A német válogatottól a nyitómeccsen látott teljesítmény, vagyis a skótok feletti brutális és megsemmisítő erejű győzelem szinte már el is döntötte egy-egy továbbjutó és kieső sorsát. Legalább is így gondolkodhattak többen a szombati magyar-svájci csoportmeccs előtt, amikor is a magyar válogatott többéves kiváló teljesítményének és a visszafogott svájci kvalifikációs sorozatnak (tíz meccsen 17 pont, másodikként Románia mögött) köszönhetően nagyjából hasonló erők küzdelmét várták. Hogy miért lett ebből egy kifejezetten domináns első svájci félidő, miképp igyekezett a magyar válogatott visszajönni a meccsbe, és, hogy min múlott a 3-1-es megérdemelt vereség, azt négy pontban elemezzük.
1. Murat Yakin jelentős taktikai fölénye, Aebischer kulcsszerepe, Xhaka és az idő
A meccs előtt Marco Rossinak leginkább Loic Nego kisebb sérülése okozott fejtörést, ugyanis Bolla Bendegúz jó formája és támadójátéka ellenére sem tűnt ideális választásnak, hiszen a védőmunkája elmarad Negóétól, ez pedig komoly hátrányt jelentett volna a 3-4-3-as svájci felállásban szárnyvédőként abszolút támadó szélsőt játszó bolognai Dan Ndoye ellen. Így kerülhetett a képbe a megbízhatóbb és rutinosabb, de az elmúlt egy évben három műtét miatt is sokat lábadozó Fiola Attila, aki épp csak, hogy felépült az Európa-bajnokságra.
Abban, hogy Fiola kezdett, benne lehetett Rossi jogos félelme, miszerint Lang Ádámmal és Bollával szemben Svájc Ndoye és Ruben Vargas (ők kilencven percenként 3,2 lövéskialakítást hoztak, ami megegyezik Sallai Roland mutatóival az FBref szerint) főszereplésével túltölt és helyzeteket alakít ki. Ellenük Fiolával egy rutinosabb, keményebb (erről Ousmane Dembélé is tudna mesélni, de a sort sokáig folytathatnánk) taktikailag fegyelmezettebb és biztonságibb választás mellett döntött Rossi.
Ugyanakkor szinte biztos, hogy nem számított a másik kapitány, Murat Yakin meglepetésére: Svájc ugyanis a selejtezőkben sokat váltogatta a baloldali szárnyvédőt, de szinte mindig 3-4-3-ban játszott – a mostani meccsre talán mindenki Ndoyét várta ebbe a pozícióba. Ehhez képest ő amolyan második csatárt játszott egy 3-5-2-es, vagy Vargas és Widmer szélességi játékával 3-3-4-es felállásban. Illetve talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy egy hihetetlenül rugalmas és labdabiztos, alapvetően a szabad ember megtalálásának elvére felhúzott koncepciót tudtak megvalósítani Granit Xhakáék.
A kulcs- és meglepetésember nem is annyira Ndoye – bár remekül csalogatta ki a magyar védelemből Szalai Attilát a jobb félterületes helyezkedéseivel –, hanem bolognai csapattársa, a 27 éves Michel Aebischer szerepköre volt. Noha a felállás szerint ő volt a baloldali szárnyvédő, eredendően középső középpályásként (a klubjában épp Remo Freulerrel sokszor duplahatosból indulva) nem volt neki idegen ez a befelé-keresztbe indulás.
Aebischer középre mozgása szinkronizálva volt Vargas szélre váltásával, illetve az egyik legrégebbi úgynevezett „elbow back” Ricardo Rodríguez (egyébként Szalai Attilára is illik a leírás) szélre mozgásával. Érdemes megfigyelni, hogy a fenti képeken bemutatott Aebischer-bemozgás mennyire szinte megjósolja a gólt, ami egy 22 passzos szekvencia végén esett.
A gól szerzője pedig az a Kwadwo Duah, akit még a 38 fős keretbe se nagyon vártak, és csak két hete debütált a svájci válogatottban 27 évesen, miközben a legtöbben a Burnleyből ismert 18 milliós Zeki Amdounit, esetleg a milanos Noah Okafort, vagy a két év után felépülő Breel Embolót képzelték a kezdőcsapatba.
A magyar válogatott egyébként talán kissé alulértékelt letámadása tulajdonképpen esélytelen volt a svájci építkezés ellen. Kevesebb volt belőle, de pl. amikor a 23. percben Fabian Schär simán átütött két magyar védővonalat, és Nagy Ádám mellett Vargas felvette a labdát, borzasztó simán csinált három a kettő elleni szituációt a gyenge oldalon Svájc. Vagy ahogy Manuel Akanji megkezdte a támadásépítést, és tudta cipelni a labdát, a svájciak nagyszerűen váltogatták Xhaka visszalépését, vagy amikor nyomás alatt kényszerítővel kipasszolták Nagy Ádámékat.
