A náci propaganda megértése a belső szabadság megőrzéséért

A szövetségesek 1945 tavaszán már Berlin előtt vannak, Németország összeomlása elkerülhetetlen, de a bajor falvakban még mindig esküsznek a Führerre. A mezei nácikból és a hamis ígéretekből ugyan elegük van, de Hitler szinte vallásos kultusza a reménytelenségben is tovább él: az ő születésnapját várják, amikor jön majd a beígért csodafegyver és a lehengerlő ellentámadás.

„A Führer kijelentette, hogy mindenképp győzni fogunk. És ő sohasem hazudott. Hiszek Hitlerben”

– mondja az egységét kereső magányos katona, szavait pedig az inkognitóban menekülő zsidó professzor jegyzi fel. Victor Klemperer ekkor már több mint egy évtizede rögzíti akkurátusan a füzetébe az összeomló világa, az elnáculó Németország nyelvi tényeit: szófordulatokat, közhelyeket, hétköznapi beszélgetéseket és a totális propaganda totális agymosását. A hajdani egyetemi tanár Drezda szőnyegbombázása után árjának minősülő feleségével együtt menekül, kis falvakban, pályaudvarokon és barakkokban húzza meg magát, de még eközben is gyűjti az adatokat, még az egyszeri katona hitvallását is. A háború után könyvvé szerkesztett feljegyzései, a magyarul nemrég megjelent A harmadik birodalom nyelve élő tudósítást ad a fizikai és szellemi apokalipszisből.

A saját elpusztításáról szóló propaganda mániákus kutatója

Az irodalomtudós Victor Klemperer a klasszikus német kultúra, Goethe és Schiller szerelmese volt, akit zsidó származása miatt fosztottak meg katedrájától. Elvették a lakását és vele a számára különösen becses házikönyvtárát is, zsidóházba került, és rendszeresen verte a Gestapo – volt, hogy a náci főideológus Rosenberg könyvével, mert egy zsidó hogy merészel ilyeneket olvasni. A zsidóknak minden könyv tilos volt, amit nem zsidó szerzők írtak, azonban a korábban a francia felvilágosodás irodalmával foglalkozó tudós Hitler hatalomra jutása után úgy döntött, hogy az elsötétülés krónikása lesz. Miután kiteszik az egyetemről, tudatosan kezdi gyűjteni és elemezni a náci Németország nyelvét és rajta keresztül a hétköznapok átalakulását.

„Elkezdtem egyre jobban odafigyelni arra, hogyan beszélnek a munkások a gyárban, hogyan szólalnak meg a Gestapo-pribékek, és hogyan fejezik ki magukat nálunk, a zsidóketrecekben”

– írja. Amihez csak hozzáfért, minden újságot, röpiratot, könyvet átolvasott a lektűrtől a propagandakiadványokig, a dagályos náci ideológiai alapvetésektől a kiskereskedők zsebnaptáráig. A totalitárius rendszer totális nyelvét akarta feldolgozni, azt, amit ő a naplójában a náci rövidítésmániát parodizálva csak LTI-nek nevezett: Lingua Tertii Imperii, a Harmadik Birodalom Nyelve. Titkos magánkutatását saját szavai szerint egyensúlyozó rúdként használta a túléléshez: „a reménytelenség és undor óráiban mindig segített rajtam ez a biztatás: figyelj, tanulj, jegyezd meg, ami történik – emelkedj a körülmények fölé és őrizd meg belső szabadságod”.

Klemperer nagy naplóíró volt egész életében (feljegyzéseit a kilencvenes években adták ki, ezek a német történelem értelmiségi alulnézetét nyújtják Vilmos császár korától a weimari köztársaságon és a hitlerizmuson át az NDK sztálinista berendezkedéséig), a harmincas évek közepétől azonban maga a napló vált a legfontosabb életprogramjává. Miközben a gyárban végzi a számára kijelölt egyenmunkát, megrögzötten gyűjti a nyelvi adatokat, aztán másnap hajnalban fél négykor kel, hogy még a műszak előtt lejegyezhesse az előző napot. A napló lapjait a felesége részletekben csempészi át egy barátnőjéhez. A feljegyzések túlélték a háborút, ezekből állította össze Klemperer a kötetet, hogy számot adjon a totalitárius nyelv működéséről.

