Bemutatjuk a spanyol Eb-győzelem titkait

Nem izgalommentesen, de tulajdonképpen a döntőt is végig uralva megérdemelten lett Európa-bajnok a spanyol válogatott. A torna előtti előrejelzéseknek megfelelően a négy nagy esélyesből

• az angolok a könnyebbik ágon, gyötrelmes játékkal és nagy momentumokkal mentek a döntőig;
• míg a hasonló taktikával operáló franciákat a végig a legtudatosabb, legizgalmasabb és legrugalmasabb focit mutató spanyolok győzték le;
• ahogy tették ezt némi szerencsével a negyedik esélyes németek ellen a legjobb nyolc között.

Vezessük is végig a győztes útját, hiszen mint tudjuk, eléggé mélyről indultak, de azért nyilván sokan szeretnének ilyen mélyen lenni.

A spanyolok nem csak a 2022-es vb-n szerepeltek le, 2018-ban sem szerepeltek valami jól – a szövetségi kapitány Julen Lopetegui közvetlenül a rajt előtt lemondott, a helyére beugró Fernando Hierro alatt az „ezer passzból vérző Spanyolországot” a később a Ferencvároshoz érkező Sztanyiszlav Csercseszov orosz válogatottja ejti ki.

Ebből azért persze szépen felálltak, a 2020-ról 2021-re átkerülő Eb-n izzadós csoportkör után felejthetetlen, 5–3-as hosszabbításos győzelmet arattak a horvátok ellen, majd jött egy balszerencsésen, tizenegyesekkel elvesztett elődöntő a későbbi győztes olaszok ellen. Aztán ősszel a Nemzetek Ligája döntőjéig mentek, ahol a franciák ellen kaptak ki.

Ez az időszak egyfajta generációváltásos átmenet volt, a középpályán már kezdett kiöregedni Sergio Busquets, Thiago Alcântara és Koke, a védelemben Jordi Alba és César Azpilicueta, és bár Pedri és Dani Olmo már berobbantak a támadójátékba, de még hiányzott a minőségi fiatal szélső és a biztos csatárjáték, így a katari világbajnokságon még hatalmas meglepetésre kiestek Luis Enriquével Marokkó ellen.

Ugyanakkor egy újrakezdés is volt ez az időszak, hiszen a fent említett középpályástriót leváltotta Rodri, Fabián Ruíz és Pedri (illetve a sérült Gavi), míg elöl Morata és Olmo is fantasztikus formába került erre a tornára.

Azonban az igazi megoldást, ha tetszik áttörést a szélek minőségi javulása adta. Nyilván ehhez kellett Nico Williams berobbanása és Lamine Yamal talán lassan Messi entréját is túlszárnyaló űrdebütálása – 14 hónapja még a felcsúti vagy az MTK-pályán láthattuk őt villogni az U17-es Eb-n 15 évesen. De kellett a tavasszal a Chelsea-ben végre a getafés vagy brightonos időket idéző Marc Cucurella is, aki mellesleg legendás figura az öltözőben is:

Meg persze a kicsit alulértékelt Dani Carvajal is, aki látványosan hiányzott a spanyolok jobboldaláról az utóbbi években, és valahol azért meglepetés, hogy 6 Bajnokok Ligája-trófea és 4 bajnoki cím mellett 32 évesen mindent megnyerve még mindig nincs ötven spanyol válogatottsága. Olyannyira, hogy igaz, sérülések miatt, de a mostani volt az első Európa-bajnoksága. Ez főleg annak a tudatában bizarr, hogy az elődöntőben őt helyettesítő 38 éves Jesus Navas még Gareth Southgate ellen játszott 18 éve UEFA-kupa-döntőt.

Tehát volt hova fejlődni, ezt a javulást a széleken kicsit részletesebben egy korábbi cikkben elemeztem: „Az egyszeri szélességgel szemben a fantasztikusan és a vártnál jóval dinamikusabban és vertikálisabban játszó spanyol válogatott mindig duplán tölti meg a széleket. Ennek van egy hatalmas maradékvédekezés szerepe is, és talán ez is magyarázat arra, hogy miért a dinamikusabb és keményebb Marc Cucurella játszik a Leverkusennel űrszezont futó Alex Grimaldo helyett, aki azért 114 perc alatt így is összehozott négy kulcspasszt, mindet beadásból!

