„Nem tudom megcsinálni, nem megyek tovább, jaaaaaj, azonnal leesek”
– éles hang zavarja meg az erdő csendjét 6 méteres magasságból. Bár a mondat elhangzásának pillanatában nem úgy tűnt, hogy ez lesz a kétnapos ausztriai családi túrázásunk csúcspontja, végül mégis az lett. De lássunk, hogy jutottunk ilyen magasságokba.
Szeptember utolsó hétvégéjén visszatértünk arra a két helyszínre, ahol télen síeltünk egy jót a gyerekekkel: a Budapesttől nagyjából 3 órára lévő Mönichkirchenbe és St. Corona am Wechselbe. Két napot töltöttünk el a Bécsi-Alpokban, ahol szinte minden évben túrázunk egyet (a helyszín előnyeiről és négy családi túráról egy korábbi cikkben már írtam).
Most alig tíz kilométeres távolságban maxoltuk ki a mókákat: végigsétáltunk két remek tanösvényt, visongtunk és reszkettünk egy mászó- vagy más néven kalandparkban, egyensúlyoztunk egy motorikus parkban, nyári boboztunk és kipróbáltunk egy gyerekbarát hegyikerékpár-pályát is. A kezdőmondat a mászóparkban hangzott el, az érintett gyerek természetesen nem esett le, sőt, záróra előtt tíz perccel még további méterekkel magasabban repdesett vígan egy drótkötélpályán.
A Hintaút
A hivatalosan is gyógyhatású levegőjűnek minősített Mönichkirchenben kezdtük a szombatot, ahol a Sonnenbahn nevű négyszemélyes, ülős felvonóval suhantunk fel a hegyi állomásáig, innen indultunk a Schaukelwegre, azaz a Hintaútra. Itt ismét szembesültem azzal, amit annyira szeretek Ausztriában: hogy komolyan veszik a gyerekeket. Maximális odafigyeléssel és empátiával alakítják ki a gyerekbarát létesítményeket, jelen esetben egy túrautat.
Kitaláltak egy Lella nevű jópofa kabalállatot, aki egy vagány alpesi tehén. Felnőtt aggyal elsőre érthetetlen, hogy passzol egy tehénhez a hinta, de a történetszövés során összeáll, a gyerekeim pedig egy pillanatig sem reklamáltak ez ügyben. 2,7 kilométeren, tizenhét állomáson át vezet a hintaút, amelyen Lella kalauzol végig minket. Két óra alatt kényelmesen végigjártuk.
Az út az Enzian hütte mellől indul. Eleinte nem volt egyértelmű, pontosan honnan, ezért leírom: ha szemben állunk az Enziannal, akkor jobbfelé induljunk. Ha megfelelően pozicionáltuk magunkat, akkor induláskor a hátunk mögött lesz a játszótér, a balunkon a hotel oldala, jobb kéz felé pedig egy csábító hinta és ugráló rész, de ne dőljünk be nekik, ez majd a cél lesz. Szóval kissé balra, fölfelé tartva kell elindulni az épület után, aztán részben fák között, részben a sípályán kanyarog a hintaút. Elrontani nem lehet, remekül ki van táblázva. Egyes állomások között nagyobb a távolság, máshol kisebb; kisiskolás gyerekeim a felfedezők kíváncsiságával vándoroltak állomásról állomásra.
Spoilerezni nem akarok, de a hagyományosabbak mellett van néhány nagyon ötletes hinta is, időnként a tervezők tényleg szabadon engedték a fantáziájukat. Eközben a táblákról – a feliratok német nyelvűek, ezért nem árt, ha viszünk magunkkal egy németül tudó családtagot vagy a mesterséges intelligenciát – apró tudásmorzsákat lehet felcsippenteni, mint például, hogy az alpesi tehenek tejét a tejeskannákban küldik le a felvonókkal a völgybe. A körtúra legmagasabb pontja a Schwaigbahn felvonó 1315 méteren lévő hegyi állomása,
itt csak annyit mondok, hogy a kugli-hintán gyerekünk lesz a lengőteke golyója.
Ezen kívül egy játszótér, napozó, kilátó és további hinták fogadnak.
Miután mindent kipróbálunk, falatozunk egyet és indulunk lefelé. A kellemes séta előbb egy egyensúlyozó miniparkon át visz (ez az egy helyszín volt kissé lelakott, de semmiképp sem veszélyes állapotban), még egy csúszda, aztán az egyik fűvel borított piros sípályán ballagunk lefelé. Hamarosan ismét az Enzian hotel mellett vagyunk, ahol levezetésként még jó sokat lehet ugrálni.
