Berlin közepén van egy 300 hektáros üres terület, amit tilos beépíteni, de mindenki használhatja

Szerző: Zubreczki Dávid

Ha valakit érdekel, hogy milyen furcsa kanyarokat tud venni egy város fejlődése száz év alatt, az menjen Berlinbe. Egészen izgalmasak az elmúlt évtizedek szociális és kulturális változásai, a közel fél évszázadon át tartó kettéosztottság utáni újraegyesítés építészete és városépítészete, meg persze a híres Fal fizikai és városszerkezetei nyomai. A legérdekesebb ugyanakkor talán a zöldhálózata, amiben franciásan barokk kastélykertek, meg angol tájképi parkok éppúgy vannak, mint impozáns fasorok és nagymúltú állatkertek. Mindezeket pedig jóval újabb, 21. században kialakított zöldfelületek kötik hálózattá, melyek többsége egykori ipari területeken jött létre.

A 20. század folyamán megszűnt vasúti pályaudvarok helyén például szinte mindenütt zöldfelület van, melyek közül a Gleisdreieck park a legújabb és legizgalmasabb. Ez az egykori Potzdamer és Anhalter pályaudvarok vágányainak területén nyúlik el hosszan. Az utóbbi árkádos, szobordíszes főbejárata amúgy ma is áll torzóként, míg lebontott csarnokának helyén egy focipálya van. Néhány sínpár pedig csak azért maradt használatban a ligetek és piknikrétek között, mert azokon lehet mozgatni a szintén idetelepült Német Műszaki Múzeum kiállítási darabjait.

Ennél is izgalmasabb Berlin hajózható csatornahálózata, mely hosszabb, mint Amsterdamé. Az eredetileg szintén közlekedésre és áruszállításra használt létesítmények ma már elsősorban rekreációs helyszínek, meg persze tökéletes ökológiai folyosók.

Ám a felhagyott közlekedési infrastruktúrák közül a legkülönlegesebb mégis csak a Tempelhof repülőtér óriási mezeje, mely sok szempontból egyedülálló a világon.

Minden repülőterek anyja

Tempelhof állítólag onnan kapta a nevét, hogy a középkorban a templomos lovagok tulajdona volt. Annyi bizonyos, hogy az 1890-es években már rég a porosz hadsereghez tartozott, amikor a keszthelyi születésű Schwarz Dávid elkezdett rajta kísérletezni alumíniumból készült, irányítható léghajójával. Nevét idehaza sem ismerjük sokan, pedig ötletével megelőzte a jármű későbbi névadóját, Ferdinand von Zeppelin grófot is.

Schwarzot számos repülőgép-konstruktőr követte a századfordulón, akik mind Tempelhofon kísérleteztek, nem véletlen, hogy a húszas években hivatalosan is repülőteret alakítottak ki a területen. 1926-ban itt alapították meg a Lufthansa elődjét, 1927-ben pedig már ez volt a világ első reptere, ahová metróval lehetett kiutazni. (Összehasonlításképp: Budapest nemzetközi repülőteréhez még évekkel később is olyan út vezetett, mely a sajtó szerint „Beludzsisztánnak is szégyenére válna. Mintha nem is út volna, hanem csak egy csupasz földsáv, amelyet találomra szántottak lópaták, meg a szekerek.”)

A repülőtér története, mely egy magyar zsidó kísérleteivel indult, Hitler hatalomra jutásával vett éles fordulatot. Ő ugyanis elhatározta, hogy miután megnyeri a világháborút, Berlin helyén felépíti a világ fővárosát, Germániát. Ennek pedig egy rendes légikikötő dukál, így terveztetett egy hatalmas, több mint másfél kilométer hosszú épületkomplexumot, mely karéjban öleli körbe a mezőt és a kifutópályákat.

Tervezője, Ernst Sagebiel elsősorban a légierőnek dolgozott és a modernebb irányt képviselte, de ebben az esetben alkalmazkodnia kellett a birodalom elsőszámú építésze, Albert Speer stílusához. Így aztán az épülettömb az előtte kialakított térrel együtt igazi érdekesség az építészettörténet iránt érdeklődőknek. Nekünk, Magyarországról érkezőknek akár ismerősnek is tűnhet a stílusa, hiszen megjelenésében nem áll a messze az ötvenes évek szocreáljától. Hitler és Sztálin ízlése hasonló volt: szerették a monumentálisat és a hamisan historizálót.

Viszont ezzel együtt a komplexum nem csak építészeti kuriózum, de tökéletes mérnöki munka is. Ez tekinthető az egyik legkorábbi modern repülőtérnek, ahol egészen izgalmas megoldásokat alkalmaztak. Például a korabeli utasszállítókból fedett térben szállhattak ki az utasok, így nem voltak kitéve az időjárás viszontagságainak. Ahogy korunk egyik legnagyobb sztárépítésze, az újjávarázsolt Reichstag tervezője, Norman Foster mondta: a Tempelhof „minden repülőterek anyja”.

