könyveket a cárizmus alatt elpusztították, a Szovjetunióban pedig az egyetemi képzés kizárólag orosz nyelven zajlott – ha valaki ukránul akart tanulni, annak csak az ukrán nyelv és irodalom szakirány maradt.

„A holland és a német nyelv között egyébként kevesebb a különbség, mint az ukrán és az orosz között, mégse lehet arra hivatkozni, hogy Hollandiának ne lenne joga saját entitásra”

– mondta Ungváry Krisztián.

2012-ig tudtak erősen jelen lenni oroszbarát pártok az ukrán politikában, a Majdan-tüntetések után azonban 2014-ben egyértelművé vált: az ukránok Európa felé szeretnének mozogni.

„Ukrajna nem kifejezetten új állam, vannak történelmi előzményei, több is, mint például Szlovákiának – mondta Ungváry. – Bár teljesen mindegy, hogy egy államnak mekkora történelme van abból a szempontból, hogy mennyire jogosult a léte, ha a szavazói úgy kívánják.” A kijevi rusz fejedelemség az orosz és ukrán államiság egyfajta elődje, 836–1240-ig állt fenn, és 1240 és 1917 között nem volt ugyan önálló ukrán államiság, az ukrán függetlenség eszménye létezett. A történész a kozákok szabadságát a magyarországi hajdúk helyzetével hasonlította össze, akik az itthoni viszonyok között is bizonyos állandóságot élvezhettek.

1917 és 1921 között létezett egy „kérészéletű” Ukrajna, amelyet a szövetséges hatalmak támogatni akartak, de végül 1991. augusztus 24-én született meg az az állam, amelyet ma is ismerünk. Ezután az ország két tömegmozgalmi eseményen is megmutatta, hogy nem kíván a kelethez tartozni, ezek a vasfüggöny leomlása után a legnagyobb politikai tömeges megmozdulások voltak Európában.

Putyin ezzel szemben arról beszél, hogy Ukrajnát kizárólag Oroszország teremtette, olyan, hogy ukrán nemzet, nem létezik, csak nagyorosz. Ukrajna tulajdonképpen egy a Nyugat által irányított anti-Oroszország. „Ebben igaza is van, abban az értelemben, hogy az oroszországi módszerek és eszközök – a politikai ellenfelek megmérgezése, a választások szisztematikus meghamisítása, a média teljes állami kontrollja és még hosszan sorolhatnám – nem kompatibilisek Nyugat-Európával, és ilyen szempontból az az út, amire Ukrajna rálépett, csakugyan anti-Oroszország, hiszen a Nyugat nem él ezekkel a hatalmi technikákkal, amelyek Putyin Oroszországában mindennaposak.”

A háború történelmi előzményeit korábban videós gyorstalpalóban is bemutattuk:

2. „Történelmi szempontból a Krím és a Donbasz Oroszországhoz tartozik”

Gyakran hangzik el érvként az oroszok mellett, hogy Putyint meg lehet érteni abból a szempontból, hogy ő csak orosz területeket akar visszaszerezni. „A történelmi jogokkal való érvelés azonban háború esetén nem fogadható el. Mert ezzel a logikával a magyar csapatok is holnap megindulhatnának Szlovákia ellen” – mondta Ungváry. Ettől függetlenül történelmileg sem állja meg a helyét az állítás: csak 1783 óta tartoztak ugyanis Oroszországhoz. „Az a kérdés, hogy mitől számítjuk a történelmet. Krisztus születésétől? Vagy Sztálintól? Ha azt nézzük, hogy a 10. századtól, amikor megjelennek ezek a fejedelemségek, mégiscsak volt hétszáz év, amikor a Krím például nem volt orosz kézen.” Ráadásul a Krím mindig is multietnikus közeg volt, egymás mellett laktak a görögök, tatárok, oroszok, ukránok, németek, örmények.

„Az is nagyon fontos még, hogy 2014-ig sem a Krímben, sem a Donbaszban nem volt olyan szeparatista mozgalom, ami helyiekből állt volna. Ezek majdnem minden esetben Oroszországból beutaztatott titkosszolgálati emberek, felbérelt zsoldosok voltak, akik ezeket a fegyveres konfliktusokat kirobbantották

– mondta a történész.