Alapvetően könnyű túra, akad ugyan egy-két rövidebb kaptató, de egy sportosabb négyéves már meg tudja csinálni, egy ötéves simán, babakocsival vagy kerekes székkel ugyanakkor nem járható, ezért egészen kicsi, tipegős korú gyereket itt inkább háti hordozóban vinnék. A túraútvonal ingyenes, gyalog is kényelmesen fel lehet sétálni a kezdetéhez, de olyan családoknak, ahol ki van centizve a gyerekek energiája / sok az aznapi program / szeretik a libegőzést; ott a Sonnenbahn-felvonó.
A hegyi gokart
A hab a tortán csak a végén jött, amikor mountaincarttal száguldoztunk le a Sonnenbahn fenti megállójától a völgybe, ami kábé a gocart és a bob szerelemgyereke. A B-variáció a hegyi roller lett volna, a C az, hogy simán lefelvonózunk, D a gyaloglás. A családi szavazáson az A lett az egyértelmű befutó. 135 centis testmagasságtól lehet egyedül vezetni a járgányt, a mi gyerekeink még velünk jöttek, ami miatt érdemes L-es vagy XL-es kocsit választani.
A mókafaktor meglehetősen magas, és egy percig sem volt olyan érzésem, hogy felborulunk (védősisakot kaptunk azért), szemerkélő esőben pedig állítólag még jobban tapadnak a kerekek. Az útvonal a völgybe levezető voltaképpeni kék pálya, ami 2 kilométer hosszú, és ugyanaz a baj vele, mint amikor síel rajta az ember: túl hamar véget ér. (Egy gurulás egy felnőttnek online foglalással 15 euró, a gyerekjegy 10,50 euró. A helyszínen valamivel drágább.)
A kalandpark
Itt hangzott el a cikk elején idézett mondat, amikor is egyik gyerekem hosszú perceken át küzdött a gravitációval és a félelmeivel, aztán egy idő után valami átkattant nála és onnantól kezdve simán végigment olyan pályákon is, ahol nekem a torkomban kalapált a szívem, illetve ahol én inkább visszafordultam. De mi ez a Kletterpark, amit magyarul legtöbbször kaland-vagy mászóparknak fordítanak? Egy összesen 950 méternyi mászható, javarészt fákra rögzített pályarendszer, amit 3 éves kor fölött ajánlanak, de szerintem családilag igazán 110 centi fölött, tehát úgy 5 éven felüli családtagokkal lehet élvezni.
A helyszínen a személyzet mindenkit felszerel, saját sisakot lehet vinni és már az oktatáson kiderül, hogy leesni innen lehetetlen, nemcsak azért, mert két karabinerrel biztosítja magát az ember, hanem azért is, mert az egyiket, az úgynevezett C biztonsági karabinert rögtön induláskor felviszi a drótkötélre és csak a legvégén tudja leszedni onnan, amikor ismét föld van a talpa alatt. A hat és féléves gyerekem is hamar elsajátította a szabályokat, és a személyzet javaslatát követve nekivágtunk az első könnyebb, de már nem babás zöld pályának. Kétszer voltam ilyen parkban, egyszer Magyarországon, egyszer Svájcban, tudtam tehát, hogy ahogy nő a magasság, és lesznek a láb alatt egyre ingatagabbak az elemek, úgy fokozódik az emberben az adneralin és a para. Így is történt.
Az tuti, hogy a magasban egyensúlyozás hamar kimozdított minket a komfortzónánkból, én a mászás köztudott hasznán kívül (idegrendszer fejlesztése) annak örültem, hogy a gyerekeim itt olyan dolgokban tesznek szert önbizalomra, amit korábban elképzelni sem tudtak, és
ez a kalandpark nemcsak arra jó, hogy családilag feszegessük a határainkat, hanem arra is, hogy a gyerekeinkkel együtt közösen felismerjünk és gyakoroljunk egy fontos dolgot: vannak olyan helyzetek, amikor egyszerűen lehetetlen, hogy anya vagy apa ott teremjen és megoldja.
Hiszen, ha nem mész tovább egy ingó lépcsősoron, a mögötted ugyancsak ingó apa nem tud felemelni és átvinni, mivel fizikailag nem fér hozzád.
A gyerekeink a legtöbb feladatot a második órában már egyedül oldották meg, csak a flying fox nevű repkedések előtt rögzítettük az erre kialakított karabinert nekik. Erre a mókára sajnos csak szűk 3 órát szántunk, pedig fél nap se biztos, hogy elég lett volna. Így két gyerekpálya és a már említett flying fox nevű, fák közötti pazar repülés fért bele.
