A Rossi-éra taktikai evolúciója és három 2023-as újítás, amivel a magyar válogatott kijutott az Eb-re

November 19-én lesz négy éve, hogy a magyar válogatott idegenben kétgólos vereséget szenvedett Wales ellen, amivel a negyedik helyre esett vissza a selejtezőcsoportban. Ez azt jelentette, hogy csak pótselejtezőn keresztül juthatott ki a 2020-as (végül a Covid miatt csak 2021-ben megrendezett) Eb-re.

Az ominózus „öt passzunk nem volt”-os Sallai Roland-interjú, Marco Rossi majdnem lemondása és talán a 4-2-3-1-es, Gulácsi – Korhut, Orbán, Baráth, Lovrencsics – Pátkai, Nagy – Sallai, Szoboszlai, Dzsudzsák – Szalai kezdőcsapatot jelentő leggyakoribb csapatfelállás is rávilágítottak a Rossi-csapat neuralgikus pontjaira. A feladat nem kevesebb volt, mint egy nemzetközi szinten is hatékony labdabirtoklási fázis kialakítása, az ehhez szükséges dolgok listája pedig elég hosszú volt: a mélységi építkezést és játékmegkezdést, a középpályás labdafelvételeket, a támadóharmadba való előnnyel érkezést, valamint a szélességi játék javítását mind-mind el kellett végezni. Ráadásul mindezt úgy, hogy a besűrített klubfocis versenynaptár miatt a válogatott felkészülésére maradó szinte elégtelen időben megmaradjon a csapat egyensúlya és a védjegyének számító stabilitása a védekezésben. Ja, és mellesleg a vigaszágat jelentő Nemzetek Ligájában kellett kiharcolni az Eb-részvételt.

2020: stabilitás 3 védővel, és a klasszikus olaszos stílus eredményes kialakítása

A walesi vereség után, 2020 februárjában jött a koronavírus, így a válogatott következő meccsére egészen 2020 szeptemberéig, a Nemzetek Ligájáig kellett várni. Onnantól viszont dömping jött, és a novemberig lejátszott nyolc meccsre alapvető, ha tetszik, játékmodellbeli változásokat eszközölt a stáb.

• A legfontosabb a csapat új alapját jelentő, az olasz futballkultúrából jól ismert 3-5-2-es (labda ellen 5-3-2) felállás lett, egy klasszikus célponttal és letámadásvezérrel Szalai Ádám személyében, és egy róla induló második csatárral (Nikolics Nemanja vagy Sallai Roland). Majd ennek továbbgondolása lett a 3-4-2-1 a Szoboszlai Dominik–Sallai Roland duóval. Utóbbi két játékos egyébként a 2020-as naptári év összes lövési kísérletének 37 százalékáért volt felelős.
• Mögöttük Nagy Ádám, Kalmár Zsolt vagy Sigér Dávid, illetve előttük Szoboszlai (például 3-4-1-2-ben, mint mondjuk a nemrég hároméves izlandi szólógólnál) biztosították a munkabírást, labdaszerzéseket, passzbiztonságot, néha a támadóharmadbeli bepasszokat, na meg a védőhármast is.
• Míg hátul a kezdettől fogva vezérnek számító Willi Orbán mellé a 2019 végén debütáló Szalai Attila és a harmadik védővé előlépő Lang Ádám megérkezésével kialakult a megszokott belső hármas, Gulácsi Péter, vagyis a Bundesliga egyik legjobb kapusa előtt.

2021: a kellemetlen ellenfél utáni szintlépés nehézségei, avagy kezdeni kell valamit a labdával

Ezt a csapatot kiegészítette egy azóta már megszokott, de nemzetközi szinten is kiemelkedő elemzői és felkészítői stáb, melynek a magasabb szintű meccstervek, az ellenfél-feltérképezések, egyéni elemzések és pontrúgások terén is tetten érhető alaposságával az úgynevezett marginal gains, vagyis az összeadódó kis versenyelőnyök terén megindult a felzárkózás. Noha az eredmények jöttek – 11 veretlen meccs 2021 nyaráig, a kései 3 bekapott gólos portugál Eb-vereségig –, maga a kapitány is elismerte, hogy túlteljesítettek.

