Dinizismo – az őrült futballforradalom, ami Brazília és a világ fociját is megmentheti

Július elején a brazil futballszövetség elnöke, Ednaldo Rodrigues – ideiglenesen ugyan, de – pontot tett a katari vb-kiesés óta zajló kacifántos kapitánykeresés végére. Vagy talán pontosvesszőt, hiszen a Fluminensével túlzás nélkül futballforradalmat csináló kultedző, Fernando Diniz a jövő évi Copa Américáig és Carlo Ancelotti érkezéséig irányíthatja megbízott szövetségi kapitányként a Seleçãót.

Mit jelent Brazília kapitányának lenni futballfilozófiai értelemben, és mi a Dinizismo? Miért a legizgalmasabb „ismeretlen” edző Diniz, és milyen kontextusba csöppen bele? Sőt, ki ez a tavaly még csak Brazíliában ismert kismester, aki ellentétben a stratégák korában magukat előszeretettel egyfajta posztmodern filozófusként marketingelő trénerekkel, a játékot és a játékosok döntési szabadságát hangoztatja?

„A taktikai oldal, bár ez a leglátványosabb része, nem a legalapvetőbb. A munkám középpontjában a jó emberi kapcsolatok kialakítása áll, hogy a játékosok jól érezzék magukat, hogy hibázhassanak anélkül, hogy állandóan támadnák őket.”

Azokra a kérdésekre is keressük a választ két félidős utazásunkban, hogy működhet-e a Fluminensénél kialakult relacionalista-funkcionalista futball a legmagasabb szinten, a világ legjobb játékosaival és világ legjobbjai ellen; és hogy miképp hozhat el Diniz és Ancelotti egy majd’ fél évszázados paradigmaváltást a világfutballban.

Első félidő: kis brazil futballtörténet a korrupciótól a futebol de arte vs. jogo bonito ellentétig

Brazília példátlan történelmében szinte csak végletekben lehet a fociról és persze a mindenkori szövetségi kapitányról beszélni.

„Ötszörös világbajnokok vagyunk. Nekünk vannak a legjobb játékosaink és a legjobb edzőink. Nincs mit tanulnunk más országoktól.”

José Maria Marinnak, a brazil futballszövetség 2012–15 közötti elnökének 2013 novemberében elhangzott szavainál plasztikusabban aligha lehetne megfogalmazni azt a fajta – nevezzük így – önbizalmat, ami nem igazán párosult hasonló sikerekkel a legutóbbi hat világbajnokságon.

A sikertelen sorozathoz brazilos módon korrupciós botrányok is társultak, amitől az egész olyasmi lett, mint egy Rejtő Jenő-regény. Egészen pontosan A három testőr Afrikában egy jól behatárolható része.

„A katona (Tuskó Hopkins) fütyürészve lejött a fáról, a legszebb pálmához ment, szakértelemmel végignézte a törzset, azután elővett a zsebéből egy félméteres vaséket és a kéregre illesztette.
- Uram – nyöszörögte Baluz –, miért éppen Némasz-Rumbában csinálnak a pálmákból rádiófát?
- Mert az őrvezető egy disznó. Sumbi oázist kellett volna szerelni, de azok megvesztegették az őrvezetőt, pénzt adtak, ennivalót és tevéket, hogy gyorsan továbbjusson. Mert van ilyen aljas, megvesztegethető ember is…
És... téged... uram, nem lehet megvesztegetni?...
A köpcös szeme villant egyet, és szembefordult Baluzzal.
- Azt próbáld meg!!
- É... én nem tettem még ilyet…
- Mindegy. Azért csak próbáld meg. Menni fog.”

A 215 millió szövetségi kapitány országában a Seleçãót nagyjából minden taxisofőr elirányítaná – ehhez képest a dél-koreai 5. vb-siker óta, 21 év alatt effektíve öt kapitányuk volt, leszámítva az egy-két meccses beugrókat és búcsúmeccseket. Általánosságban a szövetség sem mondható progresszívnek vagy éppen morálisan intaktnak, de gonoszkodva azt is mondhatnánk, hogy nem kell a szomszédos Argentínába menni (Isten ments, gondolná taxisofőrünk) azért, hogy megtanuljanak „okosba megoldani” dolgokat.

Marint 2018-ban csukták le a FIFA-botrány egyik résztvevőjeként, míg utódja, Marco Polo Del Nero afféle főkolomposként bukott le a zürichi razzia során 2015-ben. Del Nero egyelőre örökös eltiltását tölti, és nem tanácsos elhagynia Brazíliát különböző elfogatóparancsok miatt. A szépkorú Marinék szerencséjére Brazíliát csak a legritkább esetben szokta az Egyesült Államok kiadatásra felkérni. Szép hagyomány ez, a neves elődök, mint a legendás, közel negyedszázadig FIFA-elnök João Havelange, majd a szintén USA-kiadatási listás veje, Ricardo Terra Teixeira mind-mind korrupciós botrányokba buktak bele. Havelange-ot még 1992-ben az amszterdami olimpiai pályázatnál vesztegették meg, nem először és nem utoljára, veje pedig csak 2012-ben 41 millió dollár kenőpénzt fogadott el.

