„A szépség fűszere és forrása – a hiba (…), az angyal a részletekben lakik” – írta Petri György Mosoly című versében. Mintha a 72 éves Martin Parr is így fotózna: a tökéletlenséget emeli széppé, emelkedetté és kedvessé, miközben a leghétköznapibb jeleneteket mutatja meg az életünkből. Ő az az ember, akinek biztosan láttad már a képeit, csak nem tudtad, hogy ő csinálta. Parr több mint száz fotóskönyv szerzője, megszállott gyűjtő, örökmozgó alkotó, egyben a modern dokumentarista fotózás egyik legnagyobb hatású művésze. Ezt a gazdag, páratlan életművet mutatja be Lee Shulman dokumentumfilmje, az I Am Martin Parr, amit egy vetítés erejéig Magyarországon is el lehet csípni a Brit Filmnapokon.
Parr 14 évesen fekete-fehér filmre kezdett fotózni hobbifotós nagyapja hatására. 15 évig maradt ennél a formátumnál, és bár a képekben a kezdetektől fogva ott voltak a központi témái, innen még hiányzott az, ami alapján több generáció tudatába is beleégett az epsomi születésű fotós világa: a túlszaturált színek, a már-már tolakodó közelik, váratlan kivágások és furcsa kompozíciók a káoszban.
Parr a nyolcvanas években váltott színes filmre, fotózta a Thatcher-éra utolsó mohikánjait, a munkásosztályt, az erősödő középosztály arcait. Mint a róla készült dokumentumfilmben mondják, nem akarta kiemelni a jót, sem a rosszat, „csak azt, ami van”. Fotózta az éledező globális turizmust, a helyi szupermarketek világát, az Egyesült Királyság tengerpartjait, a fogyasztói kultúra térnyerését, a japán társadalom kiégését, a Grand Slam-tornákat, mindezt úgy, hogy projektről projektre képes volt megújulni, végig kísérletezve a nézőpontokkal és a különféle formátumokkal.
Nem kritizálta, csak megmutatta a modern kor materializmusát (ez a hozzáállás máig jellemző rá, például az Instagramot is szereti), az ezt szimbolizáló tárgyakat, az apró fülbevalókat, ékszereket, festett körmöket, giccses ingeket, sminkeket. Mintha előre látott volna tíz-húsz évvel, már ételfotókat készített, különösen a gyorskaják izgatták, amikben fura szépséget látott. Mémszerű önarcképei pedig már a mém szó létezése előtt groteszk vizuális élményt nyújtottak. Az ismertséget a Last Resort nevű projekt hozta meg neki, itt konkretizálódott a rá jellemző alkotói hang, egyfajta mágikus dokumentarizmus: Parr a kisembereket szabadidős tevékenységük közben fotózta, és máig azokat a helyzeteket örökíti meg, amikor az emberek a hobbijuknak és a kedvteléseiknek hódolnak legőszintébb pillanataikban.
Parr, akinek hatása a hazai fotósgeneráció képein is tetten érhető, a kezdetektől fogva megosztó volt, 1994-ben lett a Magnum Photos tagja, ez pedig valódi lázadást szült a művészek körében. A tagok fele azt mondta, hogy kilépnek, ha Parr csatlakozik, a másik tábor pedig akkor mondott volna fel, ha nem fogadnak be a köreikbe egy ekkora generációs tehetséget. Parrt felesége, barátai és tisztelői is munkamániás megszállottként jellemzik, aki még ma is megy és fotózik. 2021 tavaszán csontvelődaganatot diagnosztizáltak nála, azóta gurulós járókerettel fotózza az őt körülvevő világot. Már jobban van és jelenleg tünetmentes.
Martin Parrt Zoomon keresztül értük el. Higgadt, sztoikus figura, aki korát meghazudtoló frissességgel és életvidám nyugalommal beszél. Az őt ismerő művészeknek igazuk van, nem a small talk embere, és nem is próbál nagy megfejtésekbe bonyolódni olyan kérdésekben, amikre nem tudja a választ.
2024 őszén a Római Filmfesztiválon mutatták be az önről szóló dokumentumfilmet, amit szombaton Budapesten is láthatnak a magyar nézők. Mi a kapcsolata ezzel a filmmel? Zavaró viszontlátni magát a képernyőn?
Kedvelem ezt a filmet. Hozzá vagyok szokva, ha videóznak, mivel szerepeltem már filmekben korábban. Jól ismerem Lee-t (Lee Shulman rendező – a szerk.), maximálisan bíztam benne és szabad kezet adtam neki, így is járt el a forgatás során.
