Kásler újabb nagy terve: összerakni Mátyás királyt

„Össze lehet rakni Mátyás királyt”

– hangzott el a kásleri értelemben is erős mondat néhány napja a magyar emberminisztertől Horvátországban, amikor éppen Corvin János sírját bontották meg a Magyarságkutató Intézet (MKI) magyarságkutatói. Inkább törődne a járvánnyal, ha már papíron ő felel az egészségügyért, vetették többen a szemére, de Kásler Miklós jelezte, hogy azért ez is fontos, és éppen a kultúra és a tudomány segíthet átvészelni a nehéz időszakot.

Valójában a cél egy nemzeti kegyhely létesítése Székesfehérváron. Példaként Kásler többek között a Westminstert és a krakkói Wawelt hozta fel. Van azonban egy alapvető különbség: a majdani magyar királyi panteonba most kellene emberi maradványokat kreálni, azok ugyanis az elmúlt évszázadokban nagyrészt vagy eltűntek, vagy nem lehet őket beazonosítani. Ezen változtatna a most nyilvánosságra lépő vízió. A székesfehérvári királyi bazilikából származó, és a Kárpát-medencében máshol őrzött, gyanított királyi maradványokat genetikai módszerekkel azonosítanák, a csontokat összegyűjtenék és méltó módon állítanák ki.

Ennek érdekében bontották meg Corvin János sírját Horvátországban, a lepoglavai pálos kolostorban. Mátyás király házasságon kívül született fia és az ő gyermeke, a hétévesen meghalt Corvin Kristóf épen talált csontvázából a Magyarságkutató Intézet genetikusai vettek mintát, hogy ez alapján próbálják megtalálni Hunyadi Mátyás egyelőre ismeretlen maradványait. A Hunyadi leszármazottak csontjaiból a férfiágon öröklődő Y kromoszóma haploidját azonosítva (Kásler elmondása szerint ez két-három héten belül meglehet) szeretnék fellelni Mátyást, illetve ami belőle valahol megmaradhatott.

Bár a génszekvenciák roncsolódása miatt a régészeti mintáknál mindig kérdéses, hogy a szekvenálás sikeres lesz-e, az archeogenetika mai módszereivel a „Hunyadi-gének” azonosítása valószínűleg összejön. A probléma, hogy Mátyás maradványait több száz, de lehet, hogy több ezer tetem csontjai közül kellene megtalálni.

Ez a konkrét kutatásban nem érintett szakemberek nagy része szerint közel van a lehetetlenhez, de legalábbis rendkívül pénz- és időigényes, évtizedekre szóló feladat lehet.

Mátyásról tudjuk, hogy tizennégy másik magyar uralkodóhoz hasonlóan őt is a székesfehérvári Nagyboldogasszony-bazilikába temették. A fehérvári templom István király és Imre herceg szentté avatása után kultusz- és zarándokhely lett, nyolc Árpád-házi uralkodót, majd az Anjoukat, Jagellókat is ide temették többek között – az utolsó királyi sír Szapolyai Jánosé volt 1540-ből. A török korban azonban (sőt már Habsburg Miksa csapatainak köszönhetően előtte is) többször is kirabolták a bazilikát. A templomot mecsetté alakították, a csontokat kiszórták, a sírokat a helyi bég is kifosztotta. A 16. század végére a sírok már nem voltak láthatók. Azt, hogy Mátyást a bazilikán belül pontosan hova temették, nem tudjuk, a legvalószínűbb sírhelyet az 1800-as években üresen találták.

Megjöttek a fehérvári huszárok

A székesfehérvári királysírok régészeti feltárása a 19. században indult, bár eleinte inkább sírrablásról lehet beszélni. 1839-ben egy csatornaépítésnél bukkannak egy aranyleletekben gazdag királysírra a Bazilika területén (tulajdonosára több hipotézis is született), ennek kincseit azonban a püspök is, mások is magukhoz vették, a csontok is eltűntek. Bár lehet, hogy ezek későbbi ásatásokon újra előkerültek, eredeti helyük és azonosításuk teljesen bizonytalan.

A fehérvári királysírok általában is ilyen sokismeretlenes egyenletek, visszatérő kísérletekkel az azonosításokra, és gyakori kétellyel a történészek között, hogy mennyire van még ennek értelme. Az első rendes ásatás 1848-ban, a szabadságharc napjaiban volt. Ekkor találták meg az egyetlen épen feltárt királysírt, azt, amit a hagyomány és a legújabb genetikai kutatás is III. Béláénak gondol, bár a vita nincs lezárva, régészeti érvek szólnak Könyves Kálmán mellett is. Az 1860-as években Henszlman Imre folytatott újabb ásatásokat, és talált hat királygyanús sírt is. Az ezekben lévő maradványokat a városi kriptába szállíttatta, ezek azonban később részben eltűntek, részben összekeveredtek.