Mint látható, nem unalmas idősödő brazil szövetségi elnöknek lenni, igaz, legalább kifizetődő. Ugyanakkor (vagy talán egyéb elfoglaltságuk miatt?) a kapitányokat általában két-három évig/tornán keresztül hagyják dolgozni (Dungát például kicsit sokat is), igaz, a kiválasztási folyamat a fenti idézet értelmében hagy kívánnivalót maga után.

Tite után a vízözön

Talán ez kevésbé igaz Adenor Leonardo Bacchival, azaz Titével kapcsolatban, aki a katari világbajnokságon a legendás Flávio Costát előzte meg: egyhuzamban ő vezette a Seleçãót a legtöbb, 81 meccsen – ebből 60-at nyert meg, 6 vereség mellett 15 döntetlenje volt. Majd effektíve két órával a horvátok elleni vb-kiesés után (közmegelégedésre) lemondott. Megítélése – egy ilyen büszke futballkultúrában meglepő módon – meglehetősen kettős.

25 éves edzői pályafutása alatt Brazília szinten mindent megnyert: a Grêmióval a kupát még 2001-ben, majd az Internacionallal a Copa Sudamericanát. És akkor ott van persze még a Corinthiansszal nyert két bajnoki címe, illetve a 2012 decemberéből a klubvilágbajnoki siker, amikor Rafael Benítez Chelsea-jét gyűrték le Paolo Guerrero góljával.

Némileg érthetetlen módon, sikerei csúcsán, pont a hazai világbajnokság előtt nem kapta meg a szövetségi kapitányi posztot. Így Tite csak 2016-ban vette át azt a csapatot, ami a számukra hazai világbajnoki elődöntőben 1-7-re szégyenült meg a németek ellen. Akkor éppen a vb-selejtezők mélységeiből (6. hely) próbáltak a felszínre törni, mint azóta tudjuk, sikeresen. Tite mind a 27 dél-amerikai selejtezőmeccsen veretlen maradt, Copa Américát nyert, és kiemelte a mélyből az elsüllyedt Seleção roncsát. Sőt, számos tanulmányútja során (járt Carlo Ancelottinál és Arsène Wengernél is) gyakorlatilag tökéletesen elsajátította az európai domináns pozíciós futball (avagy a Guardiola-iskola) részleteit, a beforgatott szélsővédőktől a maximális szélességet tartó tükörszélsőkig, a visszatámadástól a maradékvédekezésig.

Ez a stílusidegenség, na és persze legutóbbi (két?) vb-s leszereplés az, amit kritikusai joggal hoznak fel ellene, dacára a pazar, 2,42 pontos meccsenkénti mérlegnek. A legtöbbet emlegetett kritika az, hogy túlzottan európai a hozzáállása, és kiöli a Neymar–Vinícius szintű zsenikből az ösztönös, váratlan megoldásokat. Brazíliában nem éppen új keletű az ellentét a futebol de arte és a jogo bonito hívei között. Ennek talán legikonikusabb példája az 1982-es brazil válogatott, ami ugye semmit sem nyert, miután az olasz válogatott legyőzte őket. Jonathan Wilson így ír erről a Futballforradalmak című alapkönyvében: „...ez volt az a nap, amikor egy bizonyos naivitás meghalt a futballban: ez volt az a nap, amely után már nem lehetett egyszerűen kiválasztani a legjobb játékosokat, és hagyni, hogy boldoguljanak: ez volt az a nap, amikor a rendszer győzött.”

Ezzel szemben, vagy ha nagyon narratív központúak akarunk maradni, akkor lényegében 1982-ből tanulva jött a jogo racional, a korábbiaknál jóval európaibb foci, amivel lényegében egy sima, 4-4-2-es felállással nyertek világbajnokságot 1994-ben Carlos Alberto Parreirával. De igazából Luiz Felipe Scolari dél-koreai vb-győztes csapata is ide sorolható. Ahogy Kele János egy 2014-es, alapos cikkében megjegyzi:

„A '86-os volt az utolsó, klasszikus értelemben vett brazil művészcsapat, és nagyjából azóta keresi folyamatosan a megújulás lehetőségét az ország focija is. 1990-ben talán minden idők leggyengébb, legdefenzívebb társasága sült fel a nyolcaddöntőben, de a négy évvel későbbi, világbajnok brazil válogatott is inkább emlékeztetett egy olasz UEFA-kupa indulóra, mint a korábbi győztes Seleçãókra. Innentől kezdve viszont nem is nagyon akadt brazil csapat két védekező középpályás nélkül: 2002-ben Gilberto Silva és Kléberson, négy évvel később szintén Silva és Zé Roberto, 2010-ben Gilberto és Melo, idén pedig Fernandinho/Paulinho és Luis Gustavo őrjáratozott a védelem előtt. Négy éve az anno szintén védekező középpályásként (az ugyancsak verőember Mauro Silva mellett) világbajnok Dunga minden idők legeurópaibb brazil válogatottját vitte Dél-Afrikába, ráadásul a csapat a történelemben először bevallott módon reaktív focival akart vb-címet nyerni.”