Több évtizede fotózza világot. Miben változott leginkább a társadalom?
A legnagyobb változást az okostelefonok megjelenése hozta el. Az emberek hozzá vannak tapadva a telefonjaikhoz, mindenhol ezt látni. A világ elszigeteltebb hely lett emiatt: a gyerekek nem játszanak többet az utcán, csak a képernyőt bámulják, ez pedig bizonyos szempontból szomorú. Az internet persze nagyszerű dolog, és az Instagramot is szeretem, de a fotózásnak nem feltétlenül tesz jót az, hogy a telefonunk miatt elfordítottuk a tekintetünket a körülöttünk lévő világról.
Volt is egy erre fókuszáló projekt, ebben csak szelfiző embereket fotózott.
Igen, ezekből a képekből született meg a Death by Selfie című könyvem. Azért neveztem el így, mert Indiában az emberek nagyobb eséllyel halnak meg szelfizés közben, mint bárhol máshol a világon.
Van ebben a témában még bármi érdekesség vizuális szempontból? Van pozitívuma ennek a változásnak?
A fotóimban gyakran foglalkozom a turizmussal. A szelfiző emberekkel mindkét nézőpontot megkapod: látod a személyt, és a mögöttük lévő dolgokat, amikkel fotózkodnak. Korábban maximum az emberek hátát tudtam lekapni, miközben ők az előttük lévő dolgokat fotózták. Ebből a szempontból megkönnyítették a dolgomat.
Feltételezem, hogy nem ismeri a magyar törvényeket, de itthon ha bárkit le szeretnénk fényképezni – kivéve a tömegjeleneteket és a közszereplést –, akkor már a fénykép elkészítése előtt engedélyt kell kérni a szereplőktől, és külön engedély kell a publikáláshoz, de még a másodközlésekhez is. Hogyan hat a személyiségi jogok erősebb védelme a fotózásra? Eljöhet ezzel a dokumentarista fotózás válsága?
Nálunk az Egyesült Királyságban nincs ilyen szabály, bárkit lefotózhatsz anélkül, hogy a beleegyezését kérnéd. Utoljára 2000-ben fotóztam Magyarországon egy fürdőben, minden simán ment, senki sem kért engedélyt, és eszembe sem jutott, hogy én engedélyt kérjek az alanyoktól. Legyünk reálisak, kizártnak tartom, hogy a magyar fotósok minden esetben megkérdezik, hogy lefotózhatnak valakit, például az utcán, nagy tömegben. Azt tanácsolnám az embereknek, hogy csak cselekedjenek, lőjék meg azt a képet. És tegyenek fel kérdéseket.
Mit csodál a legjobban az emberekben, mi a legértékesebb tulajdonságunk? Mi az, amit ezek közül keres a fotóiban?
A humor például nagyon fontos része a fotográfiának. Szemlélem a világot magam körül, és csodálom azokat a dolgokat, amelyek igazán szórakoztatnak. Azon vagyok, hogy ez az élményem a képeimen is visszaköszönjön. Az meglep, hogy a legtöbb fotós képeiből hiányzik a humorérzék és a szatíra. Egy őrült világban élünk, ebben pedig valahol rengeteg humor is van. Ráadásul a humor egy jó eszköz arra, hogy bevonzza az embereket. Én humorral, élénk színekkel, és erős kompozíciókkal vonom be az embereket a képeimbe. Aztán ha van mögöttük valamilyen jelentés is, azt már szabadon lehet értelmezni.
Korábban nyilatkozta, hogy ön szerint az egy idejétmúlt gondolat, hogy a fényképekkel valódi változást lehet elérni, ezért csak szórakoztatni akar. Az tény, hogy sok viszontagságos korszakot végigfotózott már a karrierje során, de a világban most zajló konfliktusokat látva továbbra is fenntartja ezt a véleményt?
Háborúkban azért nem jártam. Lehangoló látni a világban zajló háborúkat, de én továbbra is kerülöm őket. A kollégáimat a Magnumnál (A Magnum Photos egy nemzetközi fotóügynökség és érdekképviseleti szervezet, melynek Martin Parr is tagja – a szerk.) viszont annál inkább érdekli ez a téma, sokan erős késztetést éreznek, hogy megmutassák és ábrázolják ezeket a konfliktusokat. Én inkább a helyi szupermarketben fotózok, nem a frontvonalon.