„Az emberek a moziban áhítatos odaadással ülnek – senki nem tüsszög vagy köhécsel, senki nem zörög az uzsonnapapírral, senkinél nem cuppog a cukornyalóka. A pártnap kultikus aktus, a nemzetiszocializmus vallás” – számol be 1933. szeptember 19-én naplójában a nürnbergi pártnapról tudósító mozihíradóról. Úgy érzi, a rádióban is szinte szentmisét celebrálnak a Führerrel. „Ünnepi óra 13-tól 14-ig. A tizenharmadik órában Adolf Hitler jön el a munkásokhoz.” „Ez mindenki számára érthető, ez az evangélium nyelve. Az Úr, a Megváltó eljön a szegényekhez és az elhagyottakhoz. Rafinált – még az időpont is. Tizenhárom óra helyett: »a tizenharmadik órában!«️ Ami úgy hangzik, mintha már túl késő lenne, Ő azonban csodát tesz, számára soha nincs túl késő. Adolf Hitler, az üdvözítő, eljön a munkásokhoz Siemensstadtba.”

Kis náci szószedet

Klemperer számtalan példáját hozza a Hitlerbe vetett messianisztikus hit megnyilvánulásainak, és rögzíti a hétköznapi élet átalakulását: megdöbbenve látja, hogy a bankfiókban az alkalmazottak a rádiókészülék előtt merev tartásban, előrelendített karral hallgatják az Anschlusst bejelentő szónoklatot. A könyv tele van a korabeli nyelvezet kifejezéseivel a koventrizástól (jelentése: a földdel tenni egyenlővé, mint az angol Coventryt) az olyan szavakkal való kényszerű megismerkedésig, mint a koncentrációs tábor (eleinte „koncerttábor” a mindennapi szóhasználatban), a zsidópince és az árjapince, vagy az utazózsidó és gyalogzsidó – annak függvényében, hogy jogosult-e valaki villamosra szállni.

De előjönnek a korabeli viccek és az akasztófahumor darabjai is: „kitüntettek a Pour le Sémite-tel”, terjedt a sárga csillag viselésére kötelezett zsidók között – a Pour le Mérite volt a legmagasabb porosz kitüntetés. Egy másik keserű zsidóvicc: a zsidók az egyetlenek, akikkel szemben Hitler valóban megtartotta a szavát – hiszen az egyik kedvelt frázisa volt már a korai időktől, hogy a zsidóknak majd elmegy a kedvük a nevetéstől. Feljegyzi az iparitanuló-vizsgáról a beugrató kérdést: „Mi következik a Harmadik Birodalom után?” – ha a gyanútlan vizsgázó rávágja, hogy a negyedik, már mint politikailag megbízhatatlant buktatják meg, hiszen az egyetlen helyes válasz természetesen a semmi – a Harmadik Birodalom a németek örök birodalma. Amikor kiderül, hogy az örök is meglehetősen relatív fogalom, a légiriadók alatt sokan átkozódva idézték Göringet, aki korábban nagy hangon mondta, hogy csak „hívják Meiernek”, ha egyetlen ellenséges gép is berepül Németországba – Meier újonc a német katonaviccek mórickája volt.

Klemperer számára nem a nácizmus bűnössége a kérdés (mint írja, Hitler az öngyilkosságával megkímélte a nürnbergi per bíróit attól, hogy eldöntsék, akasztófára vagy az őrültek házába való), hanem a hatása. Szerinte a náci nyelvművészet lényege az eltérő stíluselemek legváratlanabb vegyítése a száraz tárgyilagosságtól a prédikátori hangvételig, a faragatlanságtól a próféták pátoszáig. Ő ezt a hideg és forró zuhany váltogatásához hasonlítja: folyamatosan felizzítani és lehűteni a hallgatóság érzelmeit, időt sem hagyva a kritikai értelmezésre. Goebbels („a mi Doktorunk” – így hivatkozott rá az egyébként büszkén értelmiségellenes, „nem fél-, legfeljebb tizedművelt autodidakta” Hitler és a sajtója) kizárólag az emberek érzelmeire akart hatni, a „néptársakéra” a „népidegen” „népkártevők” ellen, és ehhez lehengerlően keverte a gúnyt és a csöpögős pátoszt.

Megfigyeli, hogy a sajtóban egyre vastagabbak a szalagcímek, a beszédekben egyre több a szuperlatívusz és a számtobzódás: Hitler a Reichstagban azzal dicsekszik, hogy Napóleon Oroszországban csak mínusz 25 fokos hidegben harcolt, ő bezzeg mínusz 52 fokban is. A Hitler körüli fénylő tömjénfüst a világháborút szent népi háborúvá tette, és a hadijelentések egy idő után szintén náci újbeszélben íródtak: álló frontról tilos volt szót ejteni, akkor már inkább „mozgó védekező háború”, hátrálás helyett pedig frontvonal-kiegyenesítés – hiszen a mozgás, a dinamika megkérdőjelezhetetlen alapvetés.