Némileg módosítva tehát a neves olasz író és filmrendező, Pier Paolo Pasolini az 1970-es vb utáni megjegyzését, miszerint „Az európaiak prózában fociztak, a brazilok pedig versben”, a Seleçãóban hirtelen elburjánzottak a középszerű prózaírók – csak semmi megsértődés, Sr. Coelho!

De nemcsak Tite lemondása miatt lehet a katari világbajnokságot egyfajta vízválasztóként felfogni a brazil futballban, hanem azért is, mert a nagy rivális Argentína nyerte azt a tornát.

Ráadásul nem simán megnyerték, külön kiemelendő, ahogy megnyerték azt. Ahogy a Roberto Mancini-féle olasz válogatott elemzője, Antonio Gagliardi mondja: „A világbajnok Argentína teljes ellentétben nyert Tite Brazíliájával: a Seleção a dél-amerikai puristák szerint túlságosan is hagyta, hogy az európai »pozicionalizmus« inspirálja, mivel tehetséges játékosait a 3-2-5-ös szerkezetbe kényszerítette, túlzottan korlátozva az olyan kiválóságokat, mint Neymar vagy Vinícius.

Scaloni válogatottja ezzel szemben visszatért a »La Nuestrához«: a Menotti által az 1970-es években idealizált, nagyon személyes argentin játékmodellhez. »A labda van a középpontban. A labda szerint mozognak« – mondta a világbajnok edző nemrég Covercianóban, a Panchina d'Oro-díj átadása alkalmából. Az argentin csapat úgy volt képes győzni, hogy a világbajnokság hét mérkőzésén hét különböző struktúrát (vagy modult, ha úgy tetszik) váltott, megpróbált alkalmazkodni az ellenfelekhez és Messihez, megpróbálta – sikerrel – kiemelni az argentin tehetséget azáltal, hogy támogatta a mozgásukat, és olyan technikai és támadó játékosokból álló »támogatói gárdát« hozott létre, mint Ángel Di María, Rodrigo De Paul és Alexis Mac Allister, vagy akár Julián Álvarez, Leandro Paredes, Lautaro Martínez vagy »Papu« Gómez is.”

A fent említett sui generis futballtörténelmi nagyságba és kényelmes korrupcióba oltott hübrisz (csak semmi áthallás, kedves olvasók!) okaiból kifolyólag nagyjából hat-nyolc évvel ezelőttig a brazil futball ódzkodott az európai topfutball hatásaitól. Ezen egyébként pont Tite lendített nagyot, de sokat segítettek ezen a brazil ligát megszálló portugál edzősereg sikerei is. Elég lenne csak annyit mondani, hogy a bajnokság idei kezdetekor a húsz csapatból nyolcat portugál edző irányított. De folytathatjuk azzal is, hogy Jorge Jesus 2019-ben első külföldi edzőként nyert Libertadores-kupát a Flamengóval. De hatása volt a korábbi portugál, kínai és görög ligagyőztes Vítor Pereirának is a Corinthiasnál, vagy éppen a tavalyi bajnok Palmeirast menedzselő Abel Ferreirának és a Campeonatót a Botafogóval idén toronymagasan vezető Luis Castrónak is. A nagy portugál invázió előtt a brazil Placar magazin remek borítóval emlékezett.

Bevezetés a Dinizismóba

A helyzetet árnyalja azért, hogy a brazil bajnokságban semmiféle türelem nem létezik az edzőkkel szemben. Ahogy az is, hogy a bajnokság 12 nagycsapatnál félévente váltogatja egymást a Vanderlei Luxemburgo, Luiz Felipe Scolari, Mano Menezes, Cuca kvartett – a magyar focivalósággal való bármilyen hasonlóság csak a véletlen műve lehet jeligére. Ebben a kontextusban szinte lehetetlen innovatívnak lenni brazil edzőként, így még inkább érdekesebb, szinte fekete hattyú jelenség Diniz felbukkanása. Vannak ugyan előfutárai és kortársai Dorivaltól (61 éves, most éppen a São Paulo edzője), Renato „Gaucho” Portaluppiig (ő 60, és a Grêmiót viszi), de a jövőre ötvenéves Diniz még az ő labdabirtoklásra és hagyományos jogo funcionalon alapuló futballjuknál is messzebbre ment.

