A középkor valójában nem volt egy hetero-fajvédő-keresztény aranykor, de a szélsőjobbot ez nem érdekli

– Magad mondtad, hogy a holtakat el kell temetni…

– Úgy van – helyeselt Alyr. – Nem túl mélyre persze, hisz bármikor szükség lehet rájuk.

A magyar fantasy leghíresebb halottidézője akarva, akaratlanul is rátapintott a történelemmel való viszonyunk kettősségére: a múlt valóban az idő sírhantja alatt nyugszik, de az évszázadok csak néhány rögöt jelentenek, ha múltunk kitüntetett szereplőit fel akarják támasztani az emlékezetpolitikai halottidézők. Ezért bukkanhattak fel CGI-zombikként egy ismeretlen honfoglalás kori csata ismeretlen szereplői, ezért indult meg a nyomozás a román nekromanták zaklatásának is rendszeresen kitett Mátyás király reanimálásához szükséges kromoszómák után, és ezért kaphat lovagkeresztet Kásler Miklós udvari varázslója.

És ahogy a zombifilmek halottjai is elrohadt arccal, elmállott végtagokkal szoktak kibújni a sírból, úgy a középkor alakjainak és eszméinek politikai célokra történő megidézése is igen csúf, jobb esetben csak nevetséges, rosszabb esetben viszont ijesztő eredményekre vezet.

A legkedveltebb halottak rendszerint a középkori földrétegekből bukkannak elő – és nem csak Magyarországon. Amerikai vagy lengyel neofasiszták lovagi pajzsokkal vonulnak fel „fajvédő” demonstrációikon, szélsőjobboldali terroristák a keresztes háborúk aktualitására hivatkozva mészárolnak le új-zélandi mecsetlátogatókat vagy norvég szociáldemokratákat, amerikai lányos apák lovagjelmezben esküdnek fel lányuk szüzességének védelmére.

De a középkor a nagypolitikában is működik: az Iszlám Állam néhány véres évre újraélesztette az iszlám virágkorát idéző kalifátus intézményét, Jair Bolsonaro brazil elnök hívei a templomos lovagok „Deus Vult” csatakiáltását harsogják a brazil elnök melletti szimpátiatüntetéseken, Vlagyimir Putyin névrokona, Nagy Vlagyimir szobrának leleplezésénél a multikulturalizmus ellenpéldájaként állította hallgatósága elé a középkori orosz állam „patriotizmusát”, az iszlamizmus és nacionalizmus mezsgyéjén lavírozó neoottomán ideológia főszereplője, Recep Tayyip Erdoğan pedig extravagáns (1150 szobás) elnöki palotájának őreit egyes fogadásokra történelmi egyenruhákba öltözteti.

De mire vezethető vissza ez a határokon átívelő középkormánia? És milyen az a középkor, ami ugyanabban a formában bír visszaköszönni az illiberális rezsimek államideológiájából és a 8chan-trollok keresztes mémjeiből? És nem mellesleg: mennyiben felel meg a bennünk élő képnek a középkor?

Ezekre a kérdésekre keresi a választ – vagy legalább az értelmes kérdésfelvetéseket – két tudós, a középkori irodalomtörténettel foglalkozó (egyben egy középkori fantasy regényt is író) Amy S. Kaufman és az egyebek mellett a középkor tömegkulturális rezonanciáit vizsgáló Paul B. Sturtevant 2020-as, az Ördög történészei (The Devil’s Historians) című ismeretterjesztő könyvükben. Ez a könyv – ahogy azt marketingszagú címénél sokkal értelmesebb alcíme is jelzi – arról szól, hogyan használták ki mindig is a különféle hódító, gyarmatosító, népirtó és elnyomó rendszerek és mozgalmak a „legfélreértettebb történelmi korszakot”.