Ennek a dupla betöltésnek egyrészt van egy biztos passzopció szerepe, egy, az ellenfelet a gyenge oldalon tartó része (ki meri otthagyni Lamine Yamalt és Dani Carvajalt egy védőre?), de képesek a szélre való passzra ugrás és a kicsalogatás után az így nyílt területbe beindítani akár Fabián Ruizt, akár direktebb módon Nico Williamst. Végezetül pedig a támadóharmadba érve egy befelé mozgással (Cucurella és Carvajal) nyitják a szélső egy az egy ellenit a két tarthatatlan fiatal, Williams és Yamal számára. Az ötvédős rendszer ellen, amire bizonyos játékfázisokban majd a németek is rákényszerültek, még mindig megoldás a Pedri–Ruiz-túltöltés, míg Álvaro Morata vagy Williams indulhat mögéjük.”

Ha részletesebben jellemeznénk a spanyol csapat futballját, nehéz lenne annál plasztikusabban fogalmazni, mint tette ezt Kris O’Hare, egy angol UEFA pro licences futballedző és sportpszichológus, aki a Liverpoolt elhagyva a Villarreal utánpótláscsapatainál dolgozik, jelenleg az U17-es és U19-es korosztálynál:

„Ez a spanyol futball dióhéjban, náluk vannak a világ legjobb játékosai az ellenfél manipulálásában. Ne a saját játékukban játssz ellenük.”

Nézzük meg néhány, az Eb-ről hozott példával, hogy néz ki ez a strukturált és adaptív alapjáték, ami Luis de la Fuente edzői és a játékosokkal közösen megélt tapasztalatával és kapcsolatával megadja a keretrendszert a kiváló egyéni teljesítményekhez. Ennek eredménye az Eb-siker, illetve az olyan díjak, mint, mondjuk, Olmo társgólkirályi címe, vagy Rodi a torna legjobb játékosának járó díja, a legnagyobb felfedezett Nico Williams, és a legjobb fiatal játékos Lamine Yamal.

A proaktív védekezés jutalma

Talán kevesebb figyelmet kapott a spanyol válogatott védekezése, ami alapvetően egy magas letámadásos, kompakt és zónaorientált, rendkívül proaktív előrevédekezésen, a labda állandó nyomás alatt tartásán és annak mindenáron való visszaszerzésén alapul.

Itt áll néhány példa az olaszok presszing általi megsemmisítéséről, de kedvünkre választhattunk volna akármelyik elit csapat ellen is példát. A jobb alsó képre például az angolok elleni döntő került, ott azt látjuk, hogy Anglia nem tudott labdát birtokolni, az első harminc percben pont 30 százalékban volt náluk a labda. Amikor Gareth Southgate csapata megszerezte azt és kontrázni akart, nem sokra jutottak a spanyolokkal szemben.

A spanyol csapat a támadásainak 44 százalékát vitte a bal oldalon (ezt az oldalt töltötték túl Álvaro Moratáék, hogy a jobb szélen Yamal és Carvajal kettő az egy elleni helyzetekhez juthasson), és noha a bepasszok vagy Nico Williams beadásai talán elhamarkodottak voltak, az angolok elleni döntő elején is láthattunk pár remek intenzív visszatámadást.

Érdemes megfigyelni azt a szervezett agresszivitást és megteremtett visszatámadási zónát, amit kialakítanak a spanyolok a többnyire mélyre szoruló és legtöbbször opció nélkül maradó angol kontrák ellen. Jó példa rá a fenti összeállítás két alsó képe, amikor is Bukayo Saka hiába játssza meg Kobbie Mainoot Cucurella és társai centrális, a labdára irányuló visszatámadása ellen, a visszakapott labdánál már esélye sincs annak pontatlansága és Ruizék labda elleni munkája miatt.

Nyilván ennek az éremnek a másik oldala a nagy vállalt kockázat miatti esetleges nagy helyzetek bekapása, de a hasonló stílusban proaktívan védekező Ausztria a torna legmagasabb helyzetminőségét engedte lövésenként (14%), ezzel szemben a spanyolok 10%-a átlagosnak mondható – persze ez ennyi kockázattal hatalmas eredmény öt bombaerős ellenféllel szemben. Nem mellesleg a meccsenkénti bekapott 0,41 gólnál csak a belga válogatott (0,25) volt jobb, míg az engedett xG-ben 0,93-mal végeztek úgy kilencedikként, hogy 0,83-mal a németek már másodikok tudtak lenni. Az xG-nél régimódibb műfajban, azaz engedett és kaput eltaláló lövéseknél is az első hatban végzett a spanyol védelem, némi kapussegítséggel: Unai Simón egyébként 3 gólt fogott (4 gólt kapott 6-os post shot xG-re, de ebből egy öngól), amivel Jan Oblak és Giorgi Mamardasvili mögött szépen csendben a harmadik legjobb kapusteljesítményt nyújtotta.