„Diniz rendszere más. Ez még mindig egy rendszer, de nem a Gépezeté. Ez a rendszer elegánsabb és összetettebb, mint a pozicionizmus, mivel úgy tervezték, hogy a játékosok közötti kreativitás lokalizált pillanatait helyezze előtérbe, lehetővé téve számukra, hogy szabadon értelmezzék a teret, ahogyan azt az adott pillanatban megtapasztalják. Elutasítja a »racionális« térfoglalás vélt stabilitását, és arra törekszik, hogy maximalizálja azokat az eseteket, amikor a játékosok kis területeken szorosan egymás mellé gyűlhetnek, hogy kiszámíthatatlan mintákat szőjenek és új, együttműködő kapcsolatokat hozzanak létre. Közelség és mozgás a pozíció és a tér felett.”

Ezek már Diniz legkiválóbb angol nyelvű ismerőjének, Jamie Hamiltonnak a szavai, akinek segítségével – no és persze Marcelo, Ganso és egyéb Fluminense-varázslók játékán át – a második részben alaposabban is megvizsgáljuk az egyesek szerint az elmúlt ötven év futballmátrixát Neo módjára szétromboló és így alternatívát kiváló Dinizismót.

Második félidő: összeomlik a Mátrix? Diniz lehet a futballvilág Neója?

„Mivel szeretek labdával játszani, az emberek Guardiolára asszociálnak. De itt álljunk meg. Az ő labdatartási szokásai pont az ellenkezője az enyémeknek. Guardiola csapataiban két perc alatt látszik, hogy a játékosok engedelmeskednek a térnek. A jobb oldalon lévők jobbra maradnak, a bal oldalon lévők balra, és a labda ezekbe a terekbe érkezik” – mondja maga Diniz, aki szerint a tér, pontosabban az ahhoz való viszony radikális újraértelmezése a kulcs.

Jamie Hamilton skót futballedző éveken keresztül oktatta a Cruyffék által kifejlesztett és Pep Guardiola alatt egyfajta globális mátrixszá kiteljesedő pozíciós focit (juego de posición). Azzal egy időben, ahogy ebből kiábrándult, felfedezte Diniz munkásságát, és elkezdte tanulmányozni a fent említett jogo bonito történelmét. Egy József Bozsik álnéven publikáló brazil futballteoretikus kutatásai nyomán Hamilton az olasz edzőlegenda, Arrigo Sacchi híres négy referenciapontjának (labda, társ, ellenfél, tér) egyenlőségét vizsgálva alapjaiban kérdőjelezi meg a tér felsőbbrendűségébe, statikusságába és objektivitásába vetett hitet.

„A probléma ezzel a konfigurációval az, hogy feltételezi, hogy a tér ugyanolyan rendű, mint a másik három hivatkozás. Ez nem így van. A tér a labda, a csapattársak és az ellenfelek közötti kölcsönhatások származéka, és így nem azonos vagy azonos rendű velük. A tér más jellegű, mint a másik három referencia, de mivel könnyen meghatározható véges mennyiségként fogalmazták meg (lásd az 1. feltételezést), Sacchi a labda, a csapattársak és az ellenfél mellett elsődleges fontosságúvá emelte. Ez a pozicionista trükk, a sík, absztrakt, véges tér becsempészése a játék ontológiai szerkezetében elsődleges fontosságú pozícióba” – írja.

Hamilton és (a brazil) Bozsik forradalmi olvasatában a pozicionalista mátrix hegemóniája lassan fél évszázada tart. A holland totális futballtól kezdve – lásd David Winner könyvét a tér racionalizációjáról – az e hagyomány első és utolsó örökösének tekinthető Johan Cruyffon át természetesen a Guardiola nevű endbossig bezárólag. Az előfutárokhoz sorolják Valerij Lobanovszkij matematikai racionalitáson alapuló területvédekezését és a Sacchi-féle Milant a labdaorientált területvédekezéssel, plusz tartós nyomásgyakorlással. Majd miután Helmuth Groß és Ralf Rangnick széttekerték a Sacchi-kazettákat és Lobanovszkij ellen edzőmeccseltek (Rangnick epifániáját itt olvashatjuk a témában), a két hatást felturbózták, és a területvédekezést, tolódást ultraintenzív presszinggel kombinálva szárnyakat adtak a Red Bull-focinak.

Metodológiailag pozicionalista, a visszatámadással egyfajta racionalista káoszt képviselő egység Jürgen Klopp gegenpressingje, de Hamiltonék meggyőző olvasatában olyan neves és különböző, mégis egy közös Naprendszerben keringő bolygóknak tekinthetők Thomas Tuchel, Antonio Conte, Diego Simeone, Julian Nagelsmann vagy Roger Schmidt futballfilozófiái is. A közös nevező az irracionalitástól való irtózás, a mindent irányító Nap (a Mester), a tér és a futball racionalitása, vagyis a rendszer mindenekfelett.

