Építészet a fenntarthatóság fővárosában, Berlinben

Szerző: Zubreczki Dávid

Kapásból van három UNESCO világörökségi helyszíne (a Múzeum-sziget, a Potsdammal közös palota- és parkhálózata, valamint a Bauhaus szellemében fogant lakóházai), de említhetnénk a Tempelhof repülőtér másfélkilométeres épületgigászát és természetesen a hírhedt berlini fal maradványait is. Pusztán a kortárs építészetre is többnapos túrákat lehetne felfűzni, például megnézni, ott hogy is csinálják a lerombolt történelmi épületek visszaépítését.

Mi azonban most fókuszáljunk egy olyan területre, ami elsőre egyáltalán nem ilyen látványos: a fenntarthatóság és az építészet kapcsolatára. Ez, ha szerencsésen alakul Európa története, akkor néhány évtized múlva egyáltalán nem lesz különleges az odalátogatóknak, de most még annyira friss szemléletet képvisel, hogy mindenképpen érdemes felkeresni néhány példáját Berlinben.

Körforgásos építészet

Hogy mi a fenntarthatóság, azt egy vizespalack esetében már a legtöbben értjük. Egy palack legyártása a vegyi üzemben energiát fogyaszt, szennyezéssel jár, csak úgy, mint utána a szállítása, majd a megsemmisítése. Ennek megfelelően az a legjobb, ha nem veszek minden alkalommal új palackot, hanem a megtöltöm a kulacsomat újra és újra. Ha mégis vennem kell, akkor érdemes visszaválhatót keresnem, amit visszaváltás (és kis átalakítás) után újratöltenek. Ha pedig az eldobható az egyetlen választás, akkor azt használat után szelektíven kell gyűjteni. Ehhez persze a palacknak is olyan anyagból kell készülnie, hogy az újrafelhasználható legyen.

Ez eddig pofonegyszerű.

Most gondoljunk bele, hogy egy épület esetében pont ugyanez a helyzet. Azzal a különbséggel, hogy sokkal, de sokkal nagyobb méretű alkotásról van szó, amely ráadásul sokkal, de sokkal összetettebb, mint egy vizespalack. A felépítése, pláne a lebontása rengeteg szennyezéssel, hulladékkal és energiafelhasználással jár.

Szóval a fenntartható építészet lényege, hogy a régi épületet addig használom, amíg lehet. Ha már nem felel meg a célnak, akkor átalakítom, ha pedig el kell bontani, akkor igyekszem legalább anyagában újrahasznosítani. Ez évszázadokon keresztül természetes volt. Az épületeket átalakították, bővítették, divatokhoz igazították, s ha végül muszáj volt elengedni, akkor a bontott tégla, a tetőről óvatosan leszedett cserép vagy egy egészben kiemelt kapu új életet kezdhetett egy másik házban. Ehhez persze olyan építési technológiákra volt szükség, amik ezt lehetővé tetették. A huszadik század második felére ezek azonban háttérbe szorultak.

Miközben az egészen egyszerű használati tárgyak (mondjuk a már említett vizespalackok) esetében már előre számolnak azzal, hogy mi lesz velük, ha egyszer már nem lesz rájuk szükség, az épületeknél erre mintha senki nem gondolna. Mintha az örökkévalóságnak építenének.

Fenntartható Berlin: ételek, ruhák, házak

Hogy épp Berlinben keressük a körforgásos építészet példáit az egyáltalán nem meglepő, a német főváros ugyanis kiemelten kezeli ezt a kérdést – az élet legkülönbözőbb területein.

Vegyük mondjuk az öltözködést. Az elképesztő mennyiségű adományruhát – az evangélikus egyházzal karöltve – begyűjtik, szétválogatják és újrahasznosítják. A használható darabok a hajléktalanok és más rászorulók között találnak gazdára, a kevésbé használhatókat pedig anyagukban vagy „alkatrészeiben” értékesítik, a bevételt visszaforgatva a rendszerbe. De működnek városban „ruhakölcsönzők” is, ahova épp úgy beiratkozhatunk, mint egy könyvtárba és ha „új” darabra van szükségünk, csak kiveszünk egyet, ahelyett, hogy olyanokat vásárolnánk, amiket egész életünkben csak egyszer-kétszer veszünk fel.

Akkor sem kell sokáig kutatnunk, ha „zöld éttermet” keresünk. És ez nem csak egyszerűen valami épp divatos étkezési irányzatot jelent. Vannak olyan helyek, amelyek igyekeznek minél közelebb megtermelt anyagokat felhasználni, és olyanok is, amelyek gyakorlatilag hulladékmentesen működnek.

Félreértés ne essék: Berlin nem egy megvalósult utópia, ahol ez az általánosan elterjedt gyakorlat. De azzal, hogy egyre több az ilyen példa, amit ráadásul az önkormányzat és a szövetség is nagy erőkkel támogat, messze előrébb tartanak ezen a téren, mint a legtöbb hasonló méretű nagyváros. A hulladékcsökkentés mellett kiemelt céljuk, hogy 2045-re Berlin klímasemleges legyen.

Na de lássuk, hogyan jelenik meg ez az építészetben!

Kortárs iroda fából a régi vágányok helyén

A fenntartható gondolkodás már a területek újrahasznosításában is tetten érhető. Ennek egyik legszebb példája a Gleisdreieck park, amely az egykori Potzdamer és az Anhalter pályaudvar vágányainak területén nyúlik végig.