Több kampányon is dolgozott a Guccival, utoljára 2019-ben, ezekbe a fotókba is bele van kódolva az önre jellemző szatirikus megközelítés, mintha a tökéletlenség esztétikáját használta volna egy olyan műfajban, ahol a tradicionális szépségideál dominál. Hogyan illeszkedik a munkája a divat világába?
A divatcégek manapság a hitelességet keresik, én pedig pont egy ideális fotós vagyok ennek a megörökítésére. A szépségideáloktól egyre inkább eltávolodunk, az emberek szerintem kicsit belefáradtak ebbe. Ezért egyre fontosabb a hitelesség gondolata, valószínűleg ezért döntött úgy a Gucci, hogy megbíznak néhány képpel. Egyébként ők tipikusan nem ragaszkodnak egyetlen fotóshoz hosszú távon, néhány projekt erejéig dolgoznak veled, aztán továbbállnak a következő művészhez. Elég szeszélyesek ilyen szempontból, de ettől függetlenül hálás feladat egy ilyen felkérés, mert egyrészt jól megfizetnek, másrészt a végén még nagyszerű képek is születhetnek.
A filmben megszállott gyűjtőként hivatkoznak önre, aki imádja a furcsa emléktárgyakat és szuveníreket. Gyűjti a Szaddám Huszein arcképével ellátott karórákat, az űrutazó kutyákat, Oszama bin Ladent, Obamát, Lenint és Mao Ce-tungot ábrázoló tárgyakat és állítólag a Spice Girls-ös cuccokat is. Muszáj megkérdeznem, hogy miért?
Elég extravagáns a gyűjteményem, ezek a dolgok valamilyen rejtélyes okból kifolyólag mindig is vonzottak, ezért tudatosan gyűjtöttem őket. Mindig tetszett és foglalkoztatott, hogy hogyan használnak fotókat hétköznapi tárgyakon. Az óra például nem egy tipikus felület erre. Gyűjtöttem fotós törölközőket és olyan ingeket is vettem, amelyekre fotók voltak nyomva. Szeretem látni, hogy mennyiféleképpen lehet felhasználni egy-egy fényképet.
Vonzzák is ezek a történelmi személyek és a történetük, vagy tényleg csak a képek fogják meg?
Dolgoztam Margaret Thatcherrel kapcsolatos projekteken, amikor még miniszterelnök volt, ennek is részei voltak a különféle tárgyak. Trump-relikviákat mondjuk nem gyűjtenék, az már túlzás lenne. Túlságosan is kielégítő lenne számára, ha megtudná, hogy gyűjtöm a dolgait, ezt inkább kihagyom, viszont van néhány tárgyam Obama idejéből. Ez az egész egyébként teljesen kiszámíthatatlan: olyan tárgyakról van szó, amelyek megtetszenek, vagy érdekesnek találok, és így szívesen beillesztem őket a gyűjteményeimbe. Ezeket a gyűjteményeket néha kiállításokon is megmutatom, mert végső soron maga a fényképezés is a gyűjtögetés egyik formája. Különböző helyszíneket és pillanatokat gyűjtök össze, amik együtt valami egészet alkotnak.
Volt már olyan, hogy nem merte elővenni a kameráját? Kell egyfajta gátlástalanság és bátorság a fotózáshoz?
Igen, egyszerűen ki kell menni és csinálni. Van azért néhány ember, akit nem fotóznék le, mert tudom, hogy nem vennék jó néven, őket inkább kerülöm, de lekopogom, még sosem vertek meg emiatt, és nem kerültem bajba. Manapság gyakran van olyan, hogy az alany meg akarja nézni a képeket, és ha unalmas – márpedig a legtöbb kép az, amit készítek –, egyszerűen kitörlöm, és így mindenki elégedetten távozhat. De igen, ilyen reakciók előfordulnak, mindig vannak olyanok, akik odajönnek, és azt mondják, hogy nem fotózhatom le őket, mert az törvényellenes, pedig az Egyesült Királyságban ez nem igaz.
Ez soha nem frusztrálta?
Hát, néha bosszantó tud lenni, de ez a szakma velejárója. El kell fogadni és együtt kell élni vele. Ha kimész és embereket fotózol, lehetetlen elkerülni.