A pályák testméret és nehézségi fokozatok alapján vannak besorolva, az egyik ott dolgozó srác szerint akár 6 órát vagy egy egész napot is el lehet itt tölteni még akkor is, ha valaki a fekete, legnehezebb pályákat kihagyná. (A felnőttjegy 26–29,50 euróig terjed az időtartamtól függően, a gyerek- és ifjúsági jegy 11–23 euró között van életkortól és időtartamtól függően. 3 éves kor alatt ingyenes.)
A hegyi bringázás
Nagy szerepe volt a bizalomnak és önbizalomnak a második napunkon is pár kilométerrel odébb a Wexl Arenában, ami télen sípályaként, ilyenkor pedig egy több elemből álló outdoor parkként üzemel. Ebben kapott helyet a Trail park, ahol a már meglévő felvonós infrastruktúrát hasznosították a hegyibringázásra.
A sípálya legkönnyebb, bal alsó szakaszán, a varázsszőnyeg két oldalán alakították ki a kicsikre szabott hegyi bringapályát. Mivel láttuk, hogy még a futóbringás apró királylányok és pókemberek is simán lejönnek a pályán, a gyerekeim aggodalma hamar szertefoszlott, bringát és védőfelszerelést béreltünk (amúgy a borsos árak miatt érdemes otthonról hozni), a kedves kölcsönzős srác pedig – végre – rendesen beállította az otthonról hozott védősisakjainkat; majd ott, ahol télen a bemelegítő köröket róttuk a sípályán, most a fűbe vájt földúton döngettünk lefelé.
Kellett az elején pár kör, míg a gyerekek elhitték magukról, hogy ez menni fog, aztán az egyiküknek olyan jól sikerült az önszuggesztió, hogy szűk 3 órával később a profi nagyfiúkat követve szeretett volna a pálya alján ugratással fékezni, melynek következtében a következő pillanatban már közelről szemlélte a talajt, de a védőfelszerelésnek hála, egy apró karcolással a száján megúszta.
Pedig az egyik gyerekpályán miniugrató és egészen tekintélyes hullámok is okozhattak volna galibát, de azokat szépen leküzdötték a gyerekek. Az egész legalább akkora adneralinfröccs volt, mint az előző napi kalandpark. A gyerekmountainbike-ra nekünk elég volt 3 óra, de itt is simán el lehet tölteni egy teljes napot. Látszott, hogy sok család így tesz, a profibbak a tárcsás felvonókkal húzatták fel magukat a hegyre és bonyolultabb pályákon csapatták.
A motorikus park
A területen egy motorikus park is van, amiről már télen eldöntöttük, hogy egyszer majd kipróbáljuk. A motorikus parkokat Ausztria egyik legjobb adományának tartom, Bécsben is van jó pár, sok közülük ingyenes. Ez volt eddig a legnagyobb, ahol valaha jártunk, a leírás szerint 25 állomáson összesen 240 különböző elemből áll. Annak, aki még nem próbált ilyet: egyik része egy egybefüggő furfangos, eltérő nehézségű mászókasor, ahol minden izmot igénybe kell venni ahhoz, hogy az ember úgy haladjon előre, hogy közben nem lép le a földre (a gyerekek elképesztően komolyan veszik ezt a szabályt, és reklamálnak, ha egy felnőtt nem így tesz).
De akadnak különálló eszközök is; van, ahol a kite szörfözést lehet kipróbálni, máshol a függőleges trambulint – végig kedves tehénszemek érdeklődő tekintete mellett, ők ugyanis a szomszédos sípálya gyepmenedzserei. És
a legjobb ebben is az, hogy a szülő nem csupán jóindulatú statiszta, mint a gyerekprogramok 90 százalékában; hanem pont úgy szórakozik, játszik és izzad, mint a gyereke.
Mi ide csak az este 6-os zárás előtt egy bő órával estünk be, pedig kényelmesen úgy másfél–két órát is ellettünk volna. Csakhogy a reggelt nem itt kezdtük, hanem valamivel feljebb, az Orthof fogadó alatti parkolóban, ahonnan elsőként a hangya tanösvényt céloztuk meg a Kampstein nevű hegyen.
(A Wexl Arenában rengetegféle jegy van attól függően, hogy ki hány éves, fél vagy egész napot maradna, és csak egy vagy több dolgot próbálna ki, egyedi jegyet vagy bérletet venne. Itt lehet böngészni, online jegyek itt.)
