Mondd meg, hogy használod a szélsővédőidet, megmondom, ki vagy!

Lassan 15 éve már, hogy a klubfutballban Marcelo vagy Dani Alves megalkották a modernkori szélsővédő fogalmát. Ez a fajta ultrakompetens, technikai és szocio-affektív értelemben is extraklasszis játékos-szerepkör a korábbi Eb-kkel szemben az idei tornán előretört.

Erre bizonyítékként, ha megnézzük az elmúlt négy Eb-t és a fenti, Opta-adatok alapján készült WhoScored-táblát, azt látjuk, hogy a legutóbbi három tornán a kulcspasszokat szinte kivétel nélkül klasszikus, modern, majd visszavont irányítók vagy kreatív támadóharmadbeli játékosok adták. Nagyjából akikre ezek alapján gondolunk, Wesley Sneijder, Mesut Özil, Andrea Pirlo, Xavi, Cesc Fàbregas, Nani, Eden Hazard, majd Kevin de Bruyne, Marco Verratti, Toni Kroos, Christian Eriksen, Pedri és Dani Olmo.

Noha a kulcspasszok nem mindig adják vissza a teljes képet a teljesítményről, hiszen adatszolgáltatótól vagy szűréstől függően nem mindig különülnek el a nyílt játékból vagy rögzített helyzetekből születő kulcspasszok, azért az idei tornán egy érdekes tendenciát lehetett megfigyelni ebben a kategóriában is. Nevezetesen, hogy a legtöbb nyílt játékhelyzetből való helyzetkialakítás első öt helyezettje között három effektíve szélsővédőt – a török Ferdi Kadıoğlut, a német Joshua Kimmichet és a francia Jules Koundét – találunk.

Ehhez még hozzávehetjük az FBref adatai alapján a nyílt játékhelyzetből gólhoz vezetők akciókban holtversenyben első osztrák támadó balhátvédet, Alexander Prasst, kinek szerepét a torna eddigi legizgalmasabb csapatában itt elemeztük. De ide tartozhat akár a svájci kulcsjátékos, Michel Aebischer is, aki három úgynevezett throughball átadással vezeti a tornát. A Whoscored definíciója szerint ez az ellenfél játékosai között, a védősorban lévő játékosok felé megkísérelt/pontos passz, amely egy támadó csapattársat talál (helyzetben a kapu felé). Korábban (például a 2012-es Eb-n) ez még javában fent említett Fàbregas, David Silva, Sneijder, Nani, Pirlo-féle utolsó passzos, a különbséget jelentő játékosok reszortja volt.

2016-ban az idei En-n amolyan Roger Federer-es utolsó táncot bemutató Kroos nyert, de némi meglepetésre, Maurizio Sarri örök szélsőhátvédje, az albán Elseid Hysaj is feltűnik a második helyen. A legutóbbi, egyébként ilyen szempontból halvány listáját azonban megint az elvárt sztárok (Gareth Bale, Paul Pogba, Federico Chiesa) és néhány meglepetésember (a finn Robin Lod és az ukrán Ruszlan Malinovszkij), majd a torna fiatal játékosának választott Pedri vezette. Mindenesetre visszamenőleg talán nem felelőtlenség kikiáltani, hogy nem a szélsővédők alakították ki a helyzeteket – noha például a szebb napokat látott Giovanni Di Lorenzo–Leonardo Spinazzola párosra ki ne emlékezne mint az olasz Eb-győzelem két fontos láncszemére.

Jelen elemzés keretein kívül esik annak vizsgálata, hogy mennyiben más, és/vagy mennyire van lemaradva a válogatott foci a klubfutballtól, de talán annyit ki lehet jelenteni, hogy az idei Eb-n a szélsővédők nagyobb támadószerepe (ennek okát sem itt vizsgáljuk majd) valamelyest leköveti a topligák nagyjából 2022-ig tartó trendjeit.

Az viszont tagadhatatlan, hogy az idei Eb-n nagy mennyiségű kiemelkedő szélsővédő-teljesítmény akad, mint ahogy az is, hogy talán még soha ennyi futballkulturális neveltetésből adódóan irányító képességgel rendelkező, kombinatív és dinamikus támadószellemű védő nem lépett pályára. Gondolunk itt mondjuk a Bolognát picit is követőknek cseppet sem meglepő olasz Riccardo Calafiori szárnyalásra, vagy éppen a viszont tényleg senki által nem várt német Antonio Rüdiger védővonal mögé érkező hatalmas indításaira. Az alábbiakban a nyolc versenyben maradt csapat szélsővédő-kihasználását, vagy éppen annak hiányát vizsgálva igyekszünk bemutatni ennek a posztnak a különböző értelmezési módjait csapattkontextustól függően.

Szimplán vagy duplán?

A spanyol–német meccsen jelentős a felfogásbeli különbség, hiszen a német kapitány, Julian Nagelsmann labdás 3-1-5-1-es felállása többnyire a szélsővédőkre bízza az egyszeres szélességet. A cél ugyanis az ellenfél védelme előtti terület túltöltése és megjátszása, hiszen itt vannak a legkreatívabb és legjobb játékosaik Jamal Musiala, İlkay Gündoğan, Florian Wirtz vagy Leroy Sané személyében, akiket Kroos és az építkező Nico Schlotterbeck elsőrangúan, direkt módon igyekeznek megjátszani kedvező helyzetben.

