Guardiola túlgondolta, de bejött – három dolog, amin a BL-döntő múlt

Amikor Cruyff még az Ajaxnál volt a 70-es évek elején, volt egy nagyszerű mondata az olasz csapatokról: „Nem tudnak legyőzni, de te veszíthetsz ellenük.” A dél-amerikai futballal foglalkozó szakértők egyik legkiválóbbika, Tim Vickery frappáns idézete a maga gőgjével megdőlni látszott. Ezt a fajta olaszfutball-lesajnálást a legfőbb Cruyff-tanítvány Pep Guardiola nem igazán osztotta, hiszen pl. asszisztens edzője az az olasz Enzo Maresca, akit játékosként a Sevillából mindenképp ismer a nagyközönség.

Ennél Guardiola mindig is diplomatikusabb volt – pl. egy bizonyos Roberto Baggióval játszott Bresciában –, és a szombati Bajnokok Ligája-döntő előtti sajtótájékoztatón is kiemelte: „az Inter veszélyességét a Bastoni-, Onana-, Acerbi-féle gyorsindításoknál”, valamint azt, hogy Simone Inzaghi csapata „képes megtartani a labdát és befejezni a támadásokat, tudják, hogyan kell támadni középről és a széleken. Megpróbálunk majd a lehető legjobban védekezni, mind magasan, mind mélyen.”

Megvolt tehát a kellő felkészültség és tisztelet, ám Guardiola félelmetes Manchester Cityje szombat este Isztambulban a cruyffi mondás megvalósított igazságtartalmát tulajdonképpen a saját bőrén tapasztalta Inzaghi zseniális Intere által.

De még mielőtt a BL-döntőt alaposabban kielemeznénk, nézzük, milyen előjelekkel érkezett a nagyjából minimum 75 százalékkal esélyes City, és mi szólhatott a sokak által lesajnált Inter mellett. Konzekvenciák:

1. Az évek óta túlgondolással vádolt és idén ismét megújuló Pep Guardiola (letámadás, Stones hibrid szerepe, középpályás „doboz”) pont akkor nyeri meg a BL-t, amikor tényleg túlgondolta?

2. A háromvédős játék előtti rombusz középpálya, amit az Inter kifejezetten jól reagált le. Sőt, tulajdonképpen az Inter érdeme, hogy az effektíve (bocs, Brentford) 26 meccses veretlenségi sorozattal a triplázás küszöbén álló City „rosszul játszott”.

3. Erling Haaland egyszer ért labdába a büntetőterületen belül – a nagy helyzetét Onana amolyan „neueresen” védte, nem jutott City-játékos egynél több lövésig, a csapat helyzeteinek minősége egy várható gól alatt maradt, Foden 80. perces nagy lehetősége előtt és után is nagyjából 1.66 xG-nyi (Wyscout) helyzet adódott a milánóiak és főleg Lukaku előtt.

4. Inzaghi alatt a ligában 12 vereséget összeszedő, az idény döntő részében meglehetősen inkonzisztens teljesítményt nyújtó Inter igazi kupacsapattá érett – mellesleg Simone húsz kieséses meccséből 15-öt megnyert, négy döntetlen mellett. A Monza elleni április közepén elszenvedett vereség óta, amikor is a hatodik helyre csúsztak vissza, 13-ból 12 meccset nyertek meg Barelláék. (Csak a bajnok Napoli győzte őket le, tulajdonképpen Gagliardini első félidő végén összeszedett kiállításának köszönhetően.)

5. Isztambulban a mélységi irányítókapus Onana, a két Haaland-őrző, Bastoni és Acerbi (73 és 79 százalékban voltak sikeresek az akcióik, utóbbi kilenc labdát fülelt le), valamint Brozović (négy passzt rontott) és Barella révén az első félidőben lefékezték a Cityt, és bőven meccsben voltak.

Sőt, a City presszingjének elfáradása, támadójátékának ötlettelensége, Inzaghi meccs közbeni finomhangolása, Lautaro és főleg Lukaku ziccerei komoly Inter-fölényt hoztak a végére. Ha nincs a belga csatárnak a horvátok elleni vébémeccset vagy stílszerűen a Sevcsenko-féle Milan 2005-ös isztambuli döntőt megidéző rémálomszerű napja a kapu előtt, akkor még a szerencse (ami azért főleg a Porto és a Benfica elleni párharcokban az Inter mellett állt) és Ederson sem menthette volna meg Guardioláékat.

6. Mint tudjuk, nem így lett, és bár a döntőt (inkább nem „érdemelte” meg, mint igen) Guardiola meccs utáni szavaival kiszenvedte 1-0-val, a Bajnokok Ligája egészét tekintve megérdemelten lett végső győztes a City.

Lássuk, mit akart a két csapat, mi valósult meg, és mi döntött a BL-döntőn:

1. Megint Stones, de a City-középpálya most rombusz alakzatban

Nagyon leegyszerűsítve a labda elleni szervezett és intenzív letámadás mellett a City menetelésének idei letéteményese John Stones hibrid szerepe (labdával beforog a középpályára létszámfölényt kialakítva, labda ellen agresszívan előrevédekező belső védő) és a vele kialakított „box” középpálya. Ennek a rendszernek – amit Guardiola már 2021-ben is alkalmazott – pozíciós előnyeiről lásd a magyar válogatott elemzőjének Beregi Istvának a Spielverlagerungon közétett, Peter Bosz 2019-es Leverkusenjét elemző cikkét.