– Az, ami most történik, legalább fél tucat nemzetközi szerződést megszeg” – tette hozzá, utalva a háborúra. A Szovjetunió felbomlása után Oroszországnak és Ukrajnának volt közös megállapodása arra, hogy elismerik egymás határait, de a megegyezések során voltak olyan pontok, amelyekben a nagyhatalmak nem voltak elég határozottak – mondta Ungváry.

Ilyen volt például a budapesti memorandum, amelyben Ukrajna vállalta az atomfegyverei leszerelését, amiért anyagi kompenzációt kapott, és azt, hogy az aláíró felek atomtámadás során segítséget küldenek egymásnak. A megbeszélések során azonban az ajánlatok lassan felhígultak: az ukrán parlament által elfogadott verzióban még biztonsági garancia szerepelt, a véglegesben biztonsági vállalás; az eredetiben szerepelt, hogy az aláíró feleknek meg kell védeniük az ukrán határokat, abban azonban, amit végül aláírtak, már csak az, hogy tiszteletben tartják ezeket a határokat.

A nemzetközi közösség nem volt tisztában azzal, hogy mi a memorandum tétje. „Ha az 1994-ben leszerelt arzenálnak csak a fele meglenne Ukrajnában, a háború tétje teljesen máshogy nézne ki” – mondta Ungváry. A memorandum persze ma már nem tartható fenn, de továbbra sincs arra adat, hogy Ukrajna atomfegyver előkészítésén dolgozna.

3. „Ukrajna egy náci állam, és oligarchák irányítják”

Ukrajna joggal nevezhető véres övezetnek, a 20. század elképesztő kegyetlenséggel ment rajta végig – mondta Ungváry. Eleve maga az 1917–1925 között tartó polgárháború is rettenetesen véres volt, és ezelőtt is voltak antiszemita pogromok az országban. 1933–1937-ig éhínség és a politikai tisztogatás pusztította az embereket, 1939–1941 között a náci megszállásban pedig az ország „minősített támogatóként” vett részt, ami azt jelentette, hogy egészen 1941-ig az ukrán emigránsokat, illetve egész Nyugat-Ukrajnát a nácik kijátszották a lengyelek ellen. 1941 és 1944 között ez a náci megszállás polgárháborús elemekkel terhelten működött. „Azok az ukránok, akik kollaboráltak, az esetek többségében nem azért tették ezt, mert tudták, hogy mi az a nácizmus, és azonosultak vele – mondta a történész. – Lehet, hogy egyébként is ezt tették volna, de sokkal fontosabb volt az, hogy milyen helyzetben volt az egyszerű lakos, akár ukrán, akár orosz, akár bármilyen másik nemzetiségű.

– Egy olyan világban, ahol a német megszállók egy átlagembernek napi ezerkétszáz kalóriát írtak ki fejadagnak, ott a kollaboráció nem feltétlenül ideológiai eredetű. De egy példát mondanék arra, hogyan instrumentalizálta a kollaborációt a náci rezsim: 1941 nyarán, amikor a németek megszállták Kijevet, a szovjet katonai titkosszolgálat gyakorlatilag a komplett belvárost felrobbantotta távirányítós bombákkal. Mintha a Nagykörúton minden harmadik ház a levegőbe repülne. Több tízezer ember lett egyik percről a másikra hajléktalan. A német megszállóknak Hitler semmilyen építőanyagot és élelmiszert nem küldött szétosztásra Berlinből, összeszedték a zsidókat, és megmondták nekik, hogy a lakáskulcsukat egy gyűjtőpontra hozzák el. Ezeket a kulcsokat a nincstelen ukránoknak adták egyfajta szociális intézkedésként. Babij Jarban pedig harmincháromezer-hétszáz embert legyilkoltak. Ezzel az ukrán lakosság egy része nyilván valamilyen módon részese lett egy tömeggyilkosságnak anélkül, hogy valaha megkérdezték volna őket arról, szeretnének-e zsidó lakásban lakni.”

Érdekesség egyébként, hogy bár nyilván nem lehet pontosan megállapítani, hogy a náci hatóságokkal mennyire működött együtt az ukrán fél, az azért elmondható, hogy ukrán fasiszta párt nem létezett, ezzel szemben orosz fasiszta párt igen, viszonylag sok tagja is volt, és egészen a varsói felkelés leveréséig fennmaradt.

