Már kétszer voltunk nagyobb fiammal a Schneebergen, más-más úton, de eddig nem tűnt különösebben izgalmasnak. Valahol olvastam a Weichtalklammról, ami egy harmadik útvonal felfelé, aminek a fele szurdokban vezet. Sok info nem volt róla, nem tudtam, hogy mennyire nehéz, azt se tudtam, kell-e beülős biztosítás vagy sem. (A Szépkilátás blog korábbi posztja alapján.)
Mivel fiaim imádják a sziklás szurdokokat – ez bebizonyosodott a Szlovák paradicsomban –, ezért megkockáztattam ezt az utat. A szurdok mellett fut sima kerülő turistaút, ezért azt gondoltam, ha elakadnánk, akkor visszafordulunk, és legfeljebb azon megyünk fel. Eredeti terveim szerint a Weichtalkalmm végénél, a csúcsra vezető út felénél szálltunk volna meg az 1380 méteren fekvő Kientalerhüttében, de ott már nem volt hely egy héttel az indulás előtt.
Maradt a tetőn, 2049 méteren levő Fischerhütte, az odavezető út viszont combos, 1620 méteres szintemelkedést jelent. Ott kaptunk helyet, ezért véglegesen eldőlt az ütemezés: szombaton reggel indulunk, dél előtt valamikor odaérünk, fel a szurdokon, egy kis pihenő a Kientalerhütténél, utána még egy hatszázas kaptató, aztán érkezünk, amikor érkezünk.
Az útvonal térképe:
Kisebbik, 12 éves fiamért, korábbi, gokartgyilkos becenevén I. Gumiégető Leóért kissé aggódtam a nagy szintkülönbség okozta terhelés miatt, de egyfelől átvettük a bátyjával az összes cuccát, másfelől azt gondoltam, hogy legfeljebb lassan megyünk. Csapatunkhoz csatlakozott unokaöcsém, Gyuri, és két hasonló korú fia, Ádám és Vince. Előre szóltam, hogy nehéz menet lesz, de benne voltak a dologban, annak ellenére, hogy magasabb hegyen még nem jártak. Szombat délelőtt 11 után értünk oda kocsival a (felújítás miatt zárva levő) Weichtalhaus parkolójába. A ház és egyben a kiindulópontunk 547 méter magasan van.
Fel a szurdokban
Az (ingyenes) parkolótól 50 méterre már sziklás-láncos részen halad az ösvény. Összenéztünk: ez jó lesz. De a mászás rövid volt, utána hosszú dzsindzsásban kanyargó ösvény vitt a szűkülő völgyben felfelé. Az ösvény aránylag jól követhető, de amikor bevisz a kiszáradt vízmosás kisebb-nagyobb sziklái közé, könnyen lábtörő helyzetbe lehet keveredni. Körülbelül egy órányit bukdácsoltunk felfelé a mederben, amin az esővíz és a hólé szokott lezúdulni nedvesebb időben. A táj szakasztott a pilisi Holdvilág-árok, ami később még kétszer is eszembe jutott a vaslétrákról.
Egy kőlejtő előtti balkanyar után feltűntek a szurdok sziklái. A szűkület után ott is állunk a nagy kőkapuban. Nem volt kiírva rá, hogy ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel, de elég fenyegetően nézett ki. Beljebb hatoltunk. A sziklák összezárultak a fejünk felett. Úgy éreztem, mintha egy barlangban lennénk. Innentől a Holdvilág-árok-érzést felváltotta egy Rám-szakadék-érzés, csak az intenzitása volt kb tízszer erősebb. Felmásztunk a létrán, a kőkatedrális következő szintjére.
Ahol éppen nem a sziklába vert vas lábtartókon, létrán, vagy láncokba kapaszkodva a sziklafalon másztunk, ott a meder kövein ugrándozva haladtunk tovább.