A felesége arról beszél a filmben, hogy sok esetben az emberek észre sem veszik, pedig magas, és egy nagy fényképezőgépet cipel magával. Egyszerűen „csak lóg helyeken”, és néha kattint párat. Ez egy tanult képesség, hogy ennyire bele tud olvadni a környezetbe?
Igen, ez elég jól megy, mivel unalmasan nézek ki és unalmas ruhákat hordok. Ráadásul az emberek mostanában azt is gondolhatják, hogy »ó, szegény fickó, valószínűleg mozgássérült«. Talán ez is segít ebben.
2021 májusában rákkal diagnosztizálták, azóta egy gurulós járókerettel jár és fotóz, az önről szóló film is egy ilyen jelenettel indul. Az egyik legmeghatóbb rész az, amikor a felesége a betegségéről beszél. Mint mondta, onnan tudta, hogy jobban van, hogy újra elkezdett fotózni – az intenzív osztályon. Hogyan változtatta meg a betegség az ön világképét?
A ráknak vannak pozitív hatásai is, más szemszögből kezdi értékelni az életet az ember. Lassításra kényszerít, és arra, hogy jobban átgondold, kik vesznek körül, milyen a kapcsolatod a világgal, a partnereddel, a barátaiddal. Úgy érzem, hogy tanultam valamit, és a rák nem akadályozott meg abban, hogy fotózzak. Még mindig mászkálok a kis kocsimmal és fényképezek. Élvezem, hogy a fogyatékosságom ellenére is tudom ezt csinálni.
2000-ben, amikor a Széchenyi fürdőben fotózott és Budapesten járt, felfedezett bármilyen párhuzamot a magyar és a brit társadalom között?
Nem igazán. Kelet-Európa nagyban különbözik Nyugat-Európától. Nálunk nem sok olyan fürdő van, mint nálatok Magyarországon, egyedül Bath-ban van egy olyan fürdő, ami hasonlít a budapesti fürdőkhöz. Némi átfedés lehet, de nem túl sok. Ráadásul nekünk baloldali miniszterelnökünk van, míg a tiétek jobboldali.
Egy interjúban említette, hogy a dokumentarista fotózás tipikusan baloldali szakma. Nincsenek jobboldali dokumentarista fotósok? Hogy néz ki egy jobboldali fotó?
Nem tudom, mert még sosem találkoztam egy jobboldali fotóriporterrel vagy dokumentarista fotóssal sem. És kétlem, hogy ti igen. Bár tudjuk, hogy Magyarországon sok jobboldali van, szóval te talán meg tudnád megmondani. Vannak jobboldali fotósok Magyarországon?
Hirtelen egy sem jut eszembe. Miért lehet ez?
Nem tudom. Mondd meg te. Kérdezzétek meg, amikor bemutatják a filmet nálatok.
Az egyik személyes kedvencem az önarcképsorozata, ezeken a fotókon a legszürreálisabb vizuális hátterek előtt szerepel. Ez már-már a trash kategóriába esik, amivel szerintem bőven megelőzte a saját korát, a mainstreamben csak az elmúlt 10 évben láttam ilyen képeket egy jó adag iróniával.
Tetszett, hogy csak úgy besétálhatsz egy fotóstúdióba a világ bármelyik pontján, és mindenhol más képet fogsz kapni magadról. Így gyűjtöttem össze ezeket. Mindig azt kértem, hogy olyan stílusú portrékat készítsenek rólam, amiket épp az adott stúdió falán láttam. Mindig azt akarták, hogy mosolyogjak, de én az összesen direkt komoly képet vágtam. Sokkal viccesebb így, ez már önmagában irónia.
Régebben óriási hulláma volt a trash-nek világszerte. Mindenki trash zenét, trash klipet és trash képeket kezdett csinálni. Tudott valaha azonosulni ezzel a szóval, vagy teljesen másképp hívná ezeket a portrékat?
Nos, a szemét mindenhol ott van körülöttünk, és én gyakran fényképezem is. A „trashy” ételekről például jobb képet lehet csinálni, mint a drága fogásokról. Lényegében bármit lefotózok, amit látok és találok. A szemetes háttereket is keresem, azok sokat segítenek a képeken.
Amikor önről szóló magyar nyelvű cikkeket kerestem, rendre abba botlottam bele, hogy több hazai dokumentarista fotós is önt említi inspirációként. Sivák Zsófi például azt nyilatkozta, hogy sokszor gondol arra, „hogy az adott szituációban vajon mit csinálna Martin Parr”. Tisztában van vele, hogy mekkora volt a hatása a fotózásra?