A hangya tanösvény
Már Vízipók-csodapók szépen megmutatta, hogy igenis meg lehet nyerni a gyerekek szívét ízeltlábúakkal is. Itt például az erdő királynője, a hangyakirálynő vezet végig a nagyjából 2,5 kilométeres, 15 állomásból álló ösvényen, és mesél egy csomó mindent a hangyákról, majd a vége felé átadja a szót erdei barátainak, például a szitakötőnek.
Eleinte a lankásan emelkedő domboldalon kanyarog az út az erdőben, ahol állomásról-állomásra egyre több mindent lehet megtudni a hangyákról, a gyerekek pedig szinte mindenhol kipróbálhatnak valamilyen kapcsolódó dolgot. Eddig lehetetlen eltévedni. Majd jött egy trükkös tisztás, ahol mi tévedésből jobbra kanyarodtunk, pedig balra kellett volna, onnan jött volna egy hurok a túra legmagasabb pontjához, az egykori felvonóállomásnál lévő Speicherteichhez.
Mivel mi ezt elvétettük, jobbra, lefelé kanyarodtunk a körtúrán, és hiába ismertük fel a hibát a lejtmenet első harmadában, innen már nem tudtuk visszakönyörögni a gyerekeket a tévedés helyszínére (itt egy részletes leírás magyarul, ha valaki nem szeretne így járni). Kényelmesen haladva kábé másfél óra alatt tettünk meg a hangyakört, közben becsülettel elolvastunk egy csomó táblát és kiderült, hogy a hangyák az állatvilág csodái: az egyik gyerekemben az maradt meg, hogy olyan erősek, mintha mi a fogunkkal emelnénk a fejünk fölé egy autót; a másikban pedig az, hogy nagy csapatban összeállva a kilövellő mérgükkel akár a náluk jóval nagyobb ellenséget is le tudják teríteni. Viszont, Achtung! Az infók itt is csak németül szerepelnek a táblákon, a kipróbálható dolgok azonban értelemszerűek.
Amúgy jó, hogy (az egyébként ingyenes) hangya tanösvénnyel kezdtük a napot, mert a bringás adneralinfröccs után nem valószínű, hogy a gyerekek még szerettek volna a nap végén gyalogolni. Úgy meg pláne, hogy a parkolóba visszaérve az út túloldalán várt még minket a nyári bobpálya fejenként 3 csúszással.
Bárhol érdeklődtem az őszi nyitva tartásról, mindig ugyanazt a választ kaptam: a november 3-ig tartó őszi szünet végéig egészen biztosan nyitva lesznek. A szünetig csak péntektől vasárnapig, a szünetben a tervek szerint minden nap. Ha pedig enyhe lesz a november, pár héttel megnyúlhat a szezon.
Mi a két minitúrát a sok hegyi mókával együtt két napba sűrítettük, kényelmesen szerintem három nap lett volna ideális arra, hogy mindenhol annyit maradjunk, amennyihez kedvünk szottyan, de hiányérzetünk így sem maradt.
Végül még két gyakorlati észrevétel: nyáron az árnyasabb helyek (pl. a mászópark) jó menekülőhelyszín lehet a kánikula elől, a tavasz és az ősz viszont azért lehet eggyel jobb tipp a gyerekes családoknak, mert a hosszú ujjú nadrág és ruha védi a gyerekeket a szörnyűséges horzsolásoktól, melyek az egész hétvégét megkeseríthetik. A másik, hogy érdemes élelemről gondoskodni, mert egy négyfős család legszolidabb ebédje is kiteheti az egész napos családi belépő árát.
(A cikk elkészítéséhez elfogadtuk a Niederösterreich-Werbung felajánlását, a szervezet fizette újságírónk kint tartózkodásának költségeit, a teljes egészében szerkesztőségi tartalom készítésére azonban semmilyen befolyással nem bírt.)
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.
További túrák a Bécsi-Alpokban:
- Gyerekekkel túrázni Ausztriában több szempontból is főnyeremény
- Megnéztük, mit élveznek annyira a kőszáli kecskék a Bécs melletti óriás sziklafalon
- A Mátra utáni következő lépcsőfok: az Ördög fürdőszobája a Bécsi-Alpokban
- Őszi túra a két legszebb kelet-ausztriai szurdokban
- Nincs is messze: szurdoktúra a Weichtalklamm sziklatemplomában
- Alig egy órára a határtól már csodás hóélmény vár bárkire
- Leteszteltük Kelet-Ausztria leghosszabb szánkópályáját, ahol éjjel is lehet csapatni