Amikor három évtizeddel később a csontokat újra megvizsgálták volna, kiderült, hogy a kriptát feltörték, a ládák nagyobb része eltűnt, néhány tartalma kidobálva, összevissza hevert. A fehérvári leletek feltárása később sem volt mindig ideális: amikor 1938-ban, a Szent István emlékév alkalmából ismét ásatásra került sor, hozzáértők helyett honvédeket vezényeltek ki, és rendes dokumentáció sem készült. Ezt a feltárást azóta is a magyar régészet szégyeneként tartják számon.

A fehérvári bazilika temetkezései régészeti, történelmi, művészettörténeti és nemzeti emlékezeti szempontból is nagy jelentőségűek, de a sokszoros dúlások, sírrablások, rossz dokumentáció és a leletek pusztulása miatt félő, hogy sok alapinformáció örökre elveszett.

De a királyi maradványok azonosítását az teszi rendkívül nehézzé, hogy a bazilikában rengeteg más sír is volt: köznépi temető, papi és nemesi személyek temetkezési helye volt sok évszázadon keresztül, a csontok nagy része pedig tömegsírba visszatemetve fekszik, anélkül, hogy tudni lehetne, eredetileg hol voltak.

Ez azt jelenti, hogy bár Corvin János és Corvin Kristóf genetikai jellegzetességei alapján elvileg Mátyás csontjai beazonosíthatóak lennének, ehhez több ezer szétszórt csontmaradványt kellene elemezni. Azt, hogy ezt milyen fogódzók alapján, mennyi idő alatt és mennyiből tennék meg, egyelőre nem közölte a Magyarságkutató Intézet. A vállalkozás nagysága abból azért sejthető, hogy Káslerék korábbi Árpád-házi projektje, melyben a Mátyás-templomban őrzött néhány csontmaradványból vettek genetikai mintát, önmagában is éveket vett igénybe. De honnan jön ez az egész genetikai alapú történelmi igazságtétel?

Vérem a vérrel, húsom a hússal

A korai magyar történet genetikai vizsgálatát a politikában először Szőcs Géza karolta fel, aki kulturális államtitkárként ettől remélte a magyarság finnugor eredetének tisztázását. Bár nyelvészeti szempontból már a kérdés is értelmetlen (a nyelvrokonság ténye független a genetikai leszármazástól), a felvetés a magyar őstörténettel kapcsolatos nemzeti kérdéseknek többszörös gellert adott. Egyrészt kormányzati szintre emelte a szittya szimpátiájú szubkultúrák „antifinnugrista” beakadását, másrészt az etnogenezis rejtélyeinek megoldására természettudományos kulcsot ajánlott.

Ehhez érdemes tudni, hogy a magyar őstörténet-kutatás jellegzetesen interdiszciplináris műfaj, de azért minden korban megvannak a domináns tudományágak – ez az írott forrásokra alapozó történettudomány mellett az elmúlt évtizedekben leginkább a nyelvészet volt, majd újabban a régészet. Ezek mellé zárkózik fel nagy sebességgel az archeogenetika. A genetikai forradalom, a génszekvenálási módszerek fejlődése, olcsóbbá válása és elterjedése sokat ígér, és már idáig is sokat adott, bár ez a genetikai tudás még nem rögzült teljesen. A tudományágak közötti párbeszéd elég hiányos, és az alkalmazott minták is sokszor nagyon kicsik ahhoz képest, hogy milyen volumenű következtetéseket szeretnének levonni belőlük.

Így is sokan a genetikától várnak áttörést a legalább 150 éve fennálló, gyakran a politikai és identitáskérdésekkel is keveredő őskutatási dilemmák feloldásában. Közéjük tartozik Kásler Miklós is, aki nyilatkozatai alapján nagyon bízik a természettudományos módszerek történelmi alkalmazásában, és abban, hogy régi vitás kérdéseket (illetve olyanokat, melyek kapcsán a tudományon belül valójában nincs vita, de a közemlékezet vagy az emlékezetpolitika kreál) végre egzakt módszerekkel lehet eldönteni. Ebben benne lehet a történelmi ügyekben műkedvelő laikus orvos gyanakvása is az akadémiai történetírással szemben, és a természettudományok „kemény adatai” mellett.