„Szükségünk van a véletlenszerűségre, a zűrzavarra, a kalandokra, a bizonytalanságra, az önfelfedezésre, a majdnem traumatikus epizódokra, mindazokra a dolgokra, amelyek miatt érdemes élni az életet, szemben a strukturált, hamis és hatástalan, menő öltönyös, de üresfejű, előre beállított menetrenddel és ébresztőórával rendelkező vezérigazgató életével.”

Talán nem sértődik meg rajta Nassim Nicholas Taleb, a Fekete Hattyú szerzőjeként elhíresült gondolkodó és nehézsúlyú Twitter-harcos, ha Antifragile könyvének idézetével és ismét Jamie Hamilton szavaival ismertetjük Diniz ajánlatát.

„Ez a játékforma abból az elképzelésből ered, hogy mindig sok játékos legyen a labda közelében. Nem számít, hogy hol vagy: a labdás zóna a pálya fő része, és a játékosok szabadon változtathatják a pozíciójukat, amíg a labda közelében vannak. És mi a célja a labda megközelítésének? Mivel sok játékos van közel, a labdával rendelkezőkhöz közeli passzvonalakat hoznak létre, hogy a labdát megérintsék. És a játék után? A mozgások újrakezdődnek: aki hozzáér, az egy szektorral előrébb mozog, újabb passzvonalat hoz létre, és így bevonja az ellenfelet a gól eléréséig.”

„Az eredendő versenyelőnyök a kiszámíthatatlanság, a káosz és a véletlen kialakuló tulajdonságai. És ez nem csak vad spekuláció. Elméleti és tudományos szempontból ez egy jól alátámasztott állítás. Tudjuk, hogy a labdarúgás fejlődése nagyrészt az instabilitás pillanataiban zajlik, és egyre több profi edző támogatja a »kaotikus környezetben« történő edzéseket, például ilyen Tuchel, Nagelsmann és Klopp is. Ezek a módszerek arra törekszenek, hogy a lehető legjobban reprezentálják a játékban jelen lévő információforrások állandó áramlását. A játékosokat arra készítik fel, hogy valós időben reagáljanak a körülöttük lévő valóság zűrzavaros kibontakozására. A relacionizmus nem törekszik a káosz és a rendezetlenség minimalizálására. De nem is támogatja a véletlenek hisztériájának való teljes behódolást. A relacionizmus inkább a »manipulált véletlenre« vágyik. Ez azt jelenti, hogy – Diniz keresi a módját annak, hogy olyan feltételeket teremtsen, amelyeken belül a véletlenszerűség versenyelőnyöket generálhat.”

Nézzük szépen végig csapatrészekként kiemelve, hogyan is néz ki ez a gyakorlatban a Fluminensénél. Bár Diniz munkássága akár a tavalyi szezonban – amikor a 11. legdrágább kerettel lett a harmadik –, vagy az első, 2019-es Flu-korszakában és a São Paulónál is mutatott kivételesen izgalmas pillanatokat, jelen kísérlet a 2023-as szezonra szorítkozik.

Extrém labdakihozatal és rövid passzok mindenáron

A lenti grafikából kitűnik, hogy Diniz – hasonlóan Guardiolához – szinte fetisizálja a rövid passzos játékot, ám az ő rajongása a szinte laboratorikus racionalizációval (defenzív labdatartás) szemben sokkal inkább a Copacabanát idézi meg. Míg Pep és egyik mentora, Juanma Lillo (aki egyébként az utóbbi időben egyfajta élő bűntudatként adja elő magát a juego de posicion globális elszaporodás miatt) a tiszta labdakihozatalokat rideg pozíciós rotációkkal és fix alapelvekkel oldja meg, Diniznél ez sokkal szabadabb, kaotikusabb, őrültebb és talán eredményesebb.

A Fluminense még a PSG, Lazio, Real Madrid szintű, kiemelkedően domináns és passzbiztos csapatokhoz képest is „rövidebben” játszik, de az extremitásukban van valami ösztönös.

Hiszen melyik „normális” edző hagyná a balhátvédjét – még ha az egy olyan utánozhatatlan zseni is, mint a nevelőklubjába 15 évnyi madridi varázslat után visszatérő 35 éves Marcelo – ilyeneket kombinálni.

Mondjuk pl. az ízig-vérig brazil tízes, 33 éves Paulo Henrique Gansóval: mikor Neymarral együtt feltűntek a Santosban a 2010-es évek elején, akkor szinte biztosra vettük, hogy róla is szól majd a világfutball, ám a Dinizzel való összefutásáig karrierje egy félreértett, rosszul használt géniuszé volt. Mindenképpen a Dinizismo-Seleção legérdekesebb kérdése lesz, hogy miképpen lehet neki visszaút, és hogy illik bele a csapatba, mert tanulmányozva a Fluminense legutóbbi két idényét,

némi túlzással kijelenthető, hogy a világfutball legesztétikusabb játékosát tisztelhetjük benne.