Ennek megfelelően a szélsővédők szerepe nemcsak a támadástámogatás vagy az oldal bejátszása, hanem például a visszamozgás, majd gyors passz (lásd Joshua Kimmich opcióit fenn a dánok ellen), vagy az ellenfél szélsővédőjének kiugrasztása is. Utóbbit látjuk a lenti képen – mivel a dánok emberezéssel fogják Kroost, David Raum pedig kihúzza magával az ötödik dán védőt, Alexander Baht, Schlotterbeck amolyan Sergio Busquets módjára a szélre való passzt adja el, de közben persze Musialát játssza meg a vonalak között.

Ebből a centrumközpontúságból kifolyólag a szélsővédők kapu elé érkezése ritkábban fordul elő, amiből talán csak Raum dinamikájával (például Andrich forgatásai után a dánok ellen) tűnik ki. Szintén megoldandó probléma a németeknek, hogy a szélsővédők félterületes bemozgásai – főleg mélységbe, a szél megnyitására, amit Maximilian Mittelstädt csinált sokat – nem annyira eredményesek, hiszen sem Musiala, sem Gündogan, sem Wirtz nem a szélen a leghatékonyabbak. Ezért is játszik Sané, aki egyrészt kezdőként mindig hatékonyabb, mint csereként, és direktebb módon is be tud indulni területbe. Ennek ellenére Kimmich ott van a legjobb helyzetkialakítók között, míg Raumot pont a svájci meccses utolsó perces gólpassza és elképesztő fizikai teljesítményei teszik létfontosságúvá.

Az egyszeri szélességgel szemben a fantasztikusan és a vártnál jóval dinamikusabban és vertikálisabban játszó spanyol válogatott mindig duplán tölti meg a széleket. Ennek van egy hatalmas maradékvédekezés szerepe is, és talán ez is magyarázat arra, hogy miért a dinamikusabb és keményebb Marc Cucurella játszik a Leverkusennel űrszezont futó Alex Grimaldo helyett, aki azért 114 perc alatt így is összehozott négy kulcspasszt, mindet beadásból!

Ennek a dupla betöltésnek egyrészt van egy biztos passzopció szerepe, egy, az ellenfelet a gyenge oldalon tartó része (ki meri otthagyni Lamine Yamalt és Dani Carvajalt egy védőre?), de képesek a szélre való passzra ugrás és a kicsalogatás után az így nyílt területbe beindítani akár Fabián Ruizt, akár direktebb módon Nico Williamst. Végezetül pedig a támadóharmadba érve egy befelé mozgással (Cucurella és Carvajal) nyitják a szélső egy az egy ellenit a két tarthatatlan fiatal, Williams és Yamal számára.

Az ötvédős rendszer ellen, amire bizonyos játékfázisokban majd a németek is rákényszerülnek, még mindig megoldás a Pedri–Ruiz-túltöltés, míg Álvaro Morata vagy Williams indulhat mögéjük. Vagy ahogy a kiváló elemző és edző Adin Osmanbašić mondja, „mindent úgyse tudsz megakadályozni ellenük”.

Szélsővédők vs. fekete bárányok

Ezeknél jóval kevésbé izgalmasabb és sikeresebb az a mód, ahogy a válogatott futball két talán legtöbbet kritizált kapitánya, a jelenleg a portugálokat irányító Roberto Martínez és a franciákat vezető Didier Deschamps (a harmadik helyről előretörő Gareth Southgate is jön nemsokára) használja szélsővédőit.

Martínez főleg a csoportkörben játszatott előszeretettel eggyel több szélsővédőt, és kényszerítette bele őket nem éppen optimális szerepbe – Diogo Dalot jobboldali harmadik belső védő volt, Nuno Mendes pedig balra került. Mindenesetre a legérdekesebb szerepe João Cancelónak van, aki játszott már mindkét oldalon szélsővédőt, főleg a guardiolai értelemben beforgatva (ugye még a Manchester Citynél vele kezde ezt el, Pep Guardiola), hiszen az egyik oldalon Rafael Leão vagy Bernardo Silva (vele jobb a játékkapcsolata és működik a pozíciós rotáció) adják a szélességet. Hogy ez azért annyira nem működik, arról a többnyire lassú és sokszor nem megfelelő pozíciókat tartó portugál labdabirtoklás is tanúskodik, ahogy az is, hogy Cancelo a nyílt helyzetes lövéskialakításban 55. helyen van (gólt még nem alakított ki), az összes lövéskialakításban pedig a 30. az Eb-n.

A franciáknál, noha a milanos Theo Hernández a par excellence modern szélsővédő, ezen az Eb-n sokkal érdekesebb a Barcelonából ismert Jules Koundè szerepkörénék változása. A torna elején még Ousmane Dembélé jobbszélsőként való játszatása miatt inkább harmadik belső védőként kezdte, ám azáltal, hogy Deschamps a kezdeti, Adrien Rabiot és N’Golo Kanté alkotta duplaszűrőt a kiváló Aurélien Tchouaménivel trióvá növelte, Antoine Griezmanné lett a jobboldali félterület, így a támadóharmadbeli szélességet a jobbon egyre inkább Koundé biztosítja. Azt, hogy éppenséggel ő alakít ki ennyi lövést (a tizenhatodik helyen áll) és nyílt helyzetből való akciót (ebben hatodik), talán nem minden ellenfél nehezményezi, és az alternatívákat (Theo Hernández, Griezmann, Kílian Mbappé) elnézve, talán még jól el is van vele.

Southgate della Bolognese

Az Anglia–Svájc-párharc esetében tényleg a pólus két végéről lehet beszélni. Már több helyen megénekeltük Michel Aebischer, az „álszárnyvédő” zsenialitását a magyar válogatott ellen, de ugyanilyen bátor döntés volt a szintén bolognai Dan Ndoye jobbra húzása az eltiltott Silvan Widmer helyett az olaszok elleni meccsen.

Mindkettő jelentős fegyver lehet, már csak azért is, mert Southgate válogatottja jobbhátvédből három klasszissal (Walker, Trent Alexander-Arnold, Trippier) is rendelkezik, a baloldalon pedig a permanensen sérült Luke Shaw nélkül nullával. A baloldalra kényszerülő beadáskirály, Kieran Trippier ott nem hatékony, hiszen ballal kéne beadnia, cserébe viszont Walker világklasszis maradékvédekezése és az akut mélységi irányítóhiány miatt Trent Alexander-Arnold középen szenvedett az első két csoportmeccsen. Tehát sikerült talán mindhármukból a legrosszabbat kihozni, és nemcsak nyoma, de híre sincs a liverpooli Alexander-Arnoldnak.

Cserébe van viszont egy balra boruló, szervezetlen U alakú labdajáratás, ami olyannyira nem működött a szervezett szlovák közepes blokk ellen, hogy a La Liga (Jude Bellingham), a Bundesliga (Harry Kane) és a Premier League (Phil Foden) legjobb játékosát szinte meg sem tudták játszani.

Egyik sem jó előjel egy ilyen szervezetten, szelektív módon agresszíven és impozánsan védekező svájci csapat ellen, amelyik már több kisebb-nagyobb meglepetést okozott.

Féloldalas sikerek a holland–törökön

A közös pont, hogy taktikai értelemben mindkét csapat vereséget szenvedett a szélsővédőiket is jobban használó osztrákok ellen. Ugyanakkor a törökök a Merih Demiral-féle pontrúgásoknak és Mert Günok kapus 95. perces a torna védésének köszönhetően túljutottak Ralf Rangnickékon, és elvették Cody Gakpóék revanslehetőségét.

Jól jelzi a két, nem éppen elit szövetségi kapitány felfogásbeli különbségét, hogy Ronald Koemannál talán még most sem igazán tudni, hogy ki a legjobb szélsővédője – vélhetően Jeremie Frimpong, akit ugye nem játszat, a legizgalmasabb pedig a befelé játszó Lutsharel Geertruida, akit az osztrák meccs után jegel –, viszont tény, hogy Románia ellen már voltak itt is biztató jelek. Denzel Dumfries négy sikeres beadással játszotta a magas szárnyvédőt az elején, míg a manchesteri, Nathan Aké klubjához hasonlóan egyszerre volt baloldali belső-, szélső- és szárnyvédő. Ugyanakkor a dolog érdemi részeit a vonalak között játszó Xavi Simons és Tijjani Reijnders duója adja.

Koemannál a szél inkább a befejezésé az Eb-n kiváló teljesítményt nyújtó, de valahol a torna igazi szintjét be is árazó Cody Gakpo személyében.

Mellette Dumfries dinamikája jól jön a túloldalon, ilyen szempontból Steven Bergwijn meglepő kezdése bejött a sokkal inkább szélső Donyell Malen helyett, aki persze a végén rúgott kettőt.

Vincenzo Montella végre úgy tűnik, beteljesíti a sötét lónak tekintett Törökország elvárásait, amit az Arda Güler- és Kenan Yıldız-féle új aranygeneráció vezet. Talán ennek egy kevésbé megénekelt hőse a hollandiai Arnhemben született és abban a futballkultúrában jórészt támadóközéppályásként szocializálódott Ferdi Kadıoğlu. A 22 éves koráig holland utánpótlás-játékos sokak számára lehet a torna egyik felfedezettje – mióta jobblábas támadó balhátvédként játszik a Fenerbahçénél lassan egy éve, a Premier League élcsapatai sorakoznak érte. Univerzális képességei, dinamikája, valamint védőmunkája miatt szinte biztos, hogy a nyolcaddöntő legjobb teljesítményét nyújtotta.

Az ő teljesítménye Dumfries ellen meghatározza majd ezt a negyeddöntőt, mi pedig tovább figyeljük a meccseket – nemcsak szélsővédő szempontból –, és jelentkezünk az elődöntők környéken egy újabb taktikai érdekességekkel tarkított elemzéssel.