Ordítva hányás közben mindegy, hogy gazdag vagy szegény az ember

Nem tudom, miféle fáról szakajtja le filmjeinek témáját Ruben Östlund svéd filmrendező, de már sokadjára érzem azt, hogy olyan nagyot nem kell nyújtózkodnia a célpontokért, amiket olyan szívesen kifiguráz. A legtöbb célpont persze, burkolt formában, de saját maga:, a Lavina, a Négyzet, és most a Triangle of Sadness (A szomorúság háromszöge) nagyon sokszor olyan sztorikból épül fel, amik vele, barátaival, ismerőseivel történtek meg.

Egy skandináv filmrendezőről és barátairól van szó, ezért a sztorik maguk nem különösebben egetrengetőek, a legtöbb alaphelyzete ismerős lehet amerikai komédiasorozatokból is akár. Östlund tehetsége abból áll, hogy ezeket a helyzeteket szenvtelen komolysággal mutatja be, és hagyja, hogy a társadalom kimondott és ki nem mondott szabályai érvényesüljenek, és bebizonyosodjanak, micsoda marhaságokon is alapszik a mindennapi életünk.

Ez működött az iskolások zrikálásáról szóló Playben, csodálatosan működött a gyáva családapát egrecíroztató Lavinában, és felemásan sikerült a modern művészetet kifigurázó A négyzetben, ahol már látszott, hogy Östlund szereti az anekdotáit úgy összefűzni, hogy abból ne egy egész, hanem sok kicsi láncolata jöjjön össze. Ez a hozzáállás viszont már zátonyra fut a Triangle Of Sadnessben, egy harsány, ismerős célpontokra lövő, dagályos vígjátékban, amiben már nincs az a hosszú beállítás, ami leplezni tudná az elhasznált vicceit.

A hiba a célpontokban lehet: a Triangle Of Sadness szép és gazdag emberekről szól, modellekről, milliárdosokról, influenszerekről, akiknek az álságosságára rámutatni nem különösebb újdonság. A címét rögtön az első percekben, egy modellválogatáson megmagyarázza: a szomorúság háromszöge az a pici terület az ember orra és a két szemöldöke között. Akinek pedig ezt a háromszöget egy kicsit el kell lazítania, az Carl (Harris Dickinson), a férfi modell, aki attól fél, hogy az influenszer és szintén modell barátnője, Yaya (Charlbi Dean) szemében ő maximum egy kiegészítő maradhat.

A félelmének legerősebb manifesztációja az, hogy teljesen kiborul, amikor megint neki kell fizetnie a számlát az étteremben a sokkal többet kereső barátnője helyett. A három részre osztott film első fejezetében Östlund próbál odasózni a divatiparnak, a szupermodelleknek, a modellvilágnak úgy általában, de a nagy társadalmi megfigyelésben nem képes újabb rétegeket találni annál, amit a Zoolandernek sikerült csuklóból hoznia húsz évvel ezelőtt.

A második fejezet aztán hozza az Östlund-filmek kötelező elemét, a zárt teret (lásd játszótér, síparadicsom, modern művészeti múzeum), ahol mindenkinek muszáj megjátszania magát. Carl és Yaya pedig ott találják magukat egy tengerjáró luxusjachton egy ingyen nyaraláson, csupa odavaló figura között (kiemelkedik közöttük Zlatko Burić, aki Kelet-Európa szarkirályát alakítja, ő jellemzi így magát). Östlund hatásosan felvázolja a társadalmi rendet a hajón: vannak a pofátlanul gazdag vendégek, akiknek mindent szabad, van az őket kiszolgáló személyzet, és van a még alattuk, a hajó gyomrában lakó, kizárólag bevándorlókból álló takarító és karbantartó brigád. És van a hajóskapitány, aki az istennek sem akarja elhagyni a kabinját (Woody Harrelson).

Akármennyire is elcsépelt az alaphelyzet, és akármennyire is képtelen Östlund bármit mondani azon felül, hogy bemutatja, az tagadhatatlan, hogy képes olyan jeleneteket rendezni, amik már-már közelítik bizarrságban nagy hősét, Luis Buñuelt (A rendező 2018-ban besegített svéd ruhakollekció tervezésébe, névnek azt választotta, hogy Diszkrét burzsoázia). Itt nincsen annyira egyértelmű csúcspont, mint a parádés majomimitátoros jelenet A négyzetben – de az egyik megközelíti.

A luxusjacht rongyrázós vacsoráját pont akkor tartják, amikor a hajó viharba kerül, Östlund pedig a fantasztikus puccparádé közben folyamatosan billegteti a díszletet, amiben a személyzet teljes természetességgel sétál, a vendégség pedig tanácstalanul imbolyog. A kép és az egyensúlyát vesztett díszlet beszél az emberek helyett, aztán az óriás okádásoktól már ők sem tudnak – a Triangle Of Sadness pedig eljut az egyik legjobb pillanatából a legfárasztóbbhoz, ahol egymásnak adja a kilincset a szarvihar, a cifrafosás, és a sorozathányás.

A szarvihar, cifrafosás, sorozathányás nem éppen cizellált módja a társadalomkritikának, de a Triangle Of Sadnessnek nem hiába nem az a címe, hogy Triangle Of Cizelláltság; Östlund filmje nagy, látványos gesztusokat tesz, hogy egy percig se lehessen félreérteni, hogy kin csattan az ostor. A baj csak az, hogy az ostor is elkopott, az állat sem annyira szent, a rendező-író mégis két és fél órán keresztül, szünet nélkül csattogtatja. Imádja a helyzeteket, amikor a cselekménye elkanyarodik, és egyszerű pillanatok elmennek a logikus végkifejletig – ilyen az, amikor abból, hogy ki fizet és ki nem az étteremben, Carl és Yaya életének legtovább tartó, párkapcsolatot megrengető konfliktusa keveredik. Van viszont végig egy furcsa érzés, hogy ezek a konfliktusok aztán bárkivel megtörténhetnek, bevételtől és egzisztenciától függetlenül. Ki tudja, lehet, hogy a sok ostorozás közben Ruben Östlund csak annyit akar mondani, hogy a fosva hányás közben mind ugyanolyanok vagyunk.

Jelenet a filmből:

A Triangle Of Sadness premierje Cannes-ban volt, ahol elnyerte a legjobb filmnek járó Arany Pálmát. Vetítették a Karlovy Vary-i filmfesztiválon is, ahol mi láttuk. A magyar premierje a tervek szerint szeptember 22-én lesz.