Hogy azonban ez valójában nem ilyen egyszerű, azt éppen a Kásler által felkarolt kutatások körüli viták mutatják. Az „Árpád-házi gén”, a dinasztia genetikai eredete kapcsán Kásler a nyilvánosságban többszörösen eltorzította saját csapata szaktudományos eredményeit, olyan módon interpretálva azokat („az Árpád-ház tagjai egészen biztosan eurázsiai, nem pedig finnugor eredetűek voltak”), amelyek nemcsak az adatokkal kerültek ellentmondásba, de időnként a józan paraszti ésszel is.

Beszél majd az utókor

Az archeogenetikára Kásler pénzt (kormányzatit), paripát (A pozsonyi csatában kecskeszarvval felpimpeltet), fegyvert (ebből meg valamiért 500 évvel korábbit) tudott szerezni, és olyan forrásokat, amikre a hun szimpátiáit kevésbé osztó kutatóknak esélye sem volt az elmúlt években. A miniszter által létrehozott Magyarságkutatóban Archeogenetikai Kutatóközpontot hoztak létre, ennek vezetésével azt a Neparáczki Endrét bízták meg, aki genetikai adatokból igyekezett cáfolni a magyar nyelv finnugor rokonságát, és azt vallja, hogy a honfoglalók nem magyarul, hanem valamiféle hun nyelven beszéltek.

A szakmai kritikusok nem a Magyarságkutató genetikai adatait kérdőjelezik meg, hanem az azokból levont következtetéseket. Bár a MKI-ban azt hangsúlyozzák, hogy ők nem zárkóznak elefántcsonttoronyba, az ismeretterjesztő tevékenységük furán viszonyul a szakmai anyagaikhoz. A Magyarságkutató rendszeresen mást mond kifelé és befelé, mást a szakmának a nemzetközi publikációkban, és mást a hazai nagyközönségnek, politikai célcsoportnak – és a kettő között időnként konkrét ellentmondások vannak.

Ezt legutóbb A pozsonyi csata film kapcsán lehetett látni: a történelmi eseményről egyszerre jelent meg az MKI történész vezetője, Szabados György visszafogott tanulmánya és az MKI történelmi hamisításokkal teli animációs filmje. Utóbbitól mintha már ők is kezdenének távolságot tartani: legutóbb a főigazgatójuk egy vagdalkozó írásában azt állította, hogy azt nem is a Magyarságkutató készítette – ehhez képest a filmmel szemben szakmai bírálatot megfogalmazó saját munkatársait kirúgta, és a szintén kritikus hagyományőrzőktől az egyébként jobboldalinak számító történészekig mindenkit azóta is balliberálisoznak, aki felhívta a figyelmet a film hosszú hibalistájára.

Bár a filmet az MKI vezető régésze hitelesítette szakmailag, a kritikák után már arról beszélnek, hogy

„nem feltétlenül az a lényeg, hogy a történelem szempontjából mi hiteles vagy mi nem hiteles, sokkal inkább az, hogy átadjunk egy üzenetet”.

Ez a történeti intézettől elég fura hozzáállás rímel az archeogenetikai eredményeik kommunikációjára is. Így állította Kásler Miklós az általuk azonosított férfiági Árpád-házi génre, hogy az bizonyítja a dinasztia nem finnugor származását – miközben az adott, R1a jelű haplotípus a finnugor nyelvű népeknél is a legelterjedtebb. Egy újabb kutatásnál ismét ez a kettős beszéd jelent meg: miközben a magyar sajtóban azt hangsúlyozták, hogy az Árpád-ház férfiági DNS-e a mai Afganisztánból jön, azt az ennél erősebb eredményt, hogy a magyar uralkodó dinasztia génjei a volga-uráli őshazában élő baskírokkal mutat legközelebbi rokonságot, és a finnugor jellegűnek számító N haplotípushoz köthető, csak az angol nyelvű publikációjukból lehetett kihámozni.

A prekoncepciók megjelenítése, illetve a szakmai és politikai kommunikáció elcsúszásai miatt sokan eleve bizalmatlanok a Káslerhez kapcsolódó történeti kutatások iránt, márpedig a Magyarságkutató Intézettel a tudományos életben szokatlanul szoros továbbra is a miniszter kapcsolata. Bár nem történész, Kásler Miklós továbbra is kutatási projekteket ad az intézetnek; nevét társszerzőként tüntetik fel olyan tanulmányokban, amelyek első blikkre sem a daganatokhoz, sem az emberminiszterséghez nem köthetők; az MKI kutatói rendszeresen nyilvánosan köszönetet mondanak neki, és az intézet korábban közös képviseleti céget vezető főigazgatója videóban számol be neki az eredményeikről.

Kásler személyesen volt jelen a horvátországi feltáráson is, ahol Corvin János és fia maradványaiból vettek mintát, majd arról nyilatkozott, hogy „semmiféle prekoncepciónk nincs”, a vizsgálatok egzakt módon fogják bizonyítani a Hunyadiak származását. A székesfehérvári csontok azonosítása mellett ugyanis ez a másik fontos kérdés Káslerék számára: a férfiági Y-kromoszóma alapján mondani valamit a Hunyady-család eredetéről.

Fecseg a felszín, hallgat a mély

Mint köztudomású, a Hunyady-család Havasalföldről származott, ahonnan valószínűleg Hunyadi János apja, Vajk költözött Magyarországra a 14. század végén. Létezik azonban egy 15. századi legenda, mely szerint Hunyadi János valójában Luxemburgi Zsigmondtól fogant. Mint Bonfini, Mátyás király udvari történetírója feljegyezte:

„Azt mondják, hogy az Erdélyben tartózkodó Zsigmond összefeküdt egy nemes oláh intelligens és bájos lányával”.

Bár az etnikai származásnak messze nem az volt a jelentősége a késő középkorban, mint a modernitásban, a Zsigmond-legendát a 19. században felbuzduló magyar nacionalizmus arra használta, hogy bizonyítsa: Mátyás mégsem román vagy szerb, hanem európai királyi vérből származott. Trianon után aztán a román nacionalisták cserélték le Fadrusz kolozsvári szobrának „Mátyás király” feliratát „Matei Corvin”-ra, a talapzaton pedig az uralkodó román származásáról szóló táblát helyeztek el – a rendszerváltás után Gheorghe Funar polgármestersége alatt ezt újra felhelyezték.

Kásler a mostani genetikai kutatással a jelek szerint a Hunyadiak származása körüli etnikai rivalizálásnak is szeretne véget vetni, de legalább annyira azt folytatja. „A magukat felvilágosultnak és progresszívnak képzelő kulturális káderek a mai napig megengedik maguknak, hogy Hunyadi Jánost románként szerepeltessék” – nyilatkozta a miniszter, hozzátéve, hogy „nem a román hegyi pásztorok voltak Havasalföld ”nemessége„ akkoriban”, hanem tatár és kun eredetűek. A miniszter mintha még jobban örülne annak, ha Nyugat-Európában jellemző génállományt sikerülni kimutatni. „Akkor igen valószínű, hogy a középkori ”krónikapletykák„ igazak voltak, és akkor meg kell vizsgálnunk Luxemburgi Zsigmond felmenőinek a DNS-ét … Ne feledjük el, hogy Luxemburgi Zsigmond pedig leányágon Árpád-házi származású! Ezek egyelőre csak feltételezések, de lehet, hogy olyan összefüggésekre bukkanunk, ami más megvilágításba helyezi a magyar történelmet, még esetleg megváltoztatja a jelenlegi álláspontokat is” – mondta Kásler a Magyar Nemzetnek.

Lehet, hogy így lesz, bár a Hunyadiak legendájának genetikai vizsgálatát, főleg, hogy Mátyás csontjainak megtalálását meglehetősen reménytelennek gondolják, a történészszakmában elég szkeptikusan figyelik. Több reménnyel kecsegtetne más uralkodók, például a szintén Székesfehérváron eltemetett Károly Róbert, Nagy Lajos és Habsburg Albert, vagy a tihanyi apátságban eltemetett I. András azonosítása – az ő teljes sírjaikat ugyanis valószínűleg megtalálták korábbi ásatásokon, vagyis ott konkrét csontokat kellene azonosítani.

Lehet, hogy az Anjouk és a Habsburgok nemzeti szempontból kevésbé érdekesek a megrendelőnek, mint a PR-szempontból is erős Mátyás király, de a hosszabb távú cél errefelé mutat: minél több uralkodó maradványainak felkutatása, majd egy nemzeti panteon létrehozása Székesfehérváron. Kásler a Westminster apátságot, a spanyol Escorialt, a bécsi császári kriptát, a krakkói Wawelt hozza példának. Arra azonban, hogy nem örökölt, hanem genetikai nyomokat tartalmazó panteont csináljanak, még nem volt példa a világban. Az azért remélhető, hogy Mátyás király összerakásából végül mégse mondjuk Drakula jöjjön ki különös balszerencse folytán: Vlad Țepeșhez Hunyadi Mátyás ugyanis csak az unokahúgát adta feleségül.