Ember a gép ellen: én bírom tovább, vagy a Surface Laptop 5?

Régóta keresem már a Tökéletes Notebookot, nagyjából annyi reális eséllyel a sikerre, mint ahogy a kerekasztal lovagjai voltak anno a Szent Grállal. Annak ellenére, sőt éppen azért, mert elég konkrét definícióm van rá: hardverileg legyen olyan jól összerakva, mint egy Macbook, de amúgy windowsos legyen, kicsi, könnyű, és ne menjen rá a gatyám is. (Amúgy egy ideig azt hittem, megtaláltam egy Asus Zenbook 13 képében, de kb. másfél év alatt a használhatatlanság közelébe kopott a billentyűzete kívül-belül, ami azért mégiscsak túlzás.) Legutóbb microsoftosok között fejtegettem ezt a lehetetlen feladatomat – igen, ennyire szórakoztató társasági figura vagyok –, és azt a váratlan reakciót kaptam, hogy helló, a világ éppen most lendült túl ezen a dilemmán, és én is túl leszek rajta, ha kipróbálom a Surface Laptop 5-öt, amit mintha direkt az én óhajaim alapján fejlesztettek volna.

Szó szót követett, és pár nappal később már egy tesztpéldánnyal a hátizsákomban szálltam fel a repülőgépre a Las Vegas-i CES techkiállításról tudósítani, azzal a tervvel, hogy abszolút való életbeli, éles körülmények között tapasztalom meg, bírja-e a cucc a strapát. Kontrollcsoportnak azért ott volt mellette az ütött-kopott, régi Asusom is. Első tapasztalat: ha az ember két notebookot vesz ki a táskájából egy reptéri ellenőrzésnél vagy csak úgy bárhol, az úgy 387,5 százalékkal növeli a belőle sugárzó profizmus intenzitását.

Kezdjük az elején: mit tud a Laptop 5?

A Microsoft 2012-ben, a Windows 8-cal együtt indította útjára a Surface-t: egy windowsos tabletet, amelyet az iPadek konkurenciájának szánt. Nem mondhatni, hogy hegyomlásszerű sikerrel, pedig nem sajnálták rá a pénzt meg az energiát. A legviccesebb epizódja ennek – bár a Microsoftnál nyilván kibírták röhögés nélkül – az volt, amikor 400 millió dollárt fizettek az NFL-nek, hogy az amerikaifoci-meccseken az edzők Surface tableteket használjanak, meg azokon mutogassák a taktikát a játékosoknak, és a tévés kommentátoroknak is ki volt adva, hogy említsék a márkát név szerint, de ők annyira nem értették, mi ez az egész, hogy folyton „Surface típusú iPad” néven hivatkoztak rá. 2016-ban aztán megszületett a notebookverzió a nem túl fantáziadús Surface Laptop néven, és ennek az ötödik kiadása debütált tavaly karácsony előtt. A szaksajtó nem volt elájulva tőle előzetesen, mondván, a négyes verzióhoz képest nem nyújt igazán sok újdonságot a processzor cseréjén kívül.

Ettől függetlenül ígéretes Macbook-kihívónak tűnik, már ránézésre is: vékony, elegáns, szép a képe, ráadásul a surface-es származásnak megfelelően érintőképernyős, saját tollal lehet firkálni rá, vagy akár ujjal nyomogatni. Az ára kicsit a Macbookoké alatt marad: 899 dollárnál indul, és 2400 a legnagyobb, full extrás változat; forintban ez félmilliós startot jelent. Ez az Apple oldalán egy M1 processzoros, 2020-as Macbook Air árának felel meg (mármint forintban, mert dollárban a Surface egy százassal olcsóbb). Amúgy 12. generációs, azaz 2021 végéről való Core i5 vagy i7 processzor, 8–16 giga memória, és 256 GB–1 TB SSD háttértár skálán mozognak az összetevői, a mérete 13,5 és 15 hüvelykes képátló között. Vagyis nem top atomerőmű, de azért meglehetősen izmos darab, aminek mindennapos feladatokkal illene könnyedén-vidáman megbirkóznia, nemcsak most, hanem, mondjuk, 3-4 év múlva is.

A puding próbája

Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy egy hetet Las Vegasban tölteni a világ legnagyobb techkiállításán valami rettentő kínszenvedés lenne, de az azért tény, hogy ez optimális alkalom arra, hogy az ember a tudósítás közben alaposan meghajtson egy notebookot. Reggeltől estig sajtótájékoztatók, bemutatók, előadások, amúgy meg az ember jön-megy a kiállításon, jegyzetel, és megírja, mit látott – nagyjából így telnek a napok. Ennek megfelelően négyfordulónyi tortúrát terveztem a Surface Laptop 5-nek, négyféle típusú és intenzitású igénybevétellel a gépnek is, meg magamnak is: az odaút, a sajtónap, a kiállítás napjai és végül a hazaút.

Odaút

Az volt a terv, hogy a repülőn befejezek egy cikket (a jubileumi, 100. Lájkbajnokságot), illetve a fennmaradó időben a „hú, ezt egyszer majd el kéne olvasni” felkiáltással eltett cikkarchívumomat fogyasztom. Hamar kiderült, hogy ez nem fog menni, a kis repülős asztalkán pont nem fér el rendesen a 15 colos notebook, nagyon kitekert kéztartással lehet csak gépelni rajta, és olvasni is elég kényelmetlen, mert az üléstámla miatt még derékszögig sem lehet kinyitni. Talán a kisebb verzióval megúsztam volna ezeket a problémákat, de így kétórányi szenvedés után feladtam, és a repülő belső szórakoztató rendszeréből a Halálos iramban 9. részével büntettem magam. Ami amúgy olyan szinten zsibbasztó, mintha egy lidokainnal feltöltött jakuzziban ülve próbáltam volna meg Magyar Közlönyt olvasni. Így végül a lájkbajnokságot már leszállás után fejeztem be, aztán éjszakára eszembe se jutott töltőre tenni a gépet, reggel még megnéztem rajta az Nvidia online sajtótájékoztatóját, megírtam arról is a cikket, és így sikerült 22 százalékig amortizálnom az aksit. Ez elég meggyőző.

Sajtónap

Ez úgy néz ki, hogy reggel 8-kor kezdődik az LG sajtótájékoztatója, este fél 8-kor van vége az AMD bemutatójának, és a kettő között be van táblázva hasonlókkal az egész nap, ahová az ember beül és végigjegyzeteli, mi hangzik el. (Pontosabban az AMD után még volt egy BMW-féle bemutató is, amit Zách kolléga kezelt az élő stream alapján – a mellékszál mellékszála, de ez amúgy azt is megmutatja, mi a baj a CES-es médianappal: kérdezni, dolgokat kipróbálni általában nem lehet, így semmi pluszt nem ad a személyes jelenlét az online közvetítéshez képest.)

Én mindenesetre becsülettel végigtoltam az egészet, közben folyamatosan figyelve a notebook töltöttségét. Ölben tartva amúgy már nyoma sem volt a repülős kényelmetlenségnek, nem is melegedett különösebben, a nagyjából másfél kilós súlya sem volt zavaró, se jegyzetelésnél, se a hátizsákomban. A billentyűzet kényelmes, a háttérvilágítása pont elég ahhoz, hogy besötétített teremben is lássa az ember, de azért mást ne zavarjon, a trackpad is egészen korrekt. Egy-egy sablon 45 perces sajtótájékoztatón 4-10 százalék között fogyasztott az aksiból, attól függően, mennyi jegyzetelnivaló volt, mennyit tudott képernyővédővel vagy lehúzott fényerővel spórolni magának a rendszer. A nap végén 46 százalékig jutott, szóval este még tudtam cikket írni is rajta. Többször próbáltam a hozzá való tollal a képernyőre jegyzetelést, de nagyon nem állt kézre a dolog – a képernyő ujjal görgetése viszont váratlanul természetesen és intuitívan ment, és még csak ujjlenyomatos se lett tőle a kijelző. Igaz, a trackpadhez képest ez még mindig egy tök felesleges plusz mozdulat.

A kiállítás napjai

A CES baromi nagy, ha az ember be akarja járni, és minden érdekességet megnézni-kipróbálni, jó sokat kell mászkálni (18-20 ezer lépést mutatott esténként az aktivitásmérőm). Hamar kiderült, hogy erre a helyzetre a Laptop 5 nem éppen ideális, de más notebook se lenne az; sokkal kényelmesebb telefonba jegyzetelni, illetve lefotózni dolgokat emlékeztetőként. Így hát maradt esténként a cikkírás, ahol meg azt vettem észre egy idő után, hogy inkább a régi, saját notebookomat használom írásra, a Laptop 5-öt meg második képernyőként, képeket kezelni, dolgoknak utánaolvasni, vagy éppen az önvezető autóverseny közvetítéséből visszanézni az izgalmasabb részeket. Nagyobb és sokkal szebb monitor, kismillió megnyitott ablak mellett is sima működés – egészen logikus döntés volt.

Hazaút

Ha az ember nem igazán tud repülőn aludni, mi mással töltsön el kilenc és fél órát egy éjjeli járaton, mint hogy letölt egy csomó filmet a tesztnotebookra mozizni (azt a részt most hagyjuk, hogy a Netflix app és a Windows 11 nem élnek túl harmonikus párkapcsolatban, szóval a gyakorlatban ezt kész pokoljárás előkészíteni). A hivatalos adatok 17 óra aksiidőt ígértek, szóval megvolt az esély, hogy a gyakorlatban is kibírja végig a notebook a mozimaratont, felszállással, leszállással, vacsorával, reggelivel, óránként öt perc nyújtózkodási szünettel. (Plusz kellett egy kisebb töltési szünet a bluetoothos fülesemnek is.)

Végül két kb. egyórás stand-up-előadás – ha bárkit érdekel, Taylor Tomlinson: Quarter-Life Crisis és Jimmy Carr: His Dark Material – után nekiálltam darálni az Arcane című animációs sorozatot, és a hetedik rész közben, a térképen valahol kicsivel Izland után, bő egy órával az amszterdami leszállás előtt adta fel a gép és nullázódott le az akkuja. Utólag jutott eszembe, hogy a 3:2-es képernyő amúgy nem épp ideális 16:9-es képarányú videók lejátszásához, de menet közben ezt észre se vettem. A notebook képe továbbra is nagyon szép, a fura betekintési szög, ami olvasásnál zavaró volt, filmezésnél már nem.

Megtaláltam vagy keressem tovább?

Az hamar világossá vált, hogy a kisebb, 13,5 hüvelykes változat sokkal jobb lett volna a feladatra, és az is, hogy a hosszú í betű hiánya a billentyűzeten halálosan idegesítő és megbocsáthatatlan dolog (utóbbi ugyan rettentően zavart, de általánosságban elnézhetjük, mert egyébként létezik belőle magyar billentyűzetes verzió is). Amúgy hosszú távon is kényelmes és megbízható munkaeszköznek bizonyult, aksival is úgy-ahogy kihúzott pár egészen komoly maratont, és közben végig hozta a majdnem-Macbook-érzést. A surface-ség meghatározó kunsztja, az érintőképernyő viszont nem győzött meg: oké, jópofa, hogy van, de továbbra is tartom, hogy lehet nélküle is teljes értékű életet élni. Ettől még, ha végképp gajra megy a mostani notebookom, simán felírom a lehetséges utódok közé a Surface Laptop 5-öt, csak az ára menjen addig lejjebb, mert az a félmillió azért még mindig eléggé a fájdalomküszöb fölött van.