Valamilyen szinten igen, mert az emberek gyakran mondják nekem, hogy a munkám hatással volt rájuk. Szóval tudatában vagyok ennek, de nem gondolkozom túl sokat rajta, és nem is akarom táplálni ezeket a véleményeket. De amikor könyvdedikálásra megyek, sokan odajönnek hozzám ezzel, illetve az is előfordul, hogy felismernek az utcán. Még olyan helyeken is megismernek, mint Budapest. Ez jó dolog, nem rondít bele az életembe, de ad egy kis pluszt, ha az emberek rámköszönnek.
2017-ben alapította meg a Martin Parr Foundation nevű alapítványt, a gyűjteménye nagy része itt található, és azon dolgoznak, hogy népszerűsítsék más brit fotósok munkáit. Mit lát, mik most az uralkodó trendek a fotózásban?
Én nyilván azokat a fotósokat figyelem, akik dokumentarista munkát végeznek, mert engem a külvilág érdekel. De ha megnézitek a különböző iskolákat, sokan feszegetik az identitás kérdéseit. Ők inkább befelé néznek, kevésbé érdekli őket a világ felfedezése. Mi támogatásokkal és ösztöndíjakkal próbáljuk ösztönözni az ilyen fotósokat, megvásároljuk a képeiket, kiállításokat szervezünk nekik.
Ki tud emelni pár fotóst, akinek érdemes figyelni a munkáit?
Ott van például Stephen Gill vagy Jem Southam. De rengeteg briliáns brit fotós van, akik nem kapják meg azt az elismerést és figyelmet, amit megérdemelnének. Ezért vagyunk mi, nekünk az a dolgunk, hogy megmutassuk a munkáikat. Most épp Siân Davey-t mutattuk be, ő is zseniális. Magyarországon valószínűleg kevesen ismerik, de az igazán jó munka előbb-utóbb eljut az emberekhez.
Az anyagaiban kiemelt figyelmet fordít a brit társadalmi osztályok bemutatására, főleg a munkás- és középosztály van a fókuszban. Az ő helyzetükben lát valamilyen változást?
A munkásosztály egyre zsugorodik, mert az emberek egyre gazdagabbak. Az országban eléggé sokat foglalkozunk az osztálykülönbségekkel, ez egy nagyon fontos alkotóeleme annak, akik és amik mi vagyunk. Ez nálunk hangsúlyosabb, mint mondjuk Magyarországon, ezért máig foglalkozom a témával.
Találkozott már olyannal, hogy valaki a stílusát megpróbálta egy az egyben lemásolni?
Azt hiszem, van egy stílusom, és tudom, hogy az emberek ihletet meríthetnek belőle, de soha nem tudják pontosan lemásolni, mert ez egy egyedi dolog. Amikor például mesterséges intelligenciával próbálják újraalkotni a képeimet, nem tetszenek az eredmények. Egyáltalán nem hasonlítanak azokhoz a fotókhoz, amiket én készítenék. A képeimet könnyű félreérteni: nem csupán a rikító színekről van szó, van ott még valami más is, ami fontos. Nehéz megfogni, hogy mi az, de tudom, hogy ott van.
Az Instagramról pozitívan nyilatkozott, de a mesterséges intelligencia jelenthet bármilyen veszélyt a fotózásra és a képalkotásra?
Nem érzem magam fenyegetve miatta. Az emberek ugyanezt kérdezték a Photoshopról 15 éve, és abból sem lett valódi veszély. Az MI még óriási segítség lehet például orvosi területen, képes lesz felismerni a betegségeket, amiket az emberek nem. Ami a fotózást illeti, lesz pár unalmasabb formátum, például katalógusba készülő képek, amiket biztosan levált majd. De ha valódi kreativitást igénylő dologról van szó, az MI soha nem tudja majd lemásolni azt, amire egy nagyszerű fotós képes.
Egy teljesen banális kérdéssel búcsúznék. A karrierje során rengetegszer fotózott fagylaltokat, és a filmben is fagyit eszik. Melyik a kedvenc íze?
Szeretem a jóféle vaníliát. Meg a sós karamellát, az egy kiváló íz. Ez a kettő mindig kielégít.
Az I Am Martin Parrt március 22-én vetítik a Brit Filmnapokon, a vetítés után kollégánk, Klág Dávid vezet beszélgetést Barakonyi Szabolcs, Bartha Máté és Szombat Éva fotósokkal.