A szélsőjobboldali pártok az ukrán belpolitikában nem nagyon rúgtak labdába, 2019-ben ráadásul egy egész szélsőjobboldalt összefogó koalíció indult a választáson, és így sem tudtak bejutni a parlamentbe. „Ezt a magyar választási eredmények tükrében különösen érdekes megnézni, mivel nálunk a szélsőjobboldali pártok be tudnak kerülni a parlamentbe, méghozzá öt százalék feletti választási eredménnyel” – mondta Ungváry.

Ehhez képest 2019-ben Ukrajna megválasztotta Volodimir Zelenszkijt, aki 73 százalékos támogatottsággal lett az ország elnöke. A népszerűsége azonban hamar csökkent, a háború előtt már csak 25 százalék körül állt, a harcok alatt azonban gyorsan visszacsúszott 90 százalék körülire, és az invázió óta folyamatosan növekszik. Zelenszkij egyébként részben zsidó származású, felmenői között pedig megtalálható a szovjet hadsereg egy alezredese is, így vele kapcsolatban is ingatag lábon állnak a nácivádak.

Ungváry Kriszitán egyébként rámutatott arra, hogy az orosz politika sokkal inkább közelít a fasizmushoz, mint az ukrán.

Mindkettőben megjelenik a totális és teljes lakosságot ellenőrző titkosszolgálat, a karizmatikus, leválthatatlan vezető, a saját felsőbbrendűségét hirdető politika és az élettérelmélet – ezek Ukrajnában nincsenek jelen.

Az oroszok olyannyira rácsúsztak a fasizmus témájára, hogy a propaganda-popkultúrában időről időre megjelenik Hitler, akit félreértett politikusként ábrázolnak. Az ilyen narratívák szerint Hitlernek és Sztálinnak össze kellett volna fognia a bűnös Nyugat ellen. Az állami média által szisztematikusan a kulturális élet minden területén zajló ideológiai előkészítés a dekadens Nyugat ellen, Sztálint kiváló menedzserként tünteti fel, aki modernizálja Oroszországot, Hitlert pedig történelmi tévedés áldozataként mutatja be, aki többet érhetett volna el, ha összefog az oroszokkal. Erről a jelenségről egyébként ebben a cikkünkben bővebben írtunk.

4. „A NATO fenyegette Oroszországot”

Rendszeresen feltűnik a háború megindítására az az indok, hogy az oroszokat a NATO fenyegette Ukrajna NATO-tagságának szóba kerülésével. Ez már akkor is abszurd, ha ránézünk a térképre, és látjuk, hogy mekkora extra NATO-határvonalat jelentene ez Oroszországnak, de akkor még inkább, ha ismerjük például Oroszország potenciális csatlakozásának politikai hátterét.

Bár a NATO és Ukrajna között már 1991-ben létrejött a kapcsolat, először 2008-ban született meg az igény a konkrét csatlakozásra az ukránok esetében. „Tudván, hogy az orosz vezetésnek ez egy súlyos ügy, a legvastagabb az összes vörös vonalból nemcsak Putyinnak, hanem az orosz elitnek is, megtehette volna a NATO, hogy 2008-ban azt mondja: Ukrajna nem lehet a NATO tagja pont ugyanúgy, ahogy Finnország sem, vagy pedig gyorsan fölveszik. Itt azonban egyiket sem tették, hanem Ukrajnát a politikai senki földjének nyilvánították azzal, hogy az elméleti lehetőségét a dolognak elismerték, csak éppen konkrétumokban nem állapodtak meg” – mondta Ungváry Krisztián. Ez az egyébként is paranoiás, kisebbrendűségi érzéstől gyötört orosz vezetésben csak annak a lehetőségét erősítette, hogy az ügyet olyan gyorsan rendezze, amilyen gyorsan csak lehet.

A NATO-tagság Ukrajnában egyébként 2014-ig nem volt különösebben fontos téma, akkor is valószínűleg az orosz közeledés miatt vált azzá. 2019-ben az ukrán alkotmányba is belekerült a NATO- és EU-tagság igénye.

Korábban egyébként felmerült az, hogy Oroszországot is integrálják a NATO-ba. „A helyzetet nagyon érdekes összehasonlítani az 1933–1939 közötti európai eseménysorral, ahol adott volt egy agresszív nagyhatalom, amivel szemben a nyugati szövetségesek megpróbálnak kiegyezni és kooperatív párbeszédet fenntartani – mondta a történész. – Oroszországot mindenféle politikai fórumba bevonták, örömmel kereskedtek vele, kereskedelmi kedvezményeket adtak neki. 1933–1939 között ez a politika csúfos kudarcot vallott, mert Hitlert valójában, mint utólag tudjuk, nem lehetett rávenni a békés egymás mellett élésre, hiszen a politikája ennek gyökeresen ellentmondott, a Mein Kampfban is leírta, hogy az élet harc.”

