Tényleg nézhetetlenül rossz a foci-Eb? De akkor miért nézzük mégis ennyien?

Miért ilyen rossz ez az Eb?

– gyakran hallható ez a kérdés az épp végéhez közeledő Európa-bajnokság alatt, és egy négyévente eljövő, sokak által várva várt futballünneppel kapcsolatban joggal is merül fel, nem csak laikus szurkolóként. A tapasztalt edző, a Pep Guardiola mentorának tartott Juanma Lillo is hasonlót fejtegetett a 2022-es katari vb-n, a futball jelenlegi trendjeit általában is kritizálva:

„A foci befejeződött, és most bármi is ez, nem merem megnevezni. A játék célja felborult – most már inkább a fogyasztókat keresik, mint a szurkolókat, az iparágnak szüksége van a tévés pénzre. […] A legjobb játékosok a nemzetközi labdarúgótornákra jönnek össze, és hála Istennek, nincsenek a menedzser mindenhatóságának csapdájában, mert nincs idő edzősködni. Csodálatos, hogy egy világbajnokságon a menedzserek nem tudják annyira megváltoztatni a játékot azoknál, akik igazán számítanak – a játékosoknál. Ez tényleg csodálatos, mert nekünk, edzőknek túl nagy a befolyásunk. Ez elviselhetetlen. Megvannak a saját elképzeléseink, és azt mondjuk, hogy azért képviseljük azokat, hogy segítsünk az embereknek megérteni a játékot. Baromság! A játékosoknak kellene megérteniük a játékot, ahogyan ők értik” – ítélte el a „dostoquismo” (kétérintő, pejoratív értelemben) elterjedéséért személyes felelősséget vállaló Lillo az Athleticnél megjelenő cikkében a 2022-es vébét.

Hasonló véleményen van egy másik neves edző, a jelenleg az uruguayi válogatott szövetségi kapitányaként dolgozó Marcelo Bielsa is: „A labdarúgásnak egyre több nézője van, de egyre kevésbé vonzó. Ami annak idején ezt a játékot a világ legjobb játékává tette, az ma már nem élvez prioritást. Akkor ez a folyamat véget ér. Nem számít, hányan nézik a futballt, ha nem biztosítod, hogy amit az emberek néznek, az kellemes legyen, az csak az üzletnek kedvez. Mert az üzletet csak az érdekli, hogy hányan nézik. De néhány év múlva kevesebb lesz az a játékos, aki megérdemli, hogy nézzék, és a produkált játék kevésbé lesz élvezetes. Ez a jelenlegi mesterséges nézőszám-növekedés véget fog érni. A futball nem csak ötpercnyi csúcspontokból áll. A futball ennél több, ez egy kulturális kifejezés. Az identifikáció egy módja.”

„Képzeljék el, mi történt a labdarúgással, hogy a sportág, amely az embereké... mert a szegényeknek nagyon kevés hozzáférésük van a boldogsághoz, mivel nincs pénzük megvenni. A futball, mivel ingyenes, népi eredetű... Ez a foci, a kevés dolog egyike, amibe a legszegényebbek kapaszkodhattak, már nincs meg nekik” – mondta Bielsa. Aki egy picit is képben van a futballvilágban szinte páratlan, autentikus őszinteségével, az tudja, hogy az argentin mesteredző ezt meglehetősen konzekvensen és gyakran, de sosem a saját felelősségét elhárítva mondja el.

Még mielőtt csípőből olcsó nosztalgiázással vádolnánk őket, érdemes megemlíteni, hogy Bielsánál, de Lillónál is kevesebben ismerik jobban a közös futballjelenünket, illetve kevesen tettek többet annak kialakításáért. És persze, paradox módon Bielsa, Lillóval egyetemben, csinálja tovább, utóbbi a futball Szókratészeként, előbbi amolyan lelkiismereteként.

De mi az igazság mindebből? Tényleg egyre unalmasabb a futball? Nézzük meg kicsit közelebbről az Eb kieséses szakaszát, a divatszóval pragmatizmusnak nevezett célfutballt és az esetleges kivezető utakat.