A Wyscout adatai is ezt igazolják: a várható lőtt és kapott gólokat mutató xG-különbség negatív, miközben mindkét oldalon meccsenként félgólnyi kilengés látható magyar szempontból a pozitív irányba 2020-ban.

Bár az eredmények többnyire jöttek, a teljesítményeket nézve csapatszinten a keretminőség és a merítési lehetőség korlátozottságán kívül több más nehézség is volt. Például a csapat akut Szalai Ádám-dependenciája, illetve később a csatár pótlása. Hasonló, pótlásbeli probléma lépett fel Szoboszlai Dominik és Kalmár Zsolt hosszabb sérülései miatt, végül ugye mindketten lemaradtak az Európa-bajnokságról, az akkor még Lipcse-játékos Szoboszlai pedig csak ősszel tért vissza a csapatba.

Megoldatlan volt a szárnyvédő posztja is. Holender Filip tükörszélsőként játszatása 2020-ban inkább egy 2015-16-ból maradt, még épp bedobható trükknek számított. Az Izland elleni meccsen Loïcból (a kommentátor Hajdú B. István nyomán) Lajossá váló Nego sem mindig tudott kiemelkedni nemzetközi szinten, a nyolc meccsen átlagban csak 50 percet töltött pályán. A legtöbbet Lovrencsics Gergő és Fiola Attila játszottak itt, de Hangya Szilveszter (ő a 2020-as Nemzetek Ligájától a 2021-es Eb-ig összesen tízszer volt válogatott), vagy a válogatottban utoljára 2020 novemberében játszó Bese Barnabás sem tudott kiegészítőembernél komolyabb szintig jutni. A fiatalabb generációból Bolla Bendegúz az Eb előtt csak két felkészülési meccsen játszott, de a 2021-es év végén Schön Szabolcs vagy Varga Kevin is csak epizodisták tudtak maradni – a megoldás csak 2022 végén, egy második honosítással jött el.

Ekkor még a harmadik belső védő személye is bizonytalan volt Lang hullámzó játéka miatt, így néha Kecskés Ákos és Botka Endre is lehetőséget kapott, de például Fiola is azok közé tartozott, akik fel tudtak nőni az Orbán és Szalai vezette védelemhez.

Végül pedig pár kerestetett az 51 meccsével az olasz kapitány leghűségesebb játékosának mondható Nagy Ádám mellé a középpályára. Itt olyanok fordultak meg több-kevesebb sikerrel, mint a helyenként zseniálisakat villanó, de taktikailag nehezen beilleszthető Kleinheisler László, vagy a magyar bajnokságban harmincas éveikre kitűnő Cseri Tamás és Sigér, vagy épp a harmadik középpályásként egymástól eltérő szerepkört betöltő játékosok, mint Vécsei Bálint és Gazdag Dániel.

Az Eb és a labdás csapattá válás

Ugyan több területen is sikerült javítani a csapat teljesítményén, már az Eb előtti meccseken, aztán még inkább a két, albánok elleni 2021 őszi mérkőzésen kezdett előjönni az úgymond verhető csapatok elleni támadásbeli tanácstalanság.

Nyilván nem ördöngösség az a logikai okfejtés, miszerint míg egy adott meccsen vagy egy kieséses tornán reaktívabb futballal is lehet eredményeket elérni, addig egy hosszabb kvalifikációs sorozatban, ahol az első két helyet kell megcsípni, kezdeményezőbb játékot kell felvállalni a több győzelem érdekében. Ez, a stabilizált védelem és a feljavított pontrúgások alapjaiban meghatározták Rossi csapatának új irányát.

A gondok leginkább a labdabirtoklásos fázisban maradtak: a háromvédős szisztémában az immáron egy ember által biztosított szélesség hatékonyságában, a támadó Szalai Ádám viszonylagos izolációjában és ennek alproblémájaként néha Sallai és Szoboszlai megjátszásában. Ezeknek a gondoknak a logikai kiindulópontjaként a mélységi építkezés fejlesztését jelölte ki a stáb.