Hitler felfogása szerint a harc szükséges, elengedhetetlen ahhoz, hogy egy nemzet fenn maradhasson, a háború pedig egy politikai cél; felmerül a kérdés, hogy Putyin nem teljesen ugyanígy látja-e ezt – jegyzi meg Ungváry. „1939 előtt az első világháborús tapasztalatok miatt a brit politikában nagyon nehéz lett volna azt mondani a németeknek, hogy eddig és ne tovább, de 2008 és 2022 között a Nyugat több alkalommal sokkal keményebb módon politizálhatott volna.”

2010-ben egyébként Putyin azzal utasította el a NATO-belépés kérelmezését, hogy Oroszországra más szabályoknak kell vonatkozniuk, mint a kis országokra. Ezzel természetesen a NATO nem értett egyet.

Azt is érdemes megjegyezni, hogy az, hogy egy ország belép a NATO-ba, és a határaira garanciát kap, még nem jelenti azt, hogy NATO-támaszpontok tucatjai jönnek létre a határokon belül. 2022-ig kevesebb mint 8 ezer katona állomásozott például az Oroszországgal szomszédos országokban, ennyi ma átlagosan 10 nap alatt esik el a háborúban. A NATO-doktrína alapján a Baltikumban egyébként is csupán minimális csapatok vannak. A politikai és katonai bővítés között tehát vannak erős különbségek – arról nem is beszélve, hogy ha Oroszország fenyegetve érezte magát a NATO által, akkor annak Magyarország is a részese volt, hiszen mi is NATO-tagok vagyunk.

NATO-beavatkozásra sem volt eddig túl sok példa: Ungváry az 1995-ös szerbiai, majd az 1999-es koszovói eseménysorról beszélt, az 1995-ösnél ráadásul ENSZ-mandátummal történt az intervenció, vagyis Oroszország is jóváhagyta.

Sokszor felmerül Ukrajnával kapcsolatban az amerikai befolyás vádja is: való igaz, hogy az ukránok igyekeznek közel kerülni olyan szövetségeseikhez, akik segítséget nyújthatnak nekik, és Joe Biden elnök fia csakugyan az ukrán gázszolgáltató vezetőségi tagja lett, az ok-okozati sorrend nem stimmel. Vagyis nem az Egyesült Államok akart bekerülni az ukrán belpolitikába, hanem az ukrán állam tett meg mindent azért, hogy legyen lobbistája Amerikában. „Ez amorális mindenképp, de mindenki azzal főz, amivel tud. Utólag visszanézve érdemes elgondolkodni, hogy Ukrajna kitől remélhetett támogatást abban a szorult helyzetben, amibe 2014-ben került” – mondta a történész.

Azt is érdemes ennek kapcsán megjegyezni, hogy a befolyás történelmileg sem állja meg a helyét: 1991-ben Ukrajna éppen az amerikai akarat ellenére lett független állam, az Egyesült Államok ugyanis nem akarta, hogy a Szovjetunió erős utódállamokra essen szét. Ukrajna kiválásával destabilizációtól tartottak.

Ami az oligarchikus uralmat illeti: az oligarcháknak valóban van politikai súlyuk Ukrajnában, mint mindenhol Kelet-Európában. „Pont Magyarországnak van a legkevesebb oka ezt felhánytorgatni – mondta Ungváry. – Innen nézve, ahol egy gázszerelő az ország leggazdagabb embere, ilyen vád dicséretnek is hangzana. Ukrajnában, szemben Magyarországgal, minden választáson új kormány alakult, nem töltenek ki három ciklust az elnökök, és tömeges tüntetések háromszor is felborítottak egy bejáratottnak tűnő rendszert.”

5. „Aki fegyvert szállít, meghosszabbítja a háborút, béketárgyalásokra van szükség”

Ez a magyar kormány egyik sokszor emlegetett érve a fegyverszállítás vétója mellett, azonban egy mérhetetlenül hazug állításról van szó – mondja Ungváry Krisztián. „Az ukrán lakosság minden jel szerint nem akceptálja azt, amit Putyin sorsnak szánt nekik. Akár tetszik, akár nem, harcolni akarnak, ezt a hírekből bárki megállapíthatja. Nem lehet látni a tömegesen hadkötelezettség elől szökevényként menekülő ukrán férfiakat Nyugaton, sem orosz oldalra átálló egységeket.”