Összességében a védelem azért mély blokkban vagy a tizenhatoson belül védekezésben hagyott kívánnivalót maga után. Tehát egyáltalán nem véletlen, hogy ennyire tudatosan vállalták ezt a proaktív védekezési stílust (hogy elrejtsék a gyengeségeiket), illetve használták a másik alapvető spanyol védekezési fegyvert, vagyis a labdával való védekezést, mint azt láthattuk a franciák elleni második félidőben, de akár a döntő első félidejének második felében is.

Így válaszd a biztos halált a spanyolok ellen – Southgate és Deschamps dilemmái

Miután a spanyolok az eléjük került összes nehézsúlyú esélyest legyőzték, joggal voltak 65 százalék körüli esélyesek a döntő előtt a szakértőknél és modelleknél. Főleg úgy, hogy Anglia a könnyebb ágról érkezve a nagyszerű meglepetéscsapat Svájcot és a mindig kellemetlen Hollandiát is csak pokoli nehézségek és főképp egyéni megoldások révén tudta pontozással legyűrni. Noha voltak biztató megfejtések, de ahogy a holland kapitány Ronald Koeman ismét kényszerből újraszervezte a középpályáját, Anglia fölénye elillant.

Apropó Koeman, azért ilyen szinten vicces, hogy valakinek egy nagy tornán kétszer is (lásd Ausztria ellen) az első harminc percben újra kell terveznie a középpályás és labda elleni védekezősémáját a totális taktikai kiütést elkerülendő, és ezzel együtt elődöntőig tudjon jutni. Nem folytatnám ezt a gondolatmenetet, noha lehetne az éseket sorolni a kapitányi szerep kontra teljesítménynövelés témakörben Didier Deschamps-tól Southgate-ig.

Mivel a 22 szereplőből a spanyol kiegészülések (Carvajal, Le Normand) és kisebb-nagyobb sérülések (Luke Shaw) miatt szinte mindenki ismert volt, a döntő talán egyetlen taktikai kérdése az volt, ami az egész tornán jellemezte a spanyol válogatott ellenfeleinek dilemmáját: vállalják a kockázatos egy az egyet (mint Julian Nagelsmann német csapata tette), vagy a biztonságibb, közepes vagy mély blokkból kontráznak ellenük (ahogy azt a többiek csinálták)?

A németek egy tulajdonképpen végig remekül működő, de sokkal kockázatosabb emberezős magas presszinggel álltak fel, ez ellen a kapus Unai Simón próbálkozott a visszalépő Nico Williamst inkább sikertelenül megjátszani, majd Carvajal tudott többször is Jamal Musiala mögé indulni (lásd Morata helyzetét).

Az elődöntőben a franciák kicsit az angol–olasz modellt követték azzal a változtatással, hogy csak Ousmane Dembélé védekezett zónában, míg Kylian Mbappé állandó kontraopcióként nem zárt vissza. Így sokszor Randal Kolo Muanira maradt nemcsak a két belső védő, hanem néha Rodri is, Aurélien Tchouaméni pedig amolyan szabad védőként mozgott ki. Később azért 3-3 ellen voltak Adrian Rabiot-ék a középpályán emberezve, és Ayameric Laporte-ék remekül találtak szabad embereket.

Ez ugye az a bizonyos alkalmazott futballintelligencia, amit gyerekkora óta minden spanyol focista tanul (rondo, kisjátékok), és mindenkiben megvan a technikai képesség és taktikai intelligencia, hogy ezt a szabadember-szerepet megvalósítsa, legyen az

• betagozodó támadó (Yamal és Williams, amikor feljebb lépnek a szélsővédők);
• átlósban beinduló nyolcas (Olmo és Ruiz);
• alákerülő (underlap) szélsővédő (Cucurella vagy Carvajal);
• félterületbe visszalépő és bal oldali túltöltést elősegítő támadó, előkészítve a forgatást a gyenge oldali 2 az 1-hez vagy Yamal egy-egyezésre (Morata);
• vagy csak sima progresszív labdacipelő (Laporte zseniálisan csinálta az egész tornán);
• beforgó belső védő, à la Nacho;
• de említhetnénk Le Normand harmadik emberes futásait a döntő első félidejéből.