Eleinte ezt Willi Orbán középpályássorba való beindulásaival – labdával néha, labda nélkül gyakrabban – igyekezték megoldani, mérsékeltebb sikerrel, leginkább a védelemben emiatt nyíló lyuk miatt. Viszont 2021-ben és 2022-ben is két jelentős újítást hajtott végre a stáb – amiben egyre nagyobb szerepet kapott a pályaedző Laczkó Zsolt és még inkább Beregi István meccselemző.

Az első lépés 2021-ben jött, az az év az Antonio Conte Internazionaléjánál látott automatizált támadásfelépítés integrálásáról szólt. Az olyan betanított minták, mint az oldalra való kipasszolás, a mélységből visszalépő centert célzó felpassz és a lekészítésből induló harmadik ember, megkönnyítették a játékot, így például Szalai Attila (Alessandro Bastoni szerepében) vagy Botka és Fiola (amolyan Matteo Darmian lightként működve) letisztult módon tudtak építkezni.

A második lépcsőfok 2022-ben jött el. Ekkor már inkább Simone Inzaghi Interét mintázva, elsősorban a Marcelo Brozović szerepkörébe belépő Schäfer András által nyitott meg új dimenziót a nyomás alatti labdakihozatal. A német, a francia és a portugál topcsapatok elleni Eb-meccseken mutatott teljesítményt nézve azt láttuk, hogy a magyar válogatott már nem csak a stabilan védekező, kellemetlen ellenfél szerepét töltötte be.

A háromvédős rendszer rugalmasságáról sokat beszélő Rossi és stábja az Union Berlin nyomástűrő, bátor és dinamikus játékosával, Schäferrel képes volt variálni a labdakihozatalt még az európai elit ellen is. Lévén, hogy ezek az elitcsapatok a flexibilisebb építkezés miatt nem tudták erőből lepresszingelni Schäferéket – lásd például Thomas Mülleréket:

A labdatartás és a támadásindítások terén sokkal versenyképesebb lett a Rossi-csapat, amelyet úgy egy évvel később az angol, olasz, német Nemzetek Ligája-csoportban kiemelkedő teljesítmények mutattak meg. Ez újabb szintlépést jelentett az Eb után.

Csak az olaszok tudnak (le)győzni? Inzaghi és Gasperini után asszociatívabb játék Szoboszlaival, Sallaira kijátszva

A szövetségi kapitány által is sokat emlegetett (játékbeli és emberi oldalon is jelentkező) minőség 2022-ben két újabb honosítással javult tovább Styles Callum és Kerkez Milos érkezésével. Mindkettejük magas szintű technikai képzettsége és elképesztő intenzitása nagy erényévé vált a válogatottnak. Előbbi a 2022 szeptemberében kieső, a válogatottból azóta is hiányzó Schäfer után átvette a támadóharmadba passzolás stafétáját, méghozzá kimagasló módon – 2022-ben csak a 35 ilyen átadásig jutó Szalai Attila előzte a 28-ig jutó Stylest. A párharcmutatóján (tavaly 43, idén 40 százalék) és néha az előrevédekezésben mutatott hibáin van mit javítania, de bátorsága, technikája és nyomástűrése hatalmas haszon a válogatottnak.

Kerkez, aki előbb a Milan, majd az Alkmaar, 2023 nyarától pedig már a Bournemouth játékosa, végre megoldotta a válogatottban évek óta tátongó lyukat, vagyis a baloldali szélességet adó szerepkört. A verbászi védőt intenzitása, egy az egy elleni cselezőkészsége és előkészítései nemcsak a válogatott egyik meghatározó játékosává, de az európai futball kiemelkedő ígéretévé is teheti. Ehhez viszont fejlődnie kell a helyezkedések és a védőmunka terén, és néha mindenképp hidegebb fejjel kell játszania. Kerkez idén a negyedik helyen áll a csapatban az ellenfél tizenhatosán belüli labdaérintéseknél (7), ennyi volt épp a bolgárok ellen sérülésből visszajövő Nagy Zsoltnak is 2022-ben.