Itt nem azzal kezdték a területrendezést, hogy mindent kipucoltak, ami volt, és azután beépítették a területet. Amit lehetett, megőriztek, még a felületes szemlélőnek „csúnya” vagy „haszontalan” ipari emlékekből is. Ráadásul amit már a természet magától visszahódított, azt több helyen tiszteletben tartották. Ezért azután egyes helyeken a ligetben végig futnak a régi sínpárok, amelyek azonban senkit nem zavarnak. Sőt, egészen egyedi hangulatot adnak a parknak. Erre a különös tájépítészeti megoldásra máshol is van példa Németországban, például Essenben a Zollverein szénbánya mellett, mely 2001 óta szintén UNESCO világörökségi helyszín.

A hatalmas vasúti területet – melyet talán leginkább a mi Rákosrendezőnkhöz lehetne hasonlítani – azonban ennél összetettebben hasznosították. Fontos kerékpáros útvonal, múzeumi negyed a régi épületek újrahasznosításával, egyes részein hagyományos közpark és természetesen fejlesztési terület is. Ez utóbbi is fontos, ugyanakkor a léptéke és az aránya tiszteletben tartja a városlakók igényeit.

A jövőben építésre szánt területen működik többek között a Scharabi Architects tervei szerint épült B-Part közösségi munkatér, kávézó és kiállítóhely. Kifejezetten úgy tervezték, hogy nem fog örökké itt maradni, kialakításakor tehát nem csak azt vették figyelembe, hogy környezetkímélő technológiával épüljön, de hogy jól újrahasznosítható legyen – vagy akár újból felépíthető legyen máshol.

Gyakorlatilag az egész épület fából készült, ami megújuló forrásból származik, s más építőanyagokhoz képest könnyebben újrahasznosítható vagy semlegesíthető. A belépőnek azonban alighanem nem ez tűnik fel elsőre, hanem az, hogy nincsenek elrejtve sem a vezetékek, sem a csövek. A világítótestek kreatív kuszaságban vannak felhelyezve a mennyezetre, ami talán meghökkentő lehet azoknak, akik nem tudják az okát.

A furcsa megjelenés mögött az áll, hogy minden hagyományos értelemben vett szépészeti beavatkozás az újrahasznosítás ellen hat. A rejtett csöveket, a süllyesztett lámpákat vagy a „láthatatlan” vezetékeket csak úgy lehet cserélni, ha megbontják a falat. Ezzel nem csak a fal anyagát, de a szerelvényt is tönkreteszik. Ha viszont a vizet egy szabadon álló csőben vezetik, a mennyezetről pedig vidáman függnek alá a fénycsövek, akkor azzal nem csak a feleslegesen beépített anyagok arányát csökkentik, de megadják az esélyt az építőanyagok újrahasznosítására is.

Metrószellőzőrácsból korlát

Nagyobb léptékű és egyáltalán nem csak ideiglenesnek szánt fejlesztés a berlini Impact Hub. Ez egy közösségi iroda és inkubátorház egyben, melynek a működése is nagyon izgalmas, de mi most fókuszáljunk csak az építészetre. Egy régi sörgyár területén járunk, melynek egykori főépületében ma kortárs kiállítótér működik. Itt a fenntartható építészet legfontosabb elemével találkozunk, ez ugyanis egy régi épület újrahasznosítása funkcióváltással. Érdemes megfigyelni, hogy az egykori sörgyár üzemépületének belső szintjei alig észrevehetően lejtenek. Ennek az oka tulajdonképpen már akkor is az energiatakarékosság volt: a gyártás egyes állomásai a lejtés irányába követték egymást, így a hordókat könnyebb volt mozgatni az épületen belül.

E hatalmas üzemcsarnokon belül egy összetett, kétszintes irodarendszert alakítottak ki, így alkalmassá tették arra, hogy kis startupok használhassák. Nem öltek bele sok energiát és anyagot, hogy mondjuk betonfödémekkel bontsák több szintre a teret, ezzel végleg átalakítva a régi gyárépületet. Olyan konstrukció került be, amelyekkel tökéletesen használhatóvá vált az épület, de ha kell, az rugalmasan átalakítható az új igények szerint.

A beépített anyagok 60 százaléka újrahasznosított, a galéria fémkorlátjai például korábban egy metróállomás padlójának szellőzőrácsai voltak, amin az utasok jártak. Ez sem tűnik nagy újításnak, de valójában többszörös odafigyelést igényelt az alkalmazása: az állomás átalakításakor éppúgy, mint az épület belsőépítészeti kialakításakor.

Ahol nem lehetett újrahasznosított anyagokat alkalmazni, ott igyekeztek természetes forrásokhoz nyúlni. Természetesen itt is fa a legfontosabb belső építőanyag. A léceket, gerendákat, akár csak a fém építőelemeket mindenhol oldható kötéssel rögzítették, a lépcsőkorlátoktól a galériát tartó faoszlopokig. Ez apróságnak tűnhet, sőt egyeseknek talán természetesnek is, de egyáltalán nem az. Fontos eleme annak az előre gondolkodásnak, ami a fenntartható építészetet jellemzi Berlinben: számolnak azzal, mi lesz, ha egyszer le kell bontani vagy át kell alakítani a belső teret. Ekkor dózerolás és hatalmas sitthalmok termelése helyett a beépített részeket elemeire lehet bontani, és máshol újra fel lehet használni azokat.

Szokatlan lehet talán az is, hogy az épületet vályoggal szigetelték belülről. Nem csak mutatós burkolat, de szép szimbólum is: az évezredes építési módszert most egy százévesnél is öregebb ipari épület felújításához használták fel, hogy az megfeleljen a 21. századi elvárásoknak.

Ennél szebben mi sem írhatnánk körül, milyen is a fenntartható építészet Berlinben.