Az angolok végül az olaszok taktikáját követték. Vagyis a középpályán három a három ellen állt fel, elöl mínusz egyben voltak (az olaszoknál Gianluca Scamacca, az angoloknál Harry Kane is visszazárt és hagyta építkezni a spanyol belsővédőket), a két szélső, Saka és Jude Bellingham a félterületes zónát védte, hátul pedig plusz egyben voltak a spanyolokhoz képest, két belsővédő volt egy csatárra, a szélsővédők pedig a szélsőket fogták.

Nehéz kritizálni Southgate konzervativizmusát annak fejében, hogy mennyire nem tudott kibontakozni a spanyol csapat – volt azért néhány visszább vett kontra, labdás védekezés az első félidő második részében. Az más, az elemzés fókuszán kívül eső kérdés, hogy mennyire optimális vagy esztétikus százmilliós elit támadókkal (Phil Foden) emberezni, vagy folyamatosan zónába visszazárni (Saka és Bellingham), és így esélyt sem kapni a kontrákra, de kétségkívül az angol kapitány érdeme, hogy a játékosok megcsinálták neki, amit tőlük kért, láttunk már azért ellenpéldát nem is keveset.

Sokadjára is szerencsésen kreatív spanyol megoldások – ezúttal Zubimendivel és Oyarzaballal

Narratív módon – ebből a szempontból a futball-Eb különösen sok érdekességet adott, legyen ez a politikailag korrekt megfogalmazás – rendkívül izgalmas volt végigkövetni a spanyol csapat menet közbeni adaptív megoldásait. A fenti taktikai változások mellett valószínűleg De la Fuente szövetségi edző érdeme, hogy a bombaerősnek egyáltalán nem mondható belsővédelembe el se vitte az előző szezonban a Barcelonában 36 meccsen játszó Pau Cubarsít, míg Laporte egy szaúdi idény után nagyon erősen tért vissza. De az is a szövetségi kapitányhoz írható, ahogy a beugró Nacho még a támadójátékot is segítette, de említhetnénk a francia meccs végére beszálló Daniel Viviant is. A szélen egyrészt nem volt egyszerű kihagyni a leverkuseni űrszezon után Alejandro Grimaldót, de Cucurella is fenomenális volt védekezésben és támadásban is, nem csak a mindent eldöntő gól előkészítése miatt.

Szintén nem láttuk jönni Carvajal bepörgetett labdáját Yamalhoz a vezetőgól előtt, vagy a beindulásait, mint ahogy arra sem fogadott volna senki, hogy a 38 éves Jesus Navas jól helyettesíti őt Mbappé ellen egy Eb-elődöntőben.

A torna csendes kismestere, Fabián Ruiz amellett, hogy 46-tal a legtöbb szabad labdát szedte össze védekezésben, támadásban végig fel tudott nőni a korszakos klasszis Rodri mellé.

Az egyenes kieséses szakaszban ráadásul simán kiheverték Pedri sérülés miatti kiválását, sőt Dani Olmóval még dinamikusabb és jobb is lett a támadójáték. Csatárposzton a Milanba tartó Morata elképesztő all-around játéka (háttal a kapunak lekészítések, túltöltések, beindulások), hatalmas védőmunkája (a döntőben is félelmetesen támadott vissza, ha kellett, szabálytalankodott) és párharcokba való belemenése (17-ből 11 fejpárbajt megnyert az Eb-n) is élményszámba ment.

Az pedig szinte felfoghatatlan – illetve a spanyol képzés újabb ékes bizonyítéka –, hogy egy korszakos zseni Busquetset egy másik követ Rodri személyében, majd ha ő az Eb-döntőn urambocsá megsérül, akkor előkapják az ötvenmilliós Martin Zubimendit, aki tulajdonképpen taktikailag megnyer egy Eb-t nekik.

A legfontosabb taktikai módosítás a Zubimendi–Ruiz dupla hatos kialakítása – Foden nem igazán tudta, hogy kit kövessen, de ez igaz volt Bellinghamre és Mainoora is –, amiből mindketten be tudtak lógni a védelem mögé.

Ezzel borult Southgate emberfogós terve a középpályán, és a Zubimendi elszakadásaira vagy Ruiz kimozgásaira kilépni kényszerülő angolok miatt szabadon megjátszható szélsővédők, Cucurella és Carvajal, gólokig jutottak.