„A nácizmus a tömegek húsába és vérébe az egyes szavakon, a beszédfordulatokon, a mondatformákon keresztül fúrta be magát” – írja Klemperer, hangsúlyozva, hogy a totális nyelv mechanikusan, öntudatlanul terjed, és még a rendszer ellenségeire is hat. „A győztes nyelve… Nem lehet büntetlenül beszélni, az ember belélegzi, és már aszerint is él.” Az megjelenik a nácik által különösen kedvelt sporthasonlatokban (az ellenség tizenhatosán belül küzdünk, mondta Goebbels, majd Sztálingrád után: „kitöröljük a vért a szemünkből, és indulunk a következő menetbe”) és a gyógyszerreceptekben, az iskolában a számtanpéldák között és az olvasókönyv Adolf Hitler állat- és gyermekszeretetéről szóló csöpögős történeteiben.

Békeszerető nácik és az örök Németország

„Mi, békeszerető nácik nem teszünk mást, mint amit eddig is tettünk: védekezünk” – foglalja össze a megtámadottságérzésre apelláló retorikát, de hát már 1939. szeptember 1-jén, Lengyelország megtámadásának napján arról szóltak a német híradások, hogy „ma reggel óta viszonozzuk az ellenséges tüzet”. Németország a propagandában kizárólag védekezik, „Európa-erődöt” óvja a „támadó sztyeppétől”. Akkor is, ha Európa nem kér a náci védelemből. Emiatt is Anglia lesz a fő ellenség, amit, hogy az ősgonosznak megfeleltethessék, a zsidóság elveszett, 13. törzsének kezdenek mondani. Hiszen a zsidó a közös nevező, egyaránt megkapja a jelzőt a „zsidó-bolsevik kulturálatlanság” és a „zsidó-kapitalista kizsákmányolás”, a „zsidó-amerikai érdekek”.

A nácizmus origója Klemperer szemében a zsidógyűlölet felmagasztalása. Klemperer ugyan egy reformrabbi legkisebb fia volt, de már fiatalon kikeresztelkedett, és nem volt valódi zsidó identitása, mindenestül németnek tartotta magát. A klasszikus német kultúrától sokáig teljesen idegennek tartotta a nácizmust, a háborús években azonban egyre inkább égette a kérdés, hogy Hitler valóban előzmények nélküli történelmi kisiklás-e, ami szemben áll „az örök Németországgal”. „Létezik valamiféle szellemi kapcsolat a Goethe-korszak németjei és Adolf Hitler népe között?” – kérdezi naplójában, és arra jut, hogy a nácizmus „magának a német valóságnak az elfajzása”. A germánság előjogairól szóló fajelmélet a német romantikában gyökerezik – mondja: az értelem trónfosztása, a hatalom eszméjének, a dúvadnak és a szőke bestiának a felmagasztalása csírájában már ott is megvan, mielőtt a romantikát teutonná redukálták volna. „Magasra szárnyalunk, s annál mélyebbre süllyedünk” – fausti gondolat, professzionális határtalanság és mértéktelenség.

Klemperer árjának minősülő felesége miatt sokáig el tudta kerülni a deportálást, 1945 elején azonban már a vegyes házasság sem mentesített. A halálos ítéletet jelentő rendelkezést február 13-án adták ki – este azonban megkezdődött Drezda szőnyegbombázása, ami több tízezer civil áldozatot szedett. A szász óváros brutális elpusztítását az idősödő irodalomprofesszor és felesége túlélte, és számukra ez a megmenekülést jelentette: nem csak az égő pokolból, de a káoszban a Gestapo elől is elszökhettek. A háború vége egy bajor faluban éri őket: miután mindenki elmenekült, a vaskályhában egy hétig a Hitlerjugend által hátrahagyott Hitler-képekkel és horogkeresztes zászlókkal tüzelnek.

1945-ben Victor Klemperer azonnal belép a kommunista pártba, és hamarosan a keleti blokk egyik korifeusa lesz, az irodalmi-politikai elit és a keletnémet sztálinista országgyűlés tagja. Opportunizmusból, konformizmusból és egyre reménytelenebb hinni akarásból sem akar szakítani a rendszerrel. A nácizmust drámai erővel leíró, a hétköznapi apró részleteket éles szemmel rögzítő könyvének fájdalmas aspektusa, hogy ennek a remek megfigyelőnek mekkora vakfoltja van: bár észreveszi, hogy a sztálinizmus nyelve a nácizmuséra emlékeztet, arról győzködi magát, hogy ez náluk egész mást jelent, és a szabadság, nem pedig a szolgaság felé mutat, mint Hitler alatt.

Az ötvenes évek vége felé, nyolcvanéves aggastyánként így is kénytelen belátni, hogy a vörös máz alatt valójában mindvégig liberális maradt, és „két szék között a pad alá esett”. Könyve arra is figyelmeztet, hogy a jó megfigyelő- és elemzőkészség önmagában senkit nem óv meg a hamis ideológiáktól és valláspótlékoktól – de szintén megmutatja, hogy az egyedi motívumokon túl a totalitárius propaganda rendszertől függetlenül hasonló vonásokat mutat.