A futball-Eb mint No Limit Hold’em

Előre is elnézést kérve a jó tizenöt évvel elkésett hasonlatért, de az egykor Magyarországon is nagy népszerűségnek örvendő póker két válfaja a cash game és a torna. Hasonlóan a 34-38 meccses futballbajnokságokhoz, a póker cash game-ben is a profit (pontok) maximalizálását megcélzó, helyenként nagyobb kockázatvállalás (kis előnyök folyamatos kihasználása) szokott sikerre vezetni. Hosszabb távon az optimális cash game stratégia bizonyos játékfajokat a legmagasabb szinten gyakorlatilag unalmassá tesz, hiszen csak az abszolút profik nyerhetnek. Ami a cash game pókerrel szemben a ligafocit izgalmasabbá teszi, hogy még egy szezonon keresztül is „hazudhat a tabella”, hiszen ez egy úgynevezett low-scoring game, azaz a gól ritka, és a véletlen máig alulértékelt szerepét is talán csak az utóbbi évtized modelljei kezdik el vizsgálni.

A póker könnyebbik, ha tetszik, izgalmasabb játékmódja a torna. A sokszor többnapos versenyen részt vevő versenyzők egy adott játékban azonos mennyiségű zsetonnal indulnak, az izgalmakat és a kieséseket növelő, emelkedő kényszertétekkel, azaz vakokkal. Az optimális stratégia az elején hasonlóságot mutat egy futballtornáéval: óvatos, ha tetszik, defenzív és kockázatkerülő kezdés, hiszen a kiesés itt is végzetes lehet – avagy a pókerlegenda Doyle Brunson szavaival: „Maradj versenyben elég sokáig ahhoz, hogy esélyt adj magadnak a szerencsés végső győzelemre.”

Nem nehéz párhuzamokat látni a 24 csapatosra kibővített, 16 továbbjutóval induló futballtornák nagy csapatainak stratégiájával, ahol nem a pontok maximalizálása, hanem a vereség elkerülése (loss aversion) a cél.

Erre rímel az a megállapítás, miszerint a legtöbb csapat vagy nem tudja, vagy leginkább nem akarja a földön kihozni a labdát – tisztelet a kivételt jelentő osztrák vagy az egymás ellen a torna legjobb meccsét játszó német és spanyol válogatottnak. Hiába jutott a legjobb nyolcba számtalan kiváló építkezési képességgel megáldott belső védő vagy remek szélső védő, a kockázatkerülő szándék mindig tetten érhető, amikor egy válogatott a sokadik többemberes előnyt (7 a 3, 6 a 4 ellen) is feladja, és a beinduló emberek párharcával szemben az esetleges hosszú labdát választja. Azt, amit a Bielsával rokonlelkű Roberto de Zerbi csak lenézéssel szerencsejátéknak hív.

Gareth Southgate Angliája Svájc ellen például mindig három, az építkezésben alig-alig részt vevő védővel, Trippier pozíciójától függően három vagy négy rendszertelenül játszó második zónás emberrel, Bellingham megjátszásával és egy magasságot adó, háromfős utolsó vonalat támadó sorral igyekezett támadásokat építeni – a strukturálatlanság és Svájc ismét jól megszervezett védelme miatt többnyire eredménytelenül:

Hollandiára is jellemző volt, hogy többször nem akart mélyről építkezni. A De Zerbismót tavaly Brightonban tanuló Verbruggen 23 passzából 9 hosszú volt, de amint például Schoutennel mertek a centrumba és a vonalakat áttörve passzolni, abból Xavi Simons révén mindig veszély jött:

Iparági szakemberekkel beszélgetve – általában az elitfutballban dolgozók amolyan hűvös szkepszissel figyelik a nagy világtornákat – inkább az a tapasztalat, hogy kevés ambíciót és időt fordítanak a futballszerkezeti kidolgozottságra, noha az elmúlt évek trendjei pont arról szólnak, hogy rövid idő alatt is hatalmas változásokat lehet elérni – elég megnézni a Girona, Leverkusen, Stuttgart, Brighton, St. Pauli, Bologna, Fluminense, Feyenoord példáját vagy éppen Nagelsmann és Rangnick munkáját az Eb-n.

De tényleg annyival rosszabb?

Mindemellett azonban amennyire divat a mostani nagy futballtornák színvonalát lesajnálni, legalább annyira szokás elfelejteni a régi világversenyek gyakori színvonaltalanságát – igaz, az emlékezet többnyire nem xG mutatóból dolgozik.

A kiváló Statgalamb oldal szépen összegyűjtötte és kontextusba helyezte az elmúlt néhány Eb és a jelenlegi kieséses szakaszát, ami azért árnyalja a képet:

„Összességében tehát nehéz azt mondani, hogy a jelenlegi Eb eseménytelenebb lenne a nosztalgia által megszépített korábbi tornáknál, és valószínűleg erről is a legérdekesebb emlékek, a legnagyobb gólok, látványos megmozdulások, no meg a végkifejlet marad majd meg leginkább a szurkolók emlékezetében. Ugyanakkor ha a labdarúgás természetesen változik is, annál is jelentősebb mértékben változnak a fogyasztói szokások” – írja a Statgalamb.

„Elképesztő mértékű iparág épült mára a futballra, hatalmas mennyiségben zúdul mindez szórakoztató termékként a nézőkre, szurkolókra, így azok túlterheltségükben egyre inkább a szélsőséges formákra válnak csak érzékenyebbekké. Következésképp a részletesebb értékelésekben is az egyszerűsítések és a túlzások korát éljük, pedig a megfoghatatlan valóság mindig összetettebb és sokoldalúbb, ha pedig közelebb akarunk kerülni hozzá, akkor érdemes több aspektusára is figyelmet fordítani.”

Érdemes itt felidézni azt is, amit nagyjából minden ilyen nagy torna előtt elmondhatunk: a vereségelkerülő stratégiát kedvelő, ha tetszik, tornapókeres szövetségi kapitányok, mint Southgate, Didier Deschamps, Ronald Koeman vagy (kissé árnyaltabban ugyan, de lényegileg) Luis de la Fuente, az eredményekkel igazolják magukat. Hiszen ugye minél kevesebb meccset vagy leosztást játszik valaki, annál inkább lehet az egyéni felelősséget csökkenteni és a szerencsét okolni vagy esetleg tudásnak beállítani. És majd pár év múlva úgyse emlékszünk a részletekre.

„A Bajnokok Ligája-győzelem nem a nagy munka következménye. A legrosszabb szezonban is megnyerheted a Bajnokok Ligáját. Egy kieséses verseny olyan dolog, amiben mindig nagy százalékban van kiszámíthatatlanság. Én edzőként vagy menedzserként semmit sem tehetek azért, hogy megnyerjem. Csak azon tudok dolgozni, hogy folyamatosan fejlesszem a csapatom” – ahogy a kiváló szakíró, Liam Tharme megjegyzi, ezek nem Marcelo Bielsa vagy éppen Pep Guardiola, hanem a par excellence futballcinikus trófeahalmozó José Mourinho szavai.

Miért nézzük mégis ennyien?

Ugyanis minden kritika ellenére az Eb meccseit idén is rengetegen nézzük. A csoportkörben a német válogatott meccseit az ARD-n és a ZDF-en 23-25 millióan (a katari vb-n csak 9 millióan) nézték, az angol meccsek az ITV-n/BBC-n 10-15 millió (plusz online), míg az olasz és francia meccsek az adott ország állami tévéjén 10-10 millió nézőt vonzottak. A negyeddöntős angol–svájcit egyenesen 17 millióan követték Angliában. Magyarországon pedig 1,5 milliós nézettségi rekordot döntött a németek elleni csoportmeccs – nem beleszámítva az azt kivetítőn, köztéren vagy vendéglátóipari egységben nézőket.

„Ennek a sportnak van egy sajátossága: amikor teljesen kiszámíthatóvá válik, elveszti vonzerejét” – mondta Bielsa, akire a Nestor Lorenzo alatt kiszámíthatatlanul izgalmas futballt játszó Kolumbia vár a Copa América elődöntőjében, a világbajnok Argentína pedig vélhetően a döntőben.

Talán mi is a Stanley Kubrick-féle Mechanikus narancsban látott módon, kigúvasztott szemmel a képernyők előtt várjuk az elődöntő csodáit Kylian Mbappé és Ousmane Dembélé, esetleg Nico Williams és Lamine Yamal párosától, vagy a másik ágon Jude Bellinghamtől és Phil Fodentól vagy éppen a Cody Gakpo–Xavi Simons duótól. „Évek teltek el, és végre megtanultam elfogadni magam olyannak, amilyen vagyok: a jó foci koldusának. Kinyújtott kézzel járom a világot, és a stadionokban könyörgök: Egy szép mozdulatot, az isten szerelmére” – a kiváló uruguayi író, Eduardo Galeano szavait vélhetően Bielsa és Lillo is oszthatják.