A felső szakasz vége felé egy bezuhant szikla alatti kis barlangszerű lyukon kellett átbújni. Volt olyan rész, ahol nem hittem el hogy arrafelé tovább lehet haladni, annyira zsákutcának tűnt. Egy kisebb résben vagy lyukban azonban mindig feltűnt a lehetőség. A szurdok sokkal izgalmasabb volt, mint vártam, és ez nagyon meglátszott a fiúkon is. Körülbelül másfél órányit másztunk benne, de ez az idő mintha nem is lett volna.
A szurdok végénél az ösvény egy erdei útra futott ki, ahol ivóvizet is vételezhettünk a Jakobsquelle fateknőbe vezetett csurgatójánál. Még egy szűk fél órányi út volt a Kienthaler-házig, ahol egy forró tea kíséretében benyomtunk egy szendvicset. A házban jó meleg volt, de nem fértünk be, olyan sokan voltak. Nyilván szállás is ezért nem jutott nekünk. A pultnál ingyen kapott a kulacsba vizet az, aki a forrásnál elfelejtett töltekezni. Itt már elég hideg volt. A két kisebb fiú eléggé elfáradt, pedig még volt előttünk 600 méternyi szintemelkedés, egy aránylag meredek kaptatón a csúcsig.
Leszállt a köd is, vagyis inkább mi szálltunk fel a felhőbe. Ahogy haladtunk felfelé, Leó úgy készült el az erjével egyre jobban. Az utolsó 200-300 méteren már három percenként adagoltam neki a szőlőcukor-tablettát, hogy a kritikus fölé pumpáljam az energiaszintjét.
Egyszercsak megjött a megváltás, és kibukkant a csúcskereszt a ködből. Ugyan fújt a szél, és 3-4 fok lehetett, mégis eltöltöttünk vagy tíz percet a Klosterwappenen. Innen már csak negyedóra séta volt enyhén lefelé a Fischerhütte.
Bementünk a jó melegbe, szinte rögtön elénk pattant egy joviális, kopasz férfi, aki érezhető akcentussal, de folyékony magyarsággal rámutatott az egyik asztalra, hogy üljünk le, már vártak minket. (Mint kiderült, Magyarországon született, de Ausztriában nőtt fel. A házban sok magyarral találkozik, és vissza akarja szerezni a berozsdásodott magyartudást.) A vacsora kiválasztásánál egy ott dolgozó magyar konyháslány volt segítségünkre, a vécére menet meg találkoztam még egy magyarral, aki szinte vágyódva kérdezte, hogy megyünk vissza Magyarországra? Neki volt még három hete az október végi szezonzárásig. Egyébként a vendégek minimum harmada szintén magyar volt.
Szóval majdnem otthon éreztük magunkat. Egészen addig, amíg az első sör-üdítő körnél kihoztak nekünk egy cetlit és egy tollat, hogy innentől írjuk mi a fogyasztást, majd másnap a reggeli után mindent elszámolunk. Micsoda? Becsületszámla? Itt ez így megy, kaptam a választ. És valóban, a pultban több ember is fogolódott, mindig szóltak, hogy jegyezzük a számlánkra a kikért ételt-italt, de ők maguk sosem ellenőrizték, és kontrollszámlát sem vezettek. A vendéglátásnak ez a nyílt módja kicsit elképesztett, de természetesen jól esett, hogy ennyire bíznak bennünk (és persze a többi vendégben). Sok helyen jártam a hegyekben, de ilyet még nem láttam.
A vacsora is teljesen hegyi jellegű volt (az egyik fiú, Ádám nagyot nézett, hogy nincs pizza). Mindannyian ettünk egy kaspressknödelsuppét (sajtgombóclevest), valamint krumplit sertéshússzeletekkel és sült húskenyérszerűséggel. Úgy is beteltünk, hogy a másodikon már megosztoztunk. Én még ittam két korsó szintén schneebergi félbarnát, a fiúk almdudlereztek, hogy aztán úgy dőljünk az ágyba a matraclágerben, mint egy zsák.
