Időről időre jön egy könyv, ami a semmiből érkezve hódítja meg az egész világot, hónapokat, vagy éveket tölt a sikerlistákon, és mindenki ezt ajánlja vagy ajándékozza ismerőseinek. 2018-ban ez a könyv az Ahol a folyami rákok énekelnek volt, aminek népszerűsége máig kitart, több mint 12 millió eladott példánynál jár. Delia Owens hetven évesen vált bestselleríróvá első regényével, ami az egyedül nevelkedő Kya Clark szerelmi háromszöggel és gyilkossági üggyel megspékelt történetét meséli el az ötvenes-hatvanas évek Amerikájában, a déli lápvidéken. Nem is volt kérdés, hogy készül filmadaptáció, de Olivia Newman rendezéséből hiányzik az erőteljes atmoszféra, ami kiemelte a regényt a többi ponyva közül.
Bár váratlan volt a sikere, nem nehéz megfejteni, mi áll az Ahol a folyami rákok énekelnek népszerűsége mögött. Delia Owens több idősíkon játszódó regényében mindenki talál magának valamit: egyszerre felnövéstörténet, romantikus-erotikus sztori, bűnügyi thriller, tárgyalótermi dráma és óda a természethez. A könyv észak-karolinai mocsaras partvidékén élő hősnőjét gyerekként hagyja magára először a bántalmazó férje elől menekülő anyja, majd az idősebb testvérei és végül az alkoholista apja is. A városban Lápi Lányként csúfolt Kya elszigetelve nő fel, és alig érintkezik a környékbeliekkel. Amikor a helyi aranyifjút holtan találják a mocsárban, azonnal a barbárnak gondolt lányra terelődik a gyanú.
A regény nagy rajongója, Reese Witherspoon jelentősen hozzájárult annak terjedéséhez azzal, hogy bevette a híres könyvklubjába, a Columbia égisze alatt készülő filmváltozatot pedig producerként jegyzi a Hello Sunshine nevű produkciós cégével, amelynek küldetése a nőközpontú történetek támogatása. Nem csoda, hogy Witherspoonnak megtetszett az állhatatos, magát a nyomorból önerőből kiemelő és az erőszakos férfiak elnyomása alól kitörő lány sztorija, ami a #MeToo témáihoz kapcsolódva beszél nemcsak a nők kiszolgáltatottságáról, hanem a társadalmi előítéletekről is. Akárcsak minden idők két legmeghatározóbb tárgyalótermi drámájában, a Ne bántsátok a feketerigót!-ban és a Tizenkét dühös emberben, itt is az ötvenes-hatvanas évek Amerikájának igazságtalan igazságszolgáltatási rendszerébe nyerünk máig aktuális betekintést, ahol az előítéletek nagyobb erővel bírnak az esküdtszék döntéshozatalában, mint a bizonyítékok.
Az Ahol a folyami rákok énekelnek az elfogadást és a megértést hirdető tanulsága mellett a természethez való hozzáállása miatt is kifejezetten trendi. A könyv egyik legnagyobb erénye a lápvidék növény- és állatvilágának érzékletes és szeretetteljes bemutatása a természettel teljes harmóniában élő Kya szemén keresztül. A klímaválság árnyékában eleve többletjelentést kap az érintetlen természet csodáiról olvasni, az írónő pedig jól ismeri ezt a világot. Az elkötelezett természetvédő és zoológus Delia Owens férjével együtt évtizedekig élt Afrikában, majd később a könyv helyszínét adó Észak-Karolinában is, ahol közelről tanulmányozták az állatvilágot és élményeikről több könyvet is írtak közösen. Csakhogy Delia Owens nem annyira inspiráló feminista és környezetvédő figura, ahogy elsőre tűnhet, ugyanis nemcsak a természet szeretete közös benne és a regénye főhősével: Deliát és a családját is kapcsolatba hozták egy évtizedekkel ezelőtti rejtélyes gyilkossággal.