Beregi szerint: „A pozícióváltások aszimmetriát hozhatnak létre, aminek az a hatása, hogy az ellenfél utolsó sorát odaszögezi, és területeket nyit a sorok között. Én ezt vertikális túlterhelésnek nevezem, az azonos csatorna elfoglalásával a távolabbi játékos szerepe gyakorlatilag az, hogy blokkoljon egy védőt, hogy megnyissa a passzsávot, teret teremtsen a mélységben, plusz biztosítsa a mélyebb játékos felé az elérhetőséget. Ez a koncepció vagy elv igen hatékony az 5 védős rendszerek ellen. Ezek a rugalmas mozgások arra is szolgálhatnak, hogy a labdabirtokló játékosok leváljanak-elszakadjanak a szorosabb őrzésből, vagy egyszerűen csak összezavarják az 1. és 2. sor védekező magatartását, csökkentve a fedezetet és több teret és időt nyitva a labdás akciók számára.”

Elviekben ez így nézett volna ki, és előnyei között a Darmian–Bastoni szélső-belső védő páros lekötését és kicsalogatását (Gündoğan és De Bruyne egyik feladata) számolhatjuk – így nyitva a City első hármasának és vagy a mélységből indulóknak a teret. Ami ellene szólt, az az Inzaghi-csapat hihetetlen szervezettsége a váltásokban és a mindenhova odaérő Brozović szabad szerepe. Ő így odaérve a Gündoğan–De Bruyne duó valamelyikére, elméletben tehermentesítette volna Darmian–Bastonit. Azaz az Inter tudott volna kettő az egyben védekezni Haaland ellen, amit értelemszerűen Inzaghi szeretett volna (és végül meg is csinálta), míg Guardiola az egy-egyet akarta kikényszeríteni.

Így az elvárásokhoz és a bejáratott rendszerhez képest Guardiola nem egy „box” tehát téglalapszerű középpályássorban helyezte el Stonesékat 3 plusz 2-ben, hanem egy 3 plusz 1-es rombuszt választott. Meglátásom szerint azzal a meglepetés erejével és szándékkal, hogy

• amikor az Inter középpályás triójából egy a labda oldali City védőre, egy a City hatosra (Rodri) ugrik, egy pedig a tízes Gündoğanon marad, mindig lesz szabad emberük;
• nevezetesen a rombusz két oldala, azaz nyolcasa, vagyis a szélre kihúzódó De Bruyne és Stones, akik vagy zavartalanul felveszik a labdát (a két szélén Grealish és Bernardo Silva lekötik Dumfriest és Dimarcót);
• vagy nagyon kihozzák magukkal Darmian–Bastonit, így ők a kilépők miatti területbe beindíthatják Haalandot egy-egyben.

Hogy ez játékból gyakorlatilag nem történt meg, az kis részben a City érdeme, de oroszlánrészt az Interé.

2. Inzaghi meglepetései Onanával és a labdával, Lautaróval, Bastonival és Çalhanoğluval a labda ellen

A számtalan kiváló minőségű meccsbeharangozó és taktikai elemzés egyik mantrája szerint az Internek nincs értelme magasan letámadni a City ellen (Haaland mögé indulás), és jobban jár, ha a BL-ben tőlük megszokott 5-3-2-ben közepes blokkban védekezik. Az Opta pl. azt gondolta „kihangsúlyozván, hogy mennyire mélyen védekezik az Inter, a Bajnokok Ligájában az összes nyomásgyakorlásuk 59,8 százaléka a saját térfelükön történt, ami a legmagasabb arány a csoportkörből továbbjutó csapatok között. A magas nyomásgyakorlásuknak pedig mindössze 22 százaléka érkezett az utolsó harmadban – ez a 24. legalacsonyabb arány a 32 csapat közül.” Ehhez képest azt láttuk, hogy a bajnokságban átlagban 47,5 méteren védekező Nerazzurri nekiugrik a Citynek.

Noha jól látható, hogy Guardiola középpályás rombusza milyen a fentiekben ecsetelt szabad területeket nyit De Bruyne vagy Stones részére, az Inter három aprósággal meglepte őket:

1. A belső védők bátor előrevédekezése – a fenti jelenetsornál a képbe be se férő Bastoni valahonnan odaér és elfejeli a labdát, még majdnem Inter-lehetőség lesz belőle.

2. Ezzel szinkronban a szárnyvédők beváltása, amit a fenti ábrán pl. Dumfries De Bruynével szemben mutat be, vagy alább Dimarco által láthattunk – ebből is egy Inter-kontra jöhetett.

A City szempontjából a kép azért árulkodik némi kihasználatlanul hagyott lehetőségekről, de ezt mindenképp az Inter provokálta ki.

3. Çalhanoğlu kiugrása Rodrira volt az a húzás, ami leginkább meglepte Guardiolát, olyannyira, hogy az ilyenkor szokásos panelek (és jogos ünnepélyes szavak) előtt a meccs utáni sajtótájékoztató elején egyből erről beszélt:

„A terv szerint tehát a (megjátszandó szabad) terület John Stones és Rodri és különösen Rúben és Akanji számára volt, de nem találtuk meg őket. Túl sok volt a mozgás, talán elveszítettük a hidegvérünket – mondta. – Az Inter azzal, hogy feltolta Çalhanoğlut Rodrira (a szabad ember), meglepett. Azzal számoltunk, hogy Rodri szabad lesz, majd Gündo, illetve ha oda Rodri felé kiváltanak, akkor Stones szabadon van, de nem jól olvastuk ezt a meccs közben.”

Itt még kiemelendő