A történész szerint az a kérdés, hogy hogyan halnak meg többen: modern fegyverekkel vagy a civileknek adott kalasnyikovokkal felszerelkezve. Ez az, amivel a nyugati fegyverszállítmányok beleszólnak a háborúba.

Közvélemény-kutatások szerint az ukránok 90 százaléka még atomcsapás esetében sem kapitulálna, Zelenszkij népszerűsége – aki a háború előtt szinte bukott politikusnak volt tekinthető – 90 százalékra nőtt, nincs ok, hogy kétségbe vonjuk: ez az ukránok szuverén akarata. „Ezek az emberek nem akarnak orosz uralom alatt élni” – mondta Ungváry.

Ráadásul Oroszország nem definiálta a végcéljait, így felesleges is arról beszélni, mitől lenne vége a háborúnak – nem tudjuk. „Az egyik oldalon van valaki, aki Ukrajnának a létezését is tagadja. Kérdés, hogy egy ilyen emberrel hogy lehet egyáltalán bármilyen politikai megállapodást kötni.”

A putyini propaganda egyébként sem engedi meg a nyugodt együttélést sem Ukrajnával, de pláne a Nyugattal. A Russzkij Mir, az orosz világ sérthetetlen, és magában foglal minden olyan területet, amelyen oroszok élnek – mint látjuk, még akkor is, ha az nem Oroszország területén belül található. Az orosz vallás szerint Oroszországnak joga van a dekadens és bűnös Nyugattal szemben az igazi európai értékek és a kereszténység védelmére és terjesztésére, az egyházfő pedig Putyin, így erre hivatkozva is terjesztheti az elméleteit. Még a nukleáris erőknél is van görögkeleti pap, hogy ideológiailag is alátámassza a politikai küldetéstudatot.

Minden, az Európai Uniót bomlasztó akció mögött megtalálható Oroszország: a brexit, a menekültválság, az amerikai elnökválasztás, a pandémia alatti dezinformációért is felelős. Ennél többet is tesz azonban: a menekültválság során például a saját katonai jelenlétükkel, embereket hajléktalanná téve duzzasztották mesterségesen a menekültáradatot. Szélsőjobboldali pártokat is előszeretettel finanszíroznak, részben Magyarországon keresztül. Az orosz sajtóban rendszeres téma, hogy nemcsak Ukrajnát, de egész Európát nácítlanítani kell, Putyin szerint pedig a Nyugat meg akarja semmisíteni Oroszországot, puccsal juttatta hatalomra a kijevi rezsimet, és népirtást tervez Oroszországban. Egy ilyen emberrel nagyjából lehetetlen racionálisan békét kötni – mondta Ungváry.

Ráadásul Oroszország katonai siker esetén sem tudná tartani Ukrajnát, hiszen a megszálláshoz nagyjából 5-6 millió katona lenne szükséges – jelenleg Oroszországban kevesebb mint félmillió az ilyen mozgósítható erő.

„Egyszerűen katonailag teljesen képtelenség lenne a teljes területet megszállni. És éppen ezért ez a háború addig folyna, amíg az utolsó ukrán nem gondolja azt, hogy elege van belőle.

Amennyiben ezt az agressziót végre lehet hajtani úgy, hogy az agresszor erről sikerként számolhat be a végén, az egészen elképesztően nagy veszéllyel jár, ugyanis akkor mások is meg fogják ezt próbálni. Aki most fegyvert szállít, az többek között azoknak is garantálja a békét, akik holnap a fegyverszállítás elmaradása esetén ugyanilyen agresszió áldozatává válhatnak.”

Ungváry Krisztián történész a Blinken OSA Archivum fölkérésére és szervezésében tizenkét előadást tart dokumentálható tényeken alapuló történelem iránt érdeklődők számára a 19–20. századi magyar történelem vitatott kérdéseiről. Az előadás-sorozat különböző értelmezési kereteket és mintákat vázol Magyarország legújabb kori történelmének vitatott fordulópontjairól.

Ehhez a cikkhez fizetett együttműködés keretében az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást használtuk.