A Tescóban még nem ismerik meg, de a filmipar már a keblére ölelte

Dickinson munkáscsaládba született 1996. június 24-én, fodrász édesanyja és szociális munkás édesapja negyedik, legfiatalabb gyermekeként. A London külvárosában nevelkedő fiú családjában természetes volt, hogy a ház tele van vendégekkel, már csak az anyja foglalkozása miatt is. Gyerekként szerette megfigyelni és utánozni őket, amiből 12 éves korára egy hobbi kerekedett ki: heti rendszerességű webszériát kezdett forgatni, amibe a barátait és a családját is beválogatta. A YouTube-ra is feltöltött szkeccsek változatos témákban készültek, kiparodizálták többek között Bear Gryllst és a Harry Pottert is, Dickinson visszaemlékezései szerint mára már vállalhatatlanul otromba kamaszfiús stílusban. Ahogy sok más visszahúzódó gyerek, az ekkoriban duci és önbizalom-hiányos fiú is megtalálta a kibontakozási lehetőséget a különböző szerepek magára öltésében: „A színészet lehetővé teszi számomra, hogy önmagam olyan verzióit mutathassam meg, amire a saját életemben valószínűleg nem lennék képes. Mert ott van valami, ami visszatart.”

Nem sokkal később már sulidarabokban is feltűnt, és elkezdett járni egy helyi színiakadémiára, ami mellett egészen változatos diákmunkákat vállalt az újságkihordástól a pincérkedésen át a sportrendezvényeken való szemétszedésig. 17 évesen úgy döntött, csatlakozik a tengerészgyalogsághoz, ami nem volt előzmények nélküli: előtte évekig kadét volt, és bár a nemzetközi konfliktusokról fogalma sem volt, a katonasággal járó strukturáltság és céltudatosság vonzotta. Már készen állt minden papír a csatlakozáshoz, amikor az egyik színitanára meggyőzte, hogy lenne jövője a színészi pályán. Ezt követően minden energiáját abba fektette, hogy beteljesítse a benne látott potenciált.

A szereplőválogatások kezdetben nem hoztak látványos eredményt, amiben közrejátszott az is, hogy Dickinson nem valamelyik neves brit színiakadémiára járt, és a filmes sulit is otthagyta, amikor elege lett abból, hogy az egyik tanára kirekesztően beszél vele a munkásosztálybeli háttere miatt. Így inkább elrepült Los Angelesbe a legsűrűbb meghallgatási időszakokban, közben mellékállásokkal tartotta fenn magát, a nagy áttörésen dolgozva. Bár első komoly színészi munkáját egy amerikai filmben kapta, ironikus módon az a meghallgatás pont nem a tengerentúlon történt, ugyanis a Beach Rats főszerepéhez a gyerekkori szobájában rögzítette videóra a próbajelenetet. Eliza Hittman (Soha, néha, mindig) második nagyjátékfilmjének főhőse egy homoszexualitását titkoló brooklyni tinédzser, aki napközben a kallódó haverjaival füvezik, éjszakánként pedig idősebb férfiakkal szervez le találkozót a neten.

A brit színész olyan jól hozta a brooklyni akcentust, hogy a rendező a felvételt látva azt hitte, hogy amerikai. De nem csak ezzel győzte meg: „Beleásta magát a karakter összes dimenziójába – a dühébe, az agressziójába, a sebezhetőségébe –, minden erőltetettség nélkül” – emlékezett vissza a felvételre Hittman. Dickinson a forgatáson is teljes odaadással vetette bele magát a szerepbe, még azért is külön harcolt, hogy a meztelen jeleneteket ne húzzák ki a forgatókönyvből. És bár messziről jött emberként nem sok köze volt a brooklyni közeghez, a külvárosi tengés ismerős volt számára, a kívülállóság érzése pedig csak még hitelesebbé tette az általa játszott rejtőzködő karakter belső küzdelmét. A 2017-es film sikere kellett ahhoz, hogy megnyíljon számára az elitista hazai terep: „Bizonyos emberek az Egyesült Királyságban nem akartak engem meghallgatásokon látni, mielőtt le nem léptem, és nem kaptam szerepet egy Sundance-díjas amerikai független filmben. [...] Ezt éreztem, és máig ezt érzem bizonyos embereknél. És én még fehér vagyok. Szóval isten tudja, min mennek keresztül a más bőrszínű emberek.”

Az ajtók határozottan megnyíltak előtte, hiszen főszerepet kapott a Bizalomban, ami A világ összes pénze után egy évvel, minisorozat formájában dolgozta fel a milliárdos J. Paul Getty (Donald Sutherland) és csapongó unokája (Dickinson) emberrablásos botrányát. Dickinson a széria forgatását évekkel megelőzően egy filmfesztiválon szólította meg egyik kedvenc rendezőjét, Danny Boyle-t, hogy elmondja neki, mennyire szeretne majd együtt dolgozni vele valamikor. Mindez hamarabb megtörtént, mint amire számított, mivel Boyle rendezőként és producerként is részt vett a 2018-as Bizalomban. „A forgatás első napján töltöttem be a 21-et. Sose gondoltam volna, hogy ennyi idősen az egyik kedvenc rendezőmmel fogok dolgozni. Azt hittem, sok-sok évnek kell eltelnie, hogy egyáltalán a közelébe kerüljek egy ilyen szintű direktornak.”