Ganso ugyanis egészen követhetetlen helyeken tűnik fel és old meg lehetetlen helyzeteket, magától értetődő természetességgel húzva át a labdát egy védőn, vagy passzolva át egy presszingcsapdát, és találva meg a szabad embert.

„Nemrégiben Renato Gaúcho egy érdekes beszédét nem vették észre. A következő összehasonlítást tette a stílusáról Dinizzel: »Hasonló elképzeléseink vannak. Csak én nem kockáztatok úgy, mint ő. Ez öngyilkosság. Ő úgy kockáztat, hogy csak egy kapus és egy védő van a 16-oson«” – jegyzi meg Bozsik.

Pedig a Bielsa-tanítvány Jorge Sampaoli vagy a River Plate-tel utcahossznyi előnnyel argentin bajnok Martín Demichelis is tolták a letámadást, ahogy a csövön kifért. Demichelis edzői karrierjét nagyon is érdemes követni, ezt a Fluminense is megtapasztalta májusban. A Libertadores-kupa csoportkörében azok után, hogy az első meccsen Dinizék (otthon) 5-1-re mosták le a pályáról a Rivert, a visszavágón annyira kipresszingelték őket az El Monumentalból, hogy a negyvenkét éves kapus, Fábio elkezdte felívelgetni a labdákat.

Befelé dőlő riói ferde torony és egyéb metaforák

Az előbb említett nehézségekről érdemes pár szót szólni a szélsővédők még erősebb szerepének kontextusában. Brazíliában januárban kezdődik a helyi bajnokság, így Marcelóék áprilisig már 21 meccsen voltak túl, többek között a Libertadores-kupa meccsein, de letudták az állami bajnokság (Carioca) döntőjét is, ahol is az ősrivális Flamengo ellen 2-0-s hátrányból zseniális játékkal fordítottak:

A meglepetéselső Botafogo elleni május végi összecsapást azonban szerencsétlen módon elvesztették egy góllal, és egy jó öt-hat hetes gödörbe kerültek. Ennek elsősorban a keret – ami a mostani, 75 millió euró értékével már a 8. legtöbbet érő Brazíliában, de így is csak feleakkora az értéke, mint mondjuk a címvédő Palmeirasnál vagy a nagy ellenfél Flamengónál – meglehetősen egyenetlen felépítése és a versenynaptár sűrűsége az egyik fő ok.

Az FBref statisztikai oldal nem számolja ugyan az állami bajnokság meccseit, de így is jól látszik a kimutatásukon, hogy a 33 év felettiek, tehát Fábio, Samuel Xavier, Marcelo, Felipe Melo, aki negyven felett semmit nem vesztett „eleganciájából” és illemtanári munkásságából, illetve még Ganso viszik el a játékpercek nagy többségét.

Germán Cano a tavalyi 35 gólos gólkirályi szezonja után idén még csak négyszer talált be a ligában, és összesen tíz gólja van, ami részben egyfajta visszapattanás a Földre, de azért jó pár góllal adós is az argentin). Keno is alapember, csak ő sokat sérült, ami Ganso és Marcelo erőnlétét – valamint utóbbi az edzésekhez fűződő sosem legendás kedvét – ismerve borítékolta a problémákat.

A fiatal és vagy meghatározó játékosokból egyvalaki, a fél Premier League által ostromolt univerzális hatos, André emelkedik ki. A szerényebb tehetségű Martinelli és a tavaly felfedezett, újdonsült kolumbiai válogatott szélső, Jhon Arias (17 gólpassz és 16 gól tavaly, idén 4 gól mellé 12 assziszt) Canóhoz hasonlóan nincsenek azokban a magasságokban, mint tavaly vagy az idény elején.

A másik dolog, hogy Demichelisék vagy Flamengo példáján okulva egyre többen jönnek ki letámadni egészen magasan Dinizék ellen.

Cano inkább a boxot támadó, de összjátékban is hasznos, azonban mélységet sosem adó kilences, aki mostanában Ganso sérülése miatt mélyebben is játszott, így az atletikusabb Lelê meg-meg tudta nyújtani az ellenfelet az utóbbi hetekben.

Ganso hiányában még nagyobb szerep hárul Marcelóra és Samuel Xavierre – hiszen a labdaművész Felipe Melo szinte minden meccsen kezdő, igaz, most már leigazolták a sahtaros Marlon Santost, aki a mélységi labdakihozatal-mester Roberto de Zerbi egyik kedvence volt még a Sassuolóban. Az ő játékuk nemcsak a labdakihozataloknál – amiknél André elképesztő dinamikával és bátorsággal kéri el a labdát visszalépésekkor –, hanem a pálya közepe felé forogva, amolyan támadásszervezőként is létfontosságú.