A terem egyébként kb 30 ágyas volt, szinte teljesen tele. Felcipeltük a hálózsákjainkat, aminek igazán akkor vettem hasznát, amikor valaki hajnalban kinyitotta az ablakot. Hál'istennek be is csukta hamar, mert a fél terem elkezdett tüsszögni a beáramló mínuszoktól. (Sajnos mindig akad egy fatuskó mirelitember az ilyen teremszállásokon, aki rányitja másokra az ablakot a hidegben éjszaka, mert neki úgy jó. Az nem számít, hogy a többiek közben megfagynak.)
Lefelé a völgyben
Az éjszakai affértól eltekintve jót aludtunk. Aki akart, 2,5 euróért le is zuhanyozhatott (30 másodpercig). Felfaltuk a reggelit, fizettünk, és kiáramlottunk a reggeli napfénybe. (Összesen 110 eurót fizettem hármunkra, vacsorával, reggelivel, sörökkel-üdítőkkel, szállással, ami szerintem nem számított soknak – 2014-ben.)
Felsétáltunk a Schneeberg északi csúcsára, a 2061 méter magas Kaisersteinre. A hegy északi oldala sokkal morcosabb. Óriás sziklafalak szakadnak le a mélybe, fekete varjak vitorláznak az űrben. A csúcsot egy kőrakás jelzi a szakadék szélén.
A Schneebergre több út is vezet. Mi ugye a délin jöttünk fel a Weichtalklammban, arra is kellett visszamennünk, mert a kocsi ott várt minekt lent a parkolóban. Észak felől a Fadensteig vezet fel az Edelweissehütte felől, ami szintén nagyon látványos út, de kevésbé mászós. A Fischerhütte megközelíthető még kelet felől is, ott 1800 méterre fel lehet jönni a szalamandraszínűre festett Schneebergbahn kisvasúttal, majd egy könnyű sétával a csúcson is van az ember. Ezt az utóbbi utat főleg bringások és nyugdíjasok használják.
Visszafelé menet újra útba ejtettük a Klosterwappent, ahol most sokkal jobb idő volt mint előző este. A lejtő sem tűnt olyan borzasztónak, mint a ködben. Sőt, a hívogatóan puha és napsütötte növénytakarón Leó beváltotta a vágyát, és hosszasan elnyújtózott.
Félúton, a Kienthalerhütténéél találkoztunk Attilával, akivel a Jezerce-csúcson voltunk fent Albániában. Most egy csoportot vezetett a ház mellett magasodó 30-40 méteres Turmsteinre (1416 m).
A Kőtoronyra középnehéz (B-C-s) via ferrata út visz fel, de nem acélsodrony a beépített biztosítás, hanem vaslánc, arra kell akasztani a karabinert. Nagyon szívesen megmásztuk volna mi is a tornyot, de nem volt időnk és felszerelésünk se rá. De jövünk még ide vissza, az biztos.
Konklúzió: Ez az útvonal a Schneeberg csúcsára messze a leglátványosabb. Van benne egy nagyszerű szurdok, kicsi, de élvezetes via ferrata, félúton pihenőház, a csúcsplatón pedig Ausztria egyik legjobb hüttéje. Tehát, ha Schneeberg, akkor ezentúl én ezt az irányt választom. Ha a csúcson szállunk meg, akkor elég megerőltető a túra, főleg a kisebbeknek. (Azért nekem is volt egy két napig tartó izomlázam tőle.) A felfelé útra 5 és fél órát írnak a táblák, nekünk hét és fél óráig tartott, lefele viszont megvoltunk öt óra alatt. A szállás költségeiről fentebb írtam, az út Budapestről valamivel több, mint 300 km, ami 3,5 óra alatt kényelmesen megtehető.
A Szépkilátás – A Telex túrarovata friss anyagokból, valamint a korábbi blog.hu-s Szépkilátás blog túraleírásainak az archívumából állt össze. Ez a poszt 2014-ben jelent meg, de hangulatában most is ugyanilyen végigjárni az útvonalat.
További Szépkilátás túrák a Bécsi-Alpokban: