Hitler elvtárs esete az orosz időutazás-pornóval

Oroszország több mint egy évvel ezelőtt támadta meg Ukrajnát, azzal a tervvel, hogy Kijev három nap alatt elesik, az ország vezetése összeomlik, a nép felszabadítóként fogadja a „nácitlanító” orosz katonákat, a nemzetközi közösség meg tétlenül nézi az egészet, mint 2014-ben a Krím elfoglalását. Nagyjából három nappal később vált mindenkinek világossá, hogy ez így nem fog összejönni, és most, 13 hónappal később ott tartunk, hogy az oroszok Kijevet már rég feladták, és azt ünneplik győzelemként, ha iszonyatos emberáldozatok árán, több hónapos ostrom után sikerül bevenniük egy egykor 10 ezer fős kisváros romjait Donyeckben. A borzalmas vérveszteség, a minimális területfoglalások és a rutinszerűen elkövetett háborús bűnök ellenére az orosz közvélemény egy jelentős része támogatja Putyin háborúját.

A nyugati közönség elhűlve nézi a netre kikerülő „utca embere” videókat, amiken jóravaló orosz nénik és bácsik mondják el, hogy hát igen, az ukránok mind egy szálig sátánista náci férgek, akiket ki kell irtani, aztán meg atomot dobni Londonra, Washingtonra, Berlinre. Hogy a fenébe tudta mindezt Putyin elérni? Hosszú évek propagandája és agymosása – hangzik a sztenderd válasz. Na de hogy működik ez a gyakorlatban? Ehhez nem elég az, ha a köztévé esti hírmagyarázó műsoraiban ingerült emberek szitkozódnak és gyalázzák a Nyugatot.

Ebben a cikkben bemutatjuk az orosz propagandagépezet egyik fontos és nyugaton jórészt ismeretlen részét. Ez pedig a főként fiatal férfiakat célzó ponyvairodalom, azon belül is egy olyan műfaj, ami annyira jellegzetesen orosz, hogy más nyelven még szó sincs rá. Oroszul úgy hívják: popadanci (az angol nyelvű szakirodalomban: popadantsy).

Vissza a jövőbe

Az időutazás a sci-fi régi, kedvelt toposza: roppant szórakoztató és izgalmas helyzeteket és dilemmákat teremt, ha egy történet hőseit egy másik korba dobjuk be, ahol a tudásuk, a tapasztalataik semmit sem érnek, de az is lehet, hogy óriási hatalommal ruházza fel őket. Az irodalomban Mark Twain és az Egy jenki Arthur király udvarában, illetve H. G. Wells Időgépe tette igazán népszerűvé, aztán a klasszikus sci-fi nagyjai minden paradoxont kifacsartak belőle az utolsó cseppig, talán Asimov és a Halhatatlanság halála volt ebben a csúcspont. Később a Vissza a jövőbe trilógia emelte be a kommersz popkultúrába, és ma már ott tartunk, hogy a Marvel-filmek időutazós-multiverzumos kuszasága miatt épp kezd megcsömörleni tőle a nagyközönség.

A popadanciregények is időutazásra építenek, de ezekben szó sincs paradoxonokról, filozófiáról, erkölcsi dilemmákról; a sci-fi-motívum egyetlen funkciója, hogy felvezesse az igazi témát, a történelem újraírását. Időutazás-pornó a propaganda szolgálatában.

A popadanci szó szerint annyit tesz, hirtelen, váratlanul felbukkanó emberek. Az ilyen regények alapfelállása, hogy egy vagy több orosz ember (jellemzően fiatal férfi) egyszer csak az orosz történelem valamelyik fontos pontján találja magát, általában egy háborúban vagy annak küszöbén. Néha saját magaként, máskor az adott kor egy fontos személyiségének testében ébredve. Mivel tudja, hogyan alakul a jövő, és megvan a maga erősen patrióta elképzelése is arról, hogyan kellene (kellett volna, kellene volna majd) alakulnia, hősünk beleveti magát az események sűrűjébe, és tesz arról, hogy az új jövő igazságosan formálódjon.

A tipikus időutazási célpontok közé tartozik a középkori Kijevi Rusz birodalom időszaka, az első világháború, illetve a közelmúlt: az afgán és csecsen háborúk, sőt, 2014, a Krím elcsatolása is felbukkan. A messze leggyakoribb és legnépszerűbb azonban a második világháború, és itt kezd igazán bizarrá válni a dolog. A második világháborús popadanci jellemző cselekménye ugyanis az, hogy az időutazó hősök elérik, hogy Hitler és Sztálin kibéküljön, és az egyesült náci-kommunista sereg közösen győzi le az igazi gonoszt, az angolszász Nyugatot. Az orosz Enciklopegyija Popadanci adatbázisa szerint a 2010-es évek eleje óta több mint 2400 ilyen regény jelent meg orosz nyelven. Lássunk néhány példát Sergej Sumlenny német politológus remek twitteres gyűjtése alapján!

Taváris Führer meg a többiek

A popadanci műfajának leghíresebb képviselője a Führer elvtárs 2012-ből, illetve a folytatása, a 2013-as Hitler elvtárs. A sztori szerint a Hitler testében felébredt orosz időutazó a Szovjetunió megtámadása helyett az Anglia elleni inváziót folytatja, amiben segít neki Sztálin is, végül sikerre jutnak, és kivégzik Churchillt. A könyvborítókon Hitler német egyenruhája alól kivillan a jellegzetes kék-fehér csíkos orosz telnyaska:

A Támadás a jövőért sztorija szerint a náci Németország csatlakozik a szovjet Eurázsai Unióhoz, és őket támadja meg az Atlanti Demokratikus Unió, vagyis a kollektív angolszász Nyugat. A világháborút természetesen az orosz–német testvériség nyeri, és felszabadítja a világot a csillagos-sávos pestis alól:

A Novorosszija pilótájában az időutazó Sztálin fia, Vaszilij helyét veszi át, hős vadászpilótaként fél kézzel megnyeri a világháborút, majd leleplezi Hruscsovot mint nyugati ügynököt, végül az apja halála után átveszi a helyét a Szovjetunió élén, megmentve és folytatva így a sztálinizmus rendszerét:

A Birodalom fiában a Wehrmacht és a Vörös Hadsereg egyesült erővel küzd az Új Világrend ellen, miközben a britek civileket és menekülteket bombáznak. Az Anyaföldért és Putyinért története szerint Putyin küld vissza az időben modern orosz tankokat Sztálinnak Berlin ostromához (ironikus, hogy időközben a valóságban az oroszok kénytelenek a sztálini időkből megmaradt ősrégi tankokhoz nyúlni és az ukrán frontra küldeni őket).

De hogy ne csak második világháborús regényeket említsünk: a Hadnagy a jövőből időutazója 2014-be kerül, és a Krím invázióját terjeszti ki Lviv porig égetésével és az akkori ukrán (náci) vezetés letartóztatásával. Külön érdekesség, hogy a borítón a főszereplő (középen-hátul) egy az egyben úgy néz ki, mint az orosz hadügyminiszter, Szergej Sojgu:

Végül említsük meg az Orosz-Amerika Vállalat című regényt, amelynek a hőse a 18. századba kerül, hogy ott megsemmisítse a brit világbirodalmat, orosz gyarmattá tegye Amerikát, és megmentse az indiánokat a népirtástól. Itt rájátszanak az orosz városi legendára is, ami szerint annak idején az amerikaiak nem megvásárolták a cártól Alaszkát, hanem csak kibérelték száz évre, és az jogosan visszajárna az oroszoknak már évtizedek óta (igen, szinte pont ugyanaz a sztori, mint a mi Trianon-legendánké).

Sztálinisták kézikönyve és Darth Vader

A műfaj a 2010-es évek elején indult be igazán nagyüzemben Oroszországban, bár korábban is léteztek már ilyen témájú regények – sőt, akár ide sorolhatjuk a Végső visszaszámlálás című 1980-as amerikai filmet is, amiben egy modern repülőgép-hordozó kerül vissza a Pearl Harbor elleni japán támadás napjára, de Kirk Douglas és Martin Sheen addig dilemmáznak, hogy beavatkozzanak-e a múltba, míg elszalasztják erre az esélyt.

A popadanciregények irodalmi értéket nemigen hordoznak, annál több brutális, naturális részletekbe menő harci leírást. Olcsók, a nyelvezetük egyszerű, könnyen fogyasztható. Árad belőlük a nosztalgia a régi szovjet és/vagy cári szuperhatalom iránt, és állandó motívum bennük, hogy a Nyugat – ez alatt szinte mindig az angolokat és az amerikaiakat kell érteni – elárulja és átveri az őszinte és becsületes szovjeteket/oroszokat. A célcsoportjuk elsősorban a fiatal férfiak – bár létezik egyébként egy női alműfaj is, ez a popadanka, amiben a női főhős egy másik korba csöppenve találja meg az igaz szerelmet. Eladási adatokról nincsenek megbízható információk, de a puszta mennyiségükből kiindulva – évi százas nagyságrendben jelennek meg ilyenek – valószínűnek tűnik, hogy az elmúlt évtizedben Oroszországban nemigen lehetett elkerülni a popadanciáradatot. A jelenleg Ukrajnában harcoló, jellemzően huszonéves orosz katonák jórészt ezeket olvasva nőttek fel.

A popadancikönyvek szinte kizárólagos kiadója az Ekszmo nevű orosz könyvkiadó-óriás, ami az orosz könyvpiac nagyjából harmadát fedi le. Magáncég, de feltételezhető, hogy érzékeny témákban minimum a Kreml jóváhagyásával, de inkább a felügyelete mellett és az útmutatásai szerint működik. A cég 2008–10 táján került be az orosz fősodorba, amikor sorra adták ki a Sztálint és a sztálinizmust éltető könyveket, mint a Sztálin reneszánsza, a Berija, a 20. század legjobb menedzsere, a Sztálinisták kézikönyve, a Legyünk büszkék – a teljes igazság Sztálin koráról vagy a Miért gyűlölik Sztálint Oroszoroszág ellenségei. Akkoriban volt is egy kisebb botrány és tiltakozás orosz értelmiségi körökben emiatt, a kiadó vezetője azzal védekezett, hogy ők olvasói igényt elégítenek ki, és ha ezt nem tennék, az cenzúra lenne.

De akadnak még bőven bizarr, a popadanci műfajjal rokon művek a kínálatukban sci-fi- és fantasyvonalról is. Ilyen például a Tankiszt Mordora, amiben egy orosz kadét kerül át A Gyűrűk Ura világába tankostul, egyenesen Mordorba, hogy ott beszálljon a háborúba – természetesen az orkok oldalán. Vagy a Vörös Padavan-trilógia, amiben Darth Vader kerül át a Star Wars világából a Földre, 1941-be, hogy Sztálinnal szövetkezve megnyerje a második világháborút. Később a Sith Sötét Ura Hitlerhez hasonlóan elárulja Sztálint és a szovjetek ellen fordul, de legyőzik, és a harmadik könyv azzal a költői képpel zárul, hogy Sztálin egy csillagromboló fedélzetéről nézi Washington lángoló romjait.

Ukrán csatatér a fejekben

Az így előkészített orosz olvasóközönségre eresztették rá aztán pár éve az Ukrán csatatér regénysorozatot. Itt már nincs időutazás, csak háborús akció, a Nyugat bábjaiként ártatlan oroszokat terrorizáló ukrán nácik, hős felszabadító orosz katonák, „speciális katonai művelet”, és persze a végén dicsőséges orosz győzelem a NATO felett:

Hogy mindez egy másfél évtizeden át húzódó mesterterv volt-e a Kreml részéről, vagy piaci válasz egy létező olvasói igényre, ami pont jól jött Putyinnak, esetleg a kettő keveréke, valószínűleg sosem fog kiderülni. Mindenesetre a popadancikönyvek százai sokat segítettek abban, hogy az orosz közvélemény nagy része úgy nézzen Ukrajnára és a Nyugatra, mint a gonosz birodalmára, akikkel előbb-utóbb elkerülhetetlen és teljesen jogos lesz a fegyveres konfliktus. A kérdés az, hogy akármikor és akárhogyan is ér véget a háború, vajon át lehet-e írni ezeket a dolgokat az orosz fejekben.