Két középkor él bennünk, de egyik sem az igazi

A szerzők szerint a középkorról két, nagyon eltérő sztereotípia él az emberek fejében. Az egyik egy ijesztő, barbár, babonás korként tekint rá, amivel szemben zsigeri ellenérzésekkel viseltetik mindenki, aki magát racionálisnak, felvilágosultnak és együttérzőnek tartja. A sárban csúszó, fogatlan ínyükkel penészes kenyeret csócsáló parasztokkal, műveletlen, paráználkodó papokkal meg persze csillogó páncéljaikkal és lovagi kódexeikkel csak álnokságukat és kegyetlenségeiket takaró nemesekkel benépesített középkorképet nem kis részben az önmagát a középkorral szemben meghatározó reneszánsznak és felvilágosodásnak köszönhetjük (a 2010-es évek tömegkultúrájában a leckét a Trónok harca ismételtette át velünk).

De a középkor nyomorpornóként való felfogásával (és az ezzel járó történelmi voyeurködéssel) szemben él az a kép, mely a középkort a modernség sokszor valóban zavarba ejtő és ijesztő vonásaival, metafizikai bizonytalanságaival szembeállítva egy tiszta, hősies, romlatlan aranykorként mutatja be. Amikor még mindenki beleszületett egy néha kényelmetlen, mégis biztonságot adó társadalmi és spirituális hierarchiába, amikor még rend volt, amikor még mindenki tudta, hol a helye. Amikor az anya nő volt, az apa férfi. Amikor még mindenkinek egy volt az Isten, és a muszlimokat nem bevándorlóként, hanem hódítóként kezelték. Amikor a férfiak kommentháborúk helyett valódi háborúkat vívtak, melyeket nem tízezer kilométerről végrehajtott dróncsapásokkal rendeztek le, a győzelemhez farkasszemet kellett nézni az ellenséggel.

A szerzők egyik fő törekvése, hogy bemutassák, mindkét markáns ábrázolás alapvetően hamis, és különösen hamisak azok az eszmények, amit a szélsőjobboldali-autoriter mozgalmak előszeretettel vetítenek vissza a középkorba. Így például

• A középkori Európa leírására teljesen hasznavehetetlen a nemzeti központú történelemszemlélet vagy a világ „civilizációkra” való bontása. A korabeli monarchiák nem rendelkeztek a modern nemzetállamok alapvető jellemzőivel, nem lehetett elmondani róluk, hogy átjárhatatlan, biztonságos határaik között egy etnikailag egységes, identitásukban szilárd népesség élt.
• A középkori életben nem csak a hetero, fehér, keresztény férfiak rúgtak labdába. Annak ellenére, hogy a szexualitásról igen gyér források alapján kell spekulálni, közvetett bizonyítékok alapján a homoszexualitás meglehetősen elterjedt lehetett – és egyáltalán nem csak dekadens arisztokraták körében vagy a szerzetesrendek összezárt férfiközösségeiben. A legfontosabb különbség saját korunk és a középkor között az volt, hogy a középkorban a szexualitást viselkedésként és nem identitásként fogták fel, azaz bár egyes gyakorlatokat (például a nők „egymáshoz dörgölőzését”) bűnösnek vagy helytelennek tartottak, mégis elfogadták ennek realitását.
• A források és régészeti leletek árnyalják a puritán harcos népekről szóló maszkulin mítoszokat is. A kizárólag a harcnak élő ádáz vikingek például a kor nagy piperkőcei voltak, hetente egyszer megfürödtek, és többször váltottak ruhát (ami a korban luxusnak számított, bár ahogy a Telexen is olvashatta, a „mosdatlan középkor” sztereotípiája is sántít), és a harcosok sírjában a régészek rendszeresen találnak köröm- és fültisztító eszközöket, fogpiszkálókat és más pipereeszközöket.
• Európa etnikailag is igen sokszínű volt, mondjuk, mivel a különféle színárnyalatoknak a korban nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget, ezért a könyv is elismeri, hogy csak spekulálni lehet arról, hol és mennyi színes bőrű élt. Az azonban biztos, hogy a „fehér ember” a középkorban értelmezhetetlen kategória volt, az Artúr-mondakör a kerekasztal lovagjai között is három szaracént meg egy feketét említ.
• Az etnikum helyett a fő erkölcsi kritériumot a keresztény vallás jelentette. Azonban egyfelől az egész középkorra jellemző hittérítés mellett számos példa volt a vallási toleranciára – erre Szicília vagy Aragónia mellett a könyvben nem említett Magyar Királyság is jó példa lehetne, hiszen az Árpád-korban több száz éven át éltek háborítatlanul muszlim vallású népcsoportok a Kárpát-medencében, és egy arab utazó II. Gézáról meg is jegyezte, „szereti a muszlimokat”.
• És miközben korunk keresztény, iszlám és zsidó fundamentalizmusai hangsúlyozzák azt, hogy az ő olvasatuk jelenti a visszatérést a vallás eredeti formájához, a középkorban ismeretlen volt a szent szövegek szó szerinti értelmezése. Ennélfogva a vahabita, neoprotestáns vagy háredi zsidó ortodoxia valójában relatíve kései reformirányzatokat takar (egyik sem létezett a XVIII. század előtt), és mind önértelmezésükben, mind az őket érő kritikákban tévedés a középkorhoz kötni őket. A könyv különösen az Iszlám Állam esetében tartja óriási félreértésnek a dzsihadista terrorszervezettel kapcsolatban lépten-nyomon használt „középkori” jelzőt, mivel a középkorban egyáltalán nem értelmezték ilyen radikális és intoleráns módon a Koránt és a Mohamed tanításait és tetteit összegyűjtő Hadíszt.