Nagy esetében is inkább arról van szó, ami sok (eredendően) NB I.-es játékos estében Dibusztól Fiolán és Botkán át egészen Ádám Martinig – a válogatott teljesen más környezetében, kellő autonómia (a kapitány), vezetői kvalitás (Szalai, Gulácsi, Orbán, mostanában Szoboszlai) mellett fel tudnak zárkózni, és ki tudják egészíteni a csapatot. Így érthető, hogy Nagy Zsolt magához képest hatalmas fejlődésen ment át az ominózus Wales elleni debütálás és például a 2022-es Nemzetek Ligája-remeklés között.

Ám itt is megvan az a bizonyos minőségbeli probléma: ahogy azt maga Rossi is sokszor elmondja, nem mindegy, hogy milyen lehetőségei vannak a szerencsére növekvő topligás játékosai és az európai szinten 25., vagyis a magyar bajnokság szereplői közül válogatva. Noha meglátszanak a különbségek a kulcsemberek nélkül (Szalai Ádámtól kezdve Gulácsin, Schäferen, Kalmáron, Szoboszlain, Sallain, Orbánon és Negón át szinte mindenki hagyott ki több meccset), talán a csapat legnagyobb ereje az egységességben rejlik.

2023 és a három taktikai újítás

Tulajdonképpen többszörös irónia rejlik abban a tényben, hogy a tavaly március óta lejátszott 17 meccs alatt csak az olasz válogatott tudta legyőzni Rossiékat, igaz kétszer is. Nem titok, fentebb is említettük, hogy a kapitány természetes módon azt a taktikai kultúrközeget hozta magával, amely veleszületett és amelyben szocializódott – például a háromvédős rendszert, a taktikus játékot, a megtervezett kontrajátékot és a klasszikusan olaszos edzői és vezetési stílust. Emellett az utóbbi években stábja révén előbb Antonio Conte, majd Simone Inzaghi nyomdokain nemcsak integrálta, hanem magasabb szintre emelte a labdás játékot.

De ide lehet venni a Gian Piero Gasperini-féle Atalantát is, a növekvő intenzitást, a direkt, de azért megkomponált játékot mint követett példát. Itt említenénk Szoboszlait és Sallait, akik amolyan Papu Gómez–Josip Iličić módra félterületbeli kreatív tízest játszhattak bizonyos meccseken. De Rossiék például komplett meccsterveket húztak fel a tízes posztján játszó Sallainak a szélen a blokk körüli felvevéseire és rágyorsításaira. Az idei évben a sorsolásnak köszönhetően az év elején csupa-csupa olyan csapattal találkozott a válogatott, amely ellen kezdeményeznie kellett. Épp márciusban a bolgárok, majd júniusban a litvánok ellen láthattunk egy egyértelműen a minden problémát megoldó Szoboszlai Dominik köré szervezett taktikát, amelyben néha relacionalista játékelemeket mutattak be. Ez az egyik fő taktikai újítás 2023-ban Rossitól, a másik Négo és Sallai szabadabb szerepköre, a harmadik pedig Varga szélre kisegítése.

A relacionista játéknál maradva, mutatunk is egy totálképet a litván meccsről, ami jól megmutatja a stílusváltást: a pozicionálisabb, kötöttebb inzaghista játékban szinte elképzelhetetlen, hogy hét ember tudatosan és rendszeresen egy oldalon a labdához pozícionálja magát. Botka bejövetele nyitja a másik szélt az egy-egyező Sallainak. Amit Botka csinál, az a Diniz-fociban a „defensive diagonal” – az pedig nem titok, hogy a válogatott csipegetett már Fernando Diniz futballforradalmának egyes alkotóelemeiből is, erről itt írtunk.