Jelenleg vezetéssel látogatható, ahol persze nem csak a néhány évig tartó náci korszak emlékeit mutogatják, hiszen a repülőtér egészen 2008-ig működött. Láthatjuk, milyen volt az ezredfordulón, vagy épp azokban az időkben, amikor az amerikai hadsereg használta. A Tempelhofnak ugyanis kulcsfontosságú szerep jutott a „berlini légihíd” kialakításában. 1948-ban a szovjet csapatok megpróbálták „kiéheztetni” Nyugat-Berlin lakosságát, elvágva a földi és vízi utánpótlásvonalakat. Majdnem egy éven át repülőgépen szállították az élelmiszert a blokád alá vont városrészbe.

A mozgalmas történetű épületkomplexumhoz amúgy egy nagyon kellemes városrész is tartozik, a Neu-Tempelhofnak nevezett „pilótanegyed”. A nálunk is ismert tisztviselőtelepek távoli rokona ez, mely stílusában és hangulatában is hozza az óbudai gázgyári vagy a rákospalotai vasutas lakótelep világát.

Minket azonban most nem az épületek, hanem az általuk közrefogott hatalmas üres placc érdekel.

Ne építsünk semmit!

Berlinnek több repülőtere is volt egészen a közelmúltig, melyek megszüntetése után végül egy új, központi légikikötőt alakítottak ki. A fejlesztéssel a Tempelhof is feleslegessé vált. A hatalmas épületkomplexumba a tervek szerint majd kiállítások költöznek, ám terület a nagy része természetesen beépítetlen, mondhatni puszta. Hatalmas zöld mező, rajta beton kifutópályákkal.

2008-as bezárása után vadabbnál vadabb ötletek merültek fel az átalakítására. Vad volt például az Estée Lauder elképzelése, amely luxus szépségklinikává alakította volna az épületet, ahová magángépekkel lehetett volna érkezni a világ minden pontjáról. Vadabb pedig mondjuk Jakob Tigges terve, aki arra gondolt, hogy szép-szép ez a Berlin, csak nagyon sík, mi lenne, ha építenénk ide egy ezer méter magas hegyet.

A legtöbb elképzelés persze ezeknél unalmasabb volt, egyesek tavat álmodtak a mező helyére, mások egy hatalmas állami könyvtárat, megint mások roppant méretű nemzetközi vásárokat. Természetesen mindegyikhez tartozott volna némi kereskedelmi és lakóingatlanfejlesztés is, sőt voltak, akik csak az utóbbiakban gondolkodtak.

A berliniek viszont egyszerűen csak használni szerették volna a nyílt területet: amikor 2010-ben megnyitották a nagyközönség előtt, az első hétvégén 235 ezren látogattak ki. Ellenben a fejlesztéseket nem támogatták: 2014-ben népszavazást írtak ki, ahol jelentős többséggel úgy döntöttek a város lakói, hogy nem akarnak semmilyen új épületet a Tempelhofra – maradjon olyan, amilyen volt.

A világ legnagyobb városi szabadtere

Persze joggal merül fel a kérdés, hogy akkor mégis mit lehet csinálni egy 300, más források szerint 350 hektáros területen, ami a Városligetnek a legóvatosabb becslés szerint is a háromszorosa, de „nincs ott semmi”.

Nos épp ez adja igazi értékét!

Kisebb területrészeken engedélyeztek tájépítészeti beavatkozásokat („pionír projekteket”), így vannak közösségi kertészetek és sütögető helyek is, de a nagy része érintetlen. A betonon fantasztikusan lehet gördeszkázni vagy kerékpározni, tényleg egészen páratlan élmény, hogy nincsenek határok. A gyepen pedig nyugodtan lehet krikettezni vagy focizni. Nincs olyan, hogy kiérünk és sajnos foglalt a pálya (sőt, akár hetekre előre foglalt), vagy nem rúghatunk nagyot, mert zavarjuk a szomszédban piknikezőket. Itt tényleg mindenre van hely.

Az csak apró érdekesség, hogy mielőtt a repülőtér ekkorára nőtt volna, a Tempelhofon született meg a berlini labdarúgás is. Itt játszotta első meccseit a legöregebb, ma is aktív német focicsapat, a BFC Germania 1888, és a Union 92 Berlin, amely később megnyerte a nemzeti bajnokságot is.

A terület ma sem csak az amatőr sportról szól, időnként rendeznek rajta például Formule E (vagyis elektromosautó) versenyeket és hatalmas koncerteket is. A környék azonban többnyire csendes, a füvet legeltetik, amikor pedig a földön fészkelő madarak költési ideje van, lezárják az általuk is használt részeket.

Hogy meddig maradhat ilyen a Tempelhof Feld, nem tudja senki. Természetesen folyamatosan megy a lobbizás, hogy valamit mégiscsak kellene „rendezni”, meg „fejleszteni”, de egyelőre nem történt komoly beavatkozás. Mindenesetre, akinek van rá lehetősége, keresse fel – ha teheti kerékpárral –, mert egészen páratlan élményt nyújt egy óriási sík mező egy világváros közepén, amit használatba vettek a városlakók.