Noha Southgate pályára dobálta a sokak által jogosan kezdőbe követelt nyerőembereit, a 73. percben egyenlítő gólt szerző Cole Palmert és a hollandok elleni elődöntőn a továbbjutást eldöntő Ollie Watkinst, ezzel tulajdonképpen igazolta konzervatív meccstervének legitimitását. Végigvittek ugyan egy kontrát, és Olmo hatalmas mentése kellett a végén a spanyoloknak a gólvonalról, ám ennek az volt az ára, hogy öt nagy helyzetet engedtek a második félidőben, amiből 1,66-nyi xG-t és persze két gólt kaptak.

A fenti képeken jól látható a katasztrofális angol védekezésszervezés, a hat hátul álló és a négy elöl maradó játékos között nulla nyomással a labdán, a spanyolok Ruiz és Olmo két passzával eljutnak a Cucurella és Mikel Oyarzabal által összehozott győztes gólig.

Meg nem énekelt hősök – Oyarzabal és De la Fuente

Azt előzetesen nem sokan gondolták volna, hogy két Real Sociedad-játékos szállítja majd a legfontosabb gólokat: az apja hőstettén 33 évvel túldobó Mikel Merino a németek ellen, míg a kilencesként évekig a válogatottból kicsit lefelé kilógó, de Marc Guéhit pozíciószerzésben csúnyán megverő Oyarzabal a döntőt nyerte meg. Azt még nem tudjuk, hogy a mostani győzelem mire készteti – 2017-ben az U21-es csapattal elveszített Eb-döntő után nyaralás helyett befejezte a diplomáját az egyetemen, ahogy ez egy zubietás (a Real Sociedad akadémiája) baszk futballistához illik.

Valahol tényleg volt valami sorsszerű és megható abban, ahogy ez a válogatott a katari vb-kudarcból felállt, visszanyúlt a gyökerekhez egy veterán szövetségi edzővel, aki a meglévő zseniális középpálya mellé nemcsak hogy rehabilitálta Moratát, Carvajalt és Cucurellát, vállalta a direkt játékot Yamallal és Williamszel, de képes volt olyan egységet kreálni, hogy a padról is csak nyerőemberek jöttek (Olmo, Merino, Oyarzabal és a fent említett védők). Illetve talán a sors ebben az esetben nem más, mint a befektetett alázatos munka, amit a mélyen vallásos De la Fuente több mint egy évtizede végez ezekkel a játékosokkal.

Az is nagyon sokat elmond a spanyol edzőképzés minőségéről és mélységéről, hogy 63 évesen De la Fuente gyakorlatilag csak volt klubjainál (Club Athletic Bilbao, Sevilla, Alavés) tudott vezetőedzősködni, ott is csak utánpótlás- vagy másodosztályi időszakban a kétezres évek közepétől a 2010-es évek elejéig. Ezután öt évig volt az U19-es válogatott edzője, és 2015-ben ugyanez a korosztály – Rodri, Unai Simón, Mikel Merino –, a mostani tornáról játékhiány vagy túlkínálat miatt lemaradó Borja Mayoral, Alfonso Pedraza, Marco Asensio és Dani Ceballos szereplésével nyert Eb-t a vezetése alatt.

Ezután 2018-ban vette át az U21-et, akiknél a 2019-es Eb-döntőben Fabián Ruiz, Dani Olmo, Mikel Oyarzabal kezdőként, Mikel Merino a padról ismét bajnok lett, visszavágva a németeknek a két évvel előtti vereségért. 44 meccsből harmincat megnyert 8 vereség mellett az U19-ben, majd 2021-ben egy újabb korosztállyal – Cucurella, Zubimendi a tegnap játszók közül – egy öngóllal bukta el a Rafael Leão, Vitinha fémjelezte portugálok ellen az elődöntőt. A mérleg itt már csak 4 vereség összesen 48 U21-es meccsen (37 győzelem és 122 rúgott gól mellett), illetve egy elbukott olimpiai döntő, nyolc olyan játékossal a kezdőben, aki az Eb-n is kezdett. A tavaly januári kinevezése óta pedig 23-ból 20 meccset nyert, tétmeccsen csak pont az Eb legrosszabb csapata, Skócia verte őket.

Nem is olyan rossz bejárt út egy olyan edzőtől, akiről Josko Gvardiol a horvátok elleni meccs előtti sajtótájékoztatón azt sem tudta, hogy kicsoda. Talán csak egy probléma maradt: a spanyol szövetség már effektíve a 2022-es vb után bejelentett kinevezéskor ellőtte a De la Fuente-El Camino-töltényt. Bár igaz, hogy az út és a zarándoklat többnyire végtelen.