Alapból Diniznél teljesen más a szélességfelfogás, ami egy hosszabb folyamat eredménye:

Diniz 2018-ban a kiscsapatnak számító Athletico Paranaensénél volt edző, már ott és akkor (pont Diniz mostani csapata, a Fluminense ellen) látszottak a Diniz-féle relacionalista futball alapjegyei, ám a túlsó oldali szélesség itt még biztosítva volt. A Fluminensében viszont a gyenge oldali szélsővédőnek is be kell jönnie (így feladva a szélességet), mivel Diniz a játékosok közötti kapcsolatokban és térbeli közelségében hisz. Csak zárójeles megjegyzés, de szinte mindegyik, magát a labda ellen definiáló tradíció szinte mantrázza a minél közelibb csapatrészeket labdavesztés esetén, hiszen így könnyebb a visszatámadás. Badarság lenne azt hinni, hogy Diniz ezt nem veszi figyelembe, hiszen a Wyscout adatai alapján a Fluminense védekezése lép legtöbbször közbe engedett passzonként (statisztikai nyelven ez 6,6 PPDA).

Így kialakul a szándékos elferdülés, ami talán a Dinizismo védjegye is, és amivel – noha a tért racionálisan megtöltő pozíciós focihoz szokott szemnek szokatlan módon – szinte mindig sikerül valamilyen fajta, de legtöbbször létszámfölényt kialakítani.

„A relacionizmus nem csak abból áll, hogy a játékosok közel állnak egymáshoz, és nem is korlátozható arra, hogy a játékosok »barátok« egymással. A relacionista játékosok együtt mozognak, miközben jelek és jelzések útján kommunikálnak egymással, amelyeket a futballgondolkodás különböző más irányzataiban járatosak gyakran nem tudnak észrevenni” – írja Hamilton az egyik elemzésében.

Ha észre akarjuk venni, akkor felfedezhetjük ezeket a jeleket és jelzéseket, azaz visszatérő futballelemeket (lentebb képpel is bemutatom egy részüket):

• Toco y me voy – teszem a labdát, és megyek tovább.
• Tabela – „asztal”, a labdát megállító és felvevő, majd azt lepasszoló játékos, miután társa odatette neki a labdát.
• Escadinha, vagyis (átlósan helyezkedő, min. 3 játékos által megépített) lépcső, amit a brazil focitörténelemből ismerünk, és az ebből következő
• Corta luz (kioltott lámpa) azaz a labda átlépése.
• Végül az elferdítés (tilting), a befelé mozgó szélsővédő (defensive diagonal), és a személyes kedvenc, a nyilvánvaló oldalváltás helyett a labdás oldalra visszafordítás, azaz a yo-yo. Azonfelül, hogy ezek olyan nyelvileg fantasztikusan gazdag kifejezések, amiket a kollektív dél-amerikai futballörökségből merítenek, Hamilton és Bozsik munkássága arra is rámutat, hogy mennyire, ha tetszik rabjai (akár koncepcionálisan) és rabszolgái (egy futballnyelvileg igénytelen és pongyola kultúrában) vagyunk (futball)nyelvünknek, avagy Wittgensteinnel szólva „nyelvem határai, világom határai”.

A Dinizismo alkalmazása, kritikája és határai

A Dinizismo térhódításáról – abban az évben, mikor Pep Guardiola tulajdonképpen szinte mesterséges (pénzügyi) intelligenciával felturbózott űrfutballja ismét csúcsra ért a Barcelona-korszak után – nyilván csak módjával lehet beszélni. Ugyanakkor egy hagyomány vagy annak képviselője hatását nem biztos, hogy az eredményei mérik – ezt pont a magyar futballtörténelmet ismerőknek nem kell magyarázni, azaz kell, csak közvetve, Jonathan Wilson kiváló könyvével, A magyar futball aranykorával.

Bozsik így foglalja kontextusba Dinizt: „Néhány brazil edző (Diniz, Renato és Dorival) a brazil kultúra örököse. Ők a »szép játék« támadásszervezését a mai futball követelményeihez igazítják. Van azonban egy aspektus, amelyben Diniz mélyebbre utazott: a labdakihozatal. Tudni kell, hogyan kell játszani és támadóan megszervezni a játékot a kapus első passzától kezdve. Építsd fel a támadójátékot az egész pályán. Diniz a brazil futball jellemzőinek adaptálásával újított, nemcsak a pálya utolsó harmadában való támadásszervezést, de mindent, egészen a kapus labdakihozatalától kezdve. A legtöbb csapattal ellentétben Diniz nemcsak a gyors és első labdaérintést kéri számon, hanem passzokkal és cselekkel igyekszik legyőzni a rivális presszingjét. Diniz kihozatalai végtelenül több gólt termelnek, mint amennyit szórványos hibái miatt kapnak.”

Hamilton olvasatában azért hódít ez a stílus Dél-Amerikában, mert eredendően közelebb áll hozzájuk ez a fajta játék. A hódításhoz hozzáértendő, hogy Hamilton ebbe a stílusba számolja Demichelis argentin bajnokcsapatát, a világbajnok Scaloni-együttest, de a Grêmiót is.

A hódításnak vannak jelei már máshol is. Például Európában, ahol a Dinizhez hasonlóan egy kisebb csapattal, a svéd Kalmarral komoly labdabirtoklást bemutató, jelenleg a Malmö edzőjeként tevékenykedő Henryk Rydstrom eddig az egyik legkomolyabb kísérlet arra, hogy a relacionizmust meghonosítsa a kontinensen. Na és persze van az olasz szál is: a fent említett Mancini-meccselemző Toni Gagliardi több cikket is írt Dinizzel összefüggésben, míg kollégája-utódja, Simone Contran hosszas videóelemzést közölt Diniz játékáról. Hogy ennek alkalmazása mennyire gyakorlati síkon is zajlik, arra a meglehetősen foghíjas olasz U20-as válogatott a legjobb példa, mely relacionalista sémákat is beépítve menetelt egészen a vb-döntőig idén júniusban.

Az utolsó kapocs a Gagliardi-cikkben megszólaló Davide Ancelotti, aki dacára annak, hogy nemrég töltötte be a 34-et, több mint tíz éve édesapja, Don Carlo jobbkeze:

„A pozíciós játék a legjobb változataiban az azt előadó »művészek« tudásának felerősítő eszköze. Akárcsak Mourinho számára 2010-ben, Sneijder számára is a mély blokk és az ellentámadás volt az eszköz arra, hogy Pandevet, Eto'ót és Militót a szabad területre indítsa. Meglátásom a témáról az, hogy a futball – a kezdetektől fogva – mindig is a futballistákról szólt. Nem hiszem, hogy a pozíciós játék a vége felé tartana. Talán bizonyos esetekben, főleg a média miatt inkább filozófiának, a győzelemhez szükséges identitásnak tekintik, jobban, mint más játékstílusok esetében tennék ugyanezt. De nem hiszem, hogy ez a helyzet. A pozíciós játék része annak a kulturális csomagnak, amelyből egy edző meríthet, hogy kiválassza, milyen ruhát varrjon a csapatra. Ezért meg kell ismerni és tanulmányozni kell.”

Ennek fényében könnyebben érthetjük meg a Dinizismo és Ancelotti kapcsolatát, és hogy miképp lett a Fluminense-edzője megbízott Seleção-kapitány. Ismervén Ancelotti karrierjét és életfilozófiáját, biztos hogy már tanult tőle, és még fog is. Diniz pedig lefektetheti azokat az új alapokat-hidakat, amin majd Carletto átsétál, amikor átveszi tőle a brazil válogatottat. Hiszen Ancelotti legnagyobb erénye a játékosokkal való kapcsolata – zseniálisan bánik olyan futballistákkal mint Marcelo, Vinícius, vagy a „legrelacionalistább középcsatár” Karim Benzema. Ráadásul Ancelottira szinte keresztapaként tekintenek a legnagyobb sztárok.

Az írás elején említett brazil szövetség 25 edzőt (Xavitól Zidane-ig lényegében mindenkit) keresett meg – látszólag koncepció nélkül. Viszont meglehetősen nagy utat jártak be eközben, és talán felismerték az utóbbi évek tornáinak tanulságát, hogy a válogatott foci szinte egy másik sportág. Ha megnézzük a szigorúan vett pozicionalista kapitányokat, olyan kiváló edzők, mint Jorge Sampaoli, Luis Enrique, Joachim Löw (aki miután világbajnok lett, mintha minél mélyebbre ásta volna magát a Guardiola-tradícióba, annál kevésbé lett sikeres), Hansi Flick vagy éppen Tite – talán a rendelkezésre álló idő, talán a játékosok hozzáállása, talán csak a véletlen okán – kvázi vesztésre állnak a spektrum relacionalista oldalán lévő Didier Deschamps, Scaloni párossal szemben. De akár utóbbi kettős mellé sorolhatjuk a szabadon játszó horvátokat is.

Ami ennél is érdekesebb, hogy az írás kezdetén kifigurázott brazilok úgy tűnik, Dinizzel elkötelezték magukat a stílusuk megújítása mellett, míg Ancelottival megtörik a „nem ülhet nem brazil edző a Seleção kispadján” mítoszt, amire eddig csak hárommeccsnyi kivétel volt. Nem vetemednék arra a sértésre, hogy az argentin aranykort jelentő La Nuestra 21. századi verziója és az argentin vébégyőzelem lenne a kiváltó ok. Mindenesetre Diniz kinevezésével valami elkezdődött, és ki tudja hol áll meg.