A könyv nem akarja és nem is tudja megcáfolni a középkorral kapcsolatos összes sztereotípiát, inkább csak kihívást intéz ezek ellen. Nem rejti véka alá azt, hogy az ideológiai lazaságot az intolerancia brutális erőszakkal nyomatékosított hullámai követték (például a keresztes hadjáratok vagy az 1347-es pestisjárványt kísérő zsidóellenes pogromok idején). Azonban a könyv felhívja rá a figyelmet, hogy a középkor nagy részére nem jellemző a türelmetlenség és a purgálásra való hajlam, a dogmatizmus csak a késő középkorra, kora újkorra csúcsosodik ki az inkvizícióban, a boszorkányüldözésekben és vallásháborúkban.

Igaz, a tény leszögezésén túl nem sokat ír le abból, hogyan válnak az elítélhető gyakorlatok nagybetűs Bűnné, hogyan jön létre a Pokol szintézise a korábban megtűrt vajákosságból, az eretnekségből és a nem szokványos életformákból, és ez, a középkorinál sok szempontból ítélkezőbb-fegyelmezőbb „pásztori hatalom” milyen szerepet játszott a modern ember kialakulásában.

Gyarmatosítani, népirtani és robbantani is lehet középkori módon

A néha meglehetősen strukturálatlan, a könyv fejezeteiben esetlegesen felbukkanó, de közben mindig érdekes mítoszvadászat mellett a mű másik fő témája az, hogyan hozta létre, majd használta fel a politika azt a kliséhalmazt, amit mi középkornak gondolunk. Ez a rendkívül bonyolult, soktényezős történet nagy vonalakban a következőképpen szól.

A középkort a multikulti Római Birodalom örökségétől és a francia politikai-kulturális befolyástól függetlenedni kívánó német romantikusok fedezték fel maguknak. Sőt, nemcsak felfedezték, de ki is találták, milyen iszonyú regényes, misztikus lehetett ez a korszak. A középkor nem kis részben kitalált motívumait és toposzait azután az összes XVIII–XIX. században bimbózó nacionalizmus átvette. És hamar kiderült, hogy a középkorral nemcsak azt a trükköt lehet végrehajtani, hogy a nacionalizmus nagyon modern mozgalmát nagyon ősi gúnyába öltöztetik, hanem a viktoriánus Nagy-Britannia gyarmati igényeihez vagy a náci Németország „életterének” szlávok rovására történő kiterjesztéséhez is vonzó érveket szolgáltatott. A modern imperializmus álszentségére jellemző, hogy mindeközben a gyarmatosítást sokszor azzal magyarázták, hogy a meghódítandók „középkori” maradiságán akarnak segíteni.