Az, hogy Sallai és Szoboszlai párosa mennyire meghatározza a válogatott támadójátékat, nyilvánvaló, de azért némi számbeli bizonyítékként: idén Szoboszlainak 32, Sallainak 17 sikeres csele van, mindenki más tíz alatt van a csapatból. A lövések kialakításánál Szoboszlai egyenesen a válogatott 33 százalékát adja (19 van neki, 38 a többieknek). Míg ők ketten 22 és 23 lövéssel próbálkoztak, a csatár Varga Barnabás 11-gyel a harmadik mögöttük. Szintén 2023-ra nézve a Liverpool bombaigazolásának és Sallainak (aki tavalyi négy gólja után most hárommal második az éves házi góllövőlistán) is egyaránt 12 sikeres mélységi passza van (a kapu 20 méteres körzetében akcióból), ami együtt pont kettővel kevesebb, mint az összes többi játékos által összehozott 26.

Ugyanakkor ők ketten magukkal hozták erre a magasabb szintre a még 2-3 éve is teljesen ismeretlen és azóta üstökösként berobbanó Varga Barnabást és az ősszel magát a Le Havre-ban nagyon megtaláló Negót. Már több írásban jeleztük, hogy ahogy előbb Sallai a bolgárok vagy a litvánok ellen, később Nego is kapott egy szabadabb szerepkört (leglátványosabban a belgrádi meccsen a középre mozgásánál lehetett ezt látni). Varga egyébként éppen a gyenge oldalon, az atalantás Duván Zapata módjára a szélre jóval többet kimozogva csinált kettő az egy elleni párharcokat, az időközben védjegyévé váló kapu elé érkezései mellé.

Talán a legnagyobb szakmai dicséret, amelyet egy szövetségi kapitány és stábja kaphat, az, hogy összeszokottságában, felkészültségében, egyre növekvő mentális érettséggel bővülő és egyre színesebb taktikai repertoárral tud túlteljesíteni és eredményes lenni. Rossi ebből a szempontból is Gasperinit idézi, akinek néhány évvel ezelőtti mondatai akár a magyar válogatottnál lévő összhangról is szólhatnának:

„A farkasfalka? Feltettem egy képet egy farkasfalkáról az öltözőben. Több farkas van elöl, néhány középen és egy hátul. Az elöl lévők határozzák meg a tempót a kezdetkor. Az utánuk következő farkasok a legerősebbek, nekik kell megvédeniük mindenkit, ha megtámadják őket. A középen lévők mindig védve vannak. Aztán van még öt erős hátrébb, hogy az onnan érkező támadással szemben nyújtsanak védelmet. Az utolsó a főnök, ő gondoskodik arról, hogy senki se maradjon hátra. Ő tart össze mindenkit, és mindig készen áll arra, hogy bárhová tudjon rohanni; hogy megvédje az egész csoportot. Az üzenet az, hogy egy vezér nemcsak elöl marad, hanem gondoskodik a csapatról, és én ezt várom a játékosaimtól”.

Az utószót pedig talán valahol stílszerűen írta meg a sors és a válogatott: a nehéz kezdetekhez visszatérve egy elhibázott litvániai első félidővel, majd egy nagyon erős másodikkal javítva ezt. Csütörtök este pedig a bolgárok elleni „kis magyar pornográfia” valamilyen, talán csak a labdarúgás istenei által értett forgatókönyv alapján úgy ért véget, ahogy a magyar válogatottért szorító generációknak évtizedekig – csak éppen fordítva, pozitív kimenetellel. A 20–3-as kapuralövési arány, az öt kimaradt nagy helyzet (2,6 xG), a kettős emberelőny visszavonása és a rendkívül jóindulatú, 2–1-es bolgár vezetést eredményező büntető, amely után úgy tűnt, itt nem lesz még egy magyar gól, bármeddig próbálkoznak is Szoboszlaiék, majd egy teljesen valószínűtlen 97. perces öngól. Kínszenvedés, extázis és elégtétel. A kör pedig valahol bezárult a válogatottnak ezzel az egyenes kijutással. Így a Montenegró elleni utolsó meccs november 19-én, pont négy évvel a walesi csalódás után már csak egy felejthetetlen film végefőcíme lesz. Két óra alatt elfogyó jegyekkel és telt házas ünnepléssel.