Aki idén látott Leverkusen-meccset, annak cseppet sem meglepő, hogy Xhaka Xabi Alonsó-i szinten érzi, vagy ha tetszik, manipulálja az időt: látványosan dirigál, ki merre menjen, háttal a labdának is tudja, kinek mikor mennyi ideje van, mikor kell gyorsítani (a legdirektebb passzt választani) vagy épp lassítani, és megtalálni a szabad embert. Ritka példa volt például a nyolcadik percben, ahogy Szoboszlai kiért Schärhez, vagy amikor a kapus Yann Sommernek fel kellett bombáznia a labdát (24. perc) a sikeres magyar letámadás ellen.
A jellemző inkább az volt, hogy Xhakáék hallatlan nyugalommal és pontossággal járatták-fárasztották a magyar csapat letámadását, majd egy oldalra „borítva” (ilyenkor Schäfer András és Nagy közül egyik szinte mindig a visszalépő Duah vagy a beforgó Aebischer miatt a védelem előtti területet védte) tudott 2 az 1-et megjátszani Xhaka és Freuler révén (pl. 37. perc legelején). Szembetűnő volt, hogy milyen nehezen tudta a válogatott a pálya közepét levédekezni, főleg ahogy Xhakáék szétszakították egymástól a magasabban letámadó és a presszingbe jobban belemenő Varga-Sallai-Szoboszlai hármast a késésben lévő és hezitáló (vagy konzervatívabb taktikai feladatot teljesítő?) Nagy-Schäfer duót.
2. A brutális svájci presszing és elképesztően magas védelmi vonal megbénítja a magyar támadásépítéseket
Ezekkel a labdabirtoklásban csillogtatott erényekkel párhuzamosan Yakin csapatának másik fegyvere a labda elleni munka volt. Ez nem meglepő azoknak, akik a svájci focit, ismerik:
- Tele vannak a tőlük topligákba igazoló multidimenzionális támadókkal, mint például Embolo, Amdouni, Okafor, Vargas, Ndoye,
- vagy olyan elképesztően sokat dolgozó játékosokkal, mint a volt atalantás Freuler és a mainzi Silvan Widmer, akik előszeretettel és hatékonyan presszingelnek.
- Hátul pedig hat topligás belsővédőjük is van – Akanji és Schär mellett a 116-szoros válogatott Ricardo Rodríguezt nem kell bemutatni, de a cseresorban Nico Elvedi (Gladbach) és Cedric Zesiger (Wolfsburg) mellett Leonidas Stergiou remek első szezont ment a Stuttgartban (inkább jobbhátvédként).
Svájcnak meglehetősen jól sikerült belekényszerítenie a magyar válogatottat egy kapkodó és pontatlan labdás játékba:
- Willi Orbántól szokatlan volt a 9-ből csak 5 sikeres hosszú passz, míg
- Szalai szokásához híven 11 progresszív passzal a legjobb magyar teljesítményt, de a néha dekoncentrált védekezést is hozta,
- mellettük viszont negatív okokból kiemelendő a 29 passzából csak 13-at (45%) pontosan megjátszó Kerkez Milos, aki legalább párharcaival (12-ből 7 megnyert) igyekezett labdaeladásait (11, ennél csak a kiszolgáltatott Vargának volt több) javítani.
A fent mutatott Aebischer-beforgás viszont vissza is tudott ütni, amit az alábbi képen is láthatunk, aminél egy labdavesztés utáni sikertelen svájci visszatámadást Sallai Roland és Nagy révén ki tudott játszani a válogatott. Fiola azonban nem a beadást, hanem a második hullámban érkező Sallait választotta, így nem lett ziccer.
Innentől egészen a 39. perces Willi Orbán-rögzített szituáció utáni fejesig a magyar csapat nem is jutott kapura lövésig. Óriási volt a különbség a védekezések intenzitásában és magasságában is, ami lényegében majd csak a második félidőben változott.
3. Magyar javulás – Szoboszlai, Sallai és Varga megérkeznek a meccsbe, a csereként beálló Bolla fontos szerepet kap
A félidő végén a második, kicsit előkészítetlenül megszerzett, noha jócskán megérdemelt svájci gól jelentősen megváltoztatta a felek hozzáállását. Yakinék a magas vonalból nem, de a letámadás intenzitásából engedtek (a 6-7 passzonként közbelépés, statisztikai nyelven PPDA húsz köré ment fel), míg magyar oldalon kétgólos hátrányban Bolla becserélésével (Fiola ment be Lang helyére) a magyar csapat dinamikusabb, támadóbb felfogású lett, és mélységi dimenziót nyert.
Ez azért is volt különösen jelentős, mert Aebischer védekezésben kifejezetten sebezhető, és mivel eredendően belső középpályás a posztja, az új helyzetben alapvetően a labda ellen a szélen kellett védekezzen egy, a 34 éves Fiolánál jóval nagyobb támadóerővel rendelkező, jó formában lévő Bolla ellen. Gyakorlatilag a második félidő első magyar támadása megmutatta ezt a sémát, ami által a magyar csapat Varga Barnabás lekészítéseivel (aminek Bollával végre voltak célpontjai) a svájciak mögé tudott kerülni.
Sőt, az 51. percben Kerkez révén a másik oldal is aktívabb lett, noha beindulása Szalai remek hosszú ívelésénél egy picit lesről született.
Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy Szalai bizonytalankodása, illetve a folytatódó svájci próbálkozások miatt Gulácsinak újfent komoly érdemei voltak, hogy csak 0-2 maradt az állás.
A feljebb tolt és gyakorlatilag emberorientált magyar letámadást (lásd pl. Schäfer és Nagy „magasságát”) itt még Akanji nagy nehezen, de nem először kiforogja labdával.
De másodpercekkel később már Svájcnak kell előrevágnia a labdát, miközben a magyar válogatott minden tagja az ellenfél térfelén támadott le. Ennek egyik eredménye egy jelentős, 74%-os labdabirtoklási fölény lett az 50. és a 69. perc között. A javuló passz- (érdemes figyelni a szépen lecsökkentett hosszabb átadásokat) és párharcmutatók, visszaszerzett labdák és indított támadások ezt mind-mind alátámasztják.
Megmutatkozott az első félidőben nem működő relacionalista játék is például az 55. perc végén egy bal oldali túltöltéssel. Ebből a végig dicsérendő Sallai (6 cselkísérletből 3 sikeres, 24 vállalt párharcból 10-et megnyert, ezekkel mind-mind a csapat legjobbja volt) hozott ki szabadrúgást, ahogy tette ezt Szoboszlai is egy Freuler-sárga lap árán. Ehhez társult a balra kimozgó, majd keresztbeinduló Varga is, aki csak centikkel volt lesen Orbán indításánál – igaz, a ziccert kihagyta, ahogy Sallai remek beívelésénél a tőle megszokott remek fejes a hosszúra itt most valahogy nem ért célba. A magas presszing és a magyar nyomás azonban maradt (Orbán és Nagy dolgoztak össze egy labdaszerzésen), majd ismét jött a fent említett Fiola-Varga-Bolla labdakihozatali séma: Bolla alákerült, majd a túltöltött baloldalra forgatott, ahol egy szokásos zseniális Szoboszlai-beadásra érkezett Varga a hosszún, és máris 1-2-re szépített a válogatott.
4. Hiábavaló remények, minőségi különbségek, szokatlan hibák és végjáték
Ám ezt a remek húsz percet nem követte sokkal több minőségi játék, ami Kleinheisler László és Ádám Martin becserélésével elviekben egy erősebb támadójátékot hivatott volna megvalósítani. A gyakorlatban főleg a kétcsatáros játékkal esett szét – noha alapból többet volt talán szétesve, mint összerakva ezen a meccsen – a csapatjáték. Egy blokkolt szabadrúgás utáni Sallai-lövésre futotta még a 69. percben, de mint látható az Opta támadásveszélyesség-mutatóján, helyzetre nem.
A svájciaknál hat lövési kísérlet maradt a hetvenedik perc utánra (igaz jó része szögletekből), Ndoye továbbra is veszélyes volt kontrából, ahogy a beálló Amdouni is, mit sem szólva a végeredményt beállító Breel Embolóról.
Ugyanakkor ezeket jórészt hatalmas magyar hibák hozták össze. Nem nagyon emlékszünk olyan meccsre, ahol gyakorlatilag a végig kiváló Gulácsin kívül a többiek ilyen mélyen a tudásuk alatt teljesítettek volna koncentráltságban. Különösebb elemzést nem igényel, de a védelmen kívül azért abban is egyetértünk Rossival, hogy kevés volt a dicsérendő teljesítmény (nálam a jó játékkal összefüggésben említett 2-3 játékos Gulácsi, Sallai és Bolla).
A középpályán Schäfer 26%-os párharcmutatóval, Szoboszlai nulla tizenhatoson belüli érintéssel és lövéssel, valamint hétből egy nyert támadópárharccal zárt, a gólszerző Varga kihagyott ziccere mellett 5-ből 1 támadópárharcot és 16-ból 8 jó passzt tudott felmutatni.
Hogy mindez mit jelent, azt még korai taglalni, de persze ez a válogatott
- egyrészt az utóbbi években elkényeztetett minket – ahogy ezt Szabó Christophe remekül megírta,
- másrészt ahogy Rossi is mondta, simán fel tudott állni a három késői portugál gól után, így a legutóbbi Eb-n perceken múlott, hogy pont Németország ellen továbbmenjenek,
- harmadrészt nem valószínű, hogy még egy meccsen taktikailag ennyire meglepjék és hat-hét ilyen rossz egyéni teljesítmény legyen,
- negyedrészt pedig (még egy esetleges kieséskor is) rég megdolgozott a kollektív bizalmunkért.
Folytatás szerdán 18.00-tól a házigazda németek ellen Stuttgartban, ahol Gulácsi szerint a magyar csapat lesz hazai pályán.