A közel-keleti gyarmatosítás egyfajta új, „felszabadító” keresztes háborúként való beállítására válaszul aztán az európai hatalmak befolyásától szabadulni vágyó Török Birodalom is felfedezte magának a maga középkorát – azokkal a muszlim hősökkel együtt, akik évszázadokkal azelőtt egyszer már kiseprűzték a Közel-Keletről a nyomulós európaiakat. Így vált a középkorban méltányossága és bölcsessége miatt a muszlimok és keresztények körében egyaránt nagy tiszteletnek örvendő Szaladin szultánból előbb az első világháborús török erőfeszítéseket történelmileg igazoló hős, majd az ötvenes években az arab nacionalizmus egyik példaképe.

A középkori hivatkozások még erősebben felbuzogtak a nyolcvanas évektől elterjedő radikális iszlamista irányzatokban, melyek előszeretettel merítettek az iszlám alapítása és a Próféta halála után meginduló hódítás dicsőséges korszakából is (Szíriától Afganisztánig rengeteg iszlamista milícia viseli csaták, mártírok nevét, és ebben a szunniták és a síiták között sincs nagy különbség).

Az egész szimbolikus szembenállásnak új lendületet adott 2001. szeptember 11-e, pontosabban George W. Bush egyik szerencsétlen beszéde, melyben – egyébként az amerikai közhangulatot jól leképezve – a terrorizmus elleni háborúra azt a kifejezést használta, hogy „keresztes hadjárat”, amire azonnal lecsapott az al-Kaida, ami ezzel az elszólással látta igazoltnak, hogy akármi is az ürügy, a Nyugat valójában az egész muszlim civilizáció ellen indított hódító háborút.

Lovagi lincseléstől a múlt megérintéséig

Mivel a középkort a fehér férfi virágkorának is fel lehetett fogni, nem véletlen, hogy az amerikai polgárháború után létrejött rasszista Ku-Klux-Klan tisztségviselői és rituáléi mind középkori – valójában a Walter Scott-regényekből másolt – mintákon alapultak. Jellemző, hogy a klántagok „lovagi kötelességüknek” tekintették, hogy a „nők védelmére” is felesküdjenek, ami valójában csak arra szolgáltatott kétes erkölcsi alapot, hogy meglincseljék a fehér nőkkel viszonyt folytató fekete férfiakat. A középkor historizálása ma is jellemző az amerikai szélsőjobbra (és a magyarra is, bár erről a könyv értelemszerűen nem ír); a Black Lives Matter demonstrációin ellentüntetőként megjelenő Proud Boys milícia középkori hagyományőrző tagozata az Alt-Lovagok Testvéri Rendje nevet viseli, ami mozaikszóban (The Fraternal Order of Alt Knights – FOAK) kimondva még viccesebb.

A középkor toposzai sokat, a középkor megismerése igen keveset köszönhet az amerikai tömegkultúrának. A lovageszmény áthatja a Disney-meséket, a szuperhőskultuszt, a fantasy irodalmat (oké, annak Gyűrűk Ura-vonulatát), illetve a számítógépes játékokat is – bár a szerzők is elismerik, hogy egyre progresszívebb és sokszínűbb köntösben. A könyv szerint egyébként önmagában semmi baj nincs a középkormániával, ez a hobbielfektől a XXI. századi kódexmásolókon át a középkori recepteket főző séfekig mind olyan elfoglaltságot jelent, mely

játékosan közelíti meg a középkort, és ezáltal pozitív módon változtathatja meg a múltunkhoz való viszonyt és a jövőről való gondolkodásunkat. (…) Gyakran meg kell érinteni a múltat ahhoz, hogy szétfoszlassuk azokat a lepleket, melyek eltakarják előlünk a középkori emberek emberszerűségét, azt, hogy lássuk, miben különböztek az ő élettapasztalataik, és felismerjük, mi a közös bennünk.