A kilencvenes években az ABC csatorna elkezdett egy dokumentumfilmet forgatni az akkoriban Zambiában élő Delia és Mark Owens orvvadászok visszaszorításával kapcsolatos törekvéseiről, a forgatás során pedig az egyik operatőr felvette, ahogy valaki lelő egy állítólagos orvvadászt. A dokumentumfilm adásba kerülése után a zambiai rendőrség el is kezdett nyomozni a gyilkosság után, de a holttestet sosem találták meg. Az időközben elvált Deliát és Markot – akikkel kapcsolatban az ominózus filmre rögzített gyilkosságon túl is felmerült a gyanú, hogy támogatták az orvvadászokkal szembeni erőszakos fellépést – sosem tudta kihallgatni a rendőrség, mert még a botrány kitörése előtt az Egyesült Államokba költöztek és azóta is ott élnek. Az operatőr az írónő mostohafiát, Christopher Owenst nevezte meg a gyilkosnak, amit a család máig tagad.
Az írónő hátterének ismeretében elég megdöbbentő, hogy a könyve különösebb támadások nélkül vált bestsellerré, a sztori és a valóság közötti zavarba ejtő párhuzamokkal pedig csak most, a filmbemutató idején kezdtek el foglalkozni az emberek. Ártani mondjuk különösebben nem ártott a filmnek a botrány, ami már most a 90 milliós bevételhez közelít, úgyhogy hasonló sikersztori van kialakulóban, mint a regény esetében. Pedig az adaptáció másodikfilmes rendezője, Olivia Newman (First Match) nem tudta olyan magával ragadóan elmesélni ezt a történet, mint annak írója. A filmváltozatból hiányoznak a regény legjobb elemei: a szinte tapintható, egyszerre mocskos és szép természetközeliség, valamint a fülledt és feszült hangulat. Már a nyitójelenet, ahol egy CGI madarat követünk, ahogy végigrepül a lápon, elég egyértelművé teszi, hogy mennyi autentikusságra számíthatunk ettől a filmtől.
A mocsár világának ábrázolása kimerül néhány sablonos természetképben, és a hangkulisszában zümmögő rovarok ellenére sem születik meg a lápi atmoszféra, mintha mindvégig díszletek között lennénk. A Normális emberek gazdag családból származó értelmiségijeként megismert Daisy Edgar-Jones belead apait-anyait a Lápi Lány szerepébe, de nem tudja levetni magáról a civilizáltságát, amin nem segít az sem, hogy legtöbbször jól fésült frizurával és makulátlan ruházattal látjuk. Furcsa így leírni, de ez a film túlságosan rendezett és tiszta – ahogy a városiak elképzelik a természetbe való kivonulást.
Kya belső világa, a túlélésért folytatott harca és a két ellentétes személyiségű hódoló iránti érzései is leegyszerűsödnek, még a gondolatait ismertető narráció ellenére is. A filmváltozatból ettől még lehetne egy jó kis popcornmozi, ha legalább a központi szerelmi háromszög szexuális feszültsége átjönne, de a szereplők dialógusai és romantikus jelenetei is egy középszerű tinisorozat szintjén maradnak. A rejtélyes körülmények között meggyilkolt Chase-t alakító Harris Dickinson legalább okoz néhány borzongató pillanatot a sármos szépfiú és a félelmetes rohadék közötti váltogatással, de a jószándékú természetbúvár Tate-et megformáló Taylor John Smith-t mintha csak azért választották volna, hogy a figyelmetlen néző összekeverje őt a rá túlságosan hasonlító Dickinsonnal.
Olivia Newman rendező és a forgatókönyvet író Lucy Alibar (A messzi dél vadjai) sztoriban hűek maradtak a regényhez, és csak a játékidővel való spórolás céljából alakítottak egy-két jelenetet. Azonban nemhogy nem adtak hozzá az eredetihez, átadni sem sikerült annak hangulatát, a sztori pedig a mocsári feeling nélkül csak közepesen érdekfeszítő. Amikor a stáblistánál felcsendül Taylor Swift a filmhez írtCarolina című dala, többet kapunk a baljós-melankolikus déli hangulatból, mint az azt megelőző két órában.
Az Ahol a folyami rákok énekelnek augusztus 18-tól látható a magyar mozikban.