Dickinson mintha az „egyet nekik, egyet nekem” elv alapján építette volna a karrierjét a következő években, arányban tartva a mainstream közönségfilmes és a fesztiválokat célzó független filmes szerepeket – az utóbbival aratva nagyobb sikert. A tinidisztópia-trend végnapjaiban érkező Sötét elmékben különleges képességekkel rendelkező szerelmes kamaszként nem hagyott mély nyomot, ellenben Xavier Dolan Matthias & Maxime című filmjében már azenés belépője is emlékezetesre sikerült, és brillírozott a kaján vigyorú szexista seggfej üzlettárs szerepében. A Demóna: A sötétség úrnőjében Fülöp hercegként leginkább csak a szépségét tudta megmutatni, a County Lines című brit indie-ben már hátsó szándékkal használta karizmáját a kallódó fiatal fiút dílerkedésre trenírozó bűnöző szerepében. A tavalyi cannes-i fesztiválon A szuvenír folytatásában (The Souvenir: Part II) a rendezői vízió megértésével küszködő színészként tűnt fel, majd év végére megérkezett a mozikba a koronavírus-járvány miatt többszörösen elhalasztott King's Man: A kezdetek. Matthew Vaughn előzményfilmje kritikusoknál és a mozikasszáknál is elhasalt, így nem adott akkora lökést a Ralph Fiennes fiát alakító Dickinsonnak, mint az első két film Taron Egertonnak.

Idén ősszel viszont három, nagy elvárások övezte filmje is megérkezett végre a magyar mozikba. A világhódító bestsellerből adaptáltAhol a folyami rákok énekelnekben a kisfiús sármja egy előbb-utóbb előbújó agresszív szemétládát rejt, a miskolci CineFesten debütálóEcc, pecc, ki lehetsz?-ben pedig a brit színészlegenda Richard Attenborough önmagától elszállt fiatalkori változatát alakítja, aki Agatha Christie nagy sikerű Egérfogójának főszereplőjeként keveredik bele a darabot érintő gyilkossági ügybe. De az igazán nagy dobása idén A szomorúság háromszögének főszerepe: a polgárpukkasztó svéd rendező, Ruben Östlund A négyzet után pár évvel ismét Arany Pálmát nyert filmjéért Cannes-ban, amiben minden korábbinál markánsabban kritizálja az elitet. Dickinson egy kiöregedő modellt játszik, aki frusztrálva érzi magát a nála sikeresebb modell/influenszer barátnője (a nemrég elhunyt Charlbi Dean) mellett, és ezt piti konfliktusok generálásával fejezi ki. Dickinson tűpontos komikusi időzítéssel járatja csúcsra a legabszurdabb jeleneteket egy éttermi számlán való vitától a ropilopásig, a film harsány stílusa mellett is megőrizve a minden alakítását átható letisztult természetességet.

A szomorúság háromszöge nagyobb eséllyel szólítja meg a nagyközönséget, mint az eddigi független filmjei, de szerepválasztás szempontjából távol áll a „nagy” filmjeitől, amik Dickinson szerint inkább az eszképizmusról szólnak, míg a „kis” filmjei a kendőzetlen valóságról. Az utóbbi közelebb áll a szívéhez, és nem véletlen, hogy a társadalomkritika és a szociális érzékenység tetten érhető a szerepválasztásaiban. „Fontosnak tartom megmutatni a valóságot; megerősíteni, megváltoztatni vagy éppen megkérdőjelezni egy bizonyos narratívát.”

A társadalmi üzenet mellett a színészetet komolyan is veszi, de azért mértékkel, „nem kibaszott idióta módon.” Nem szokta hangzatos szavakkal elemezni a szerepei megformálásának folyamatát, és egyáltalán nem vonzza a sztárélet:

„Ha elveszíted a kapcsolatot a valósággal, és azt hiszed, hogy te vagy az univerzum középpontja, elkezded elveszíteni a kapcsolatot az emberekkel is, és akkor hogyan tudnád őket megformálni?”

Kollégái és az őt interjúztató újságírók is rendre megerősítik, hogy valóban tartja ehhez magát, és sikerei ellenére is két lábbal jár a földön. Persze egyelőre még tényleg nem is jutott el az ismertség magas szintjeire: „A beszélgetéseim a Tescóban a következőképpen szoktak zajlani: »Te magas vagy, le tudnád venni nekem azt az üveget?«”. Ám amilyen tempóban hozza a kiemelkedő alakításokat, ezt a névtelenséget most már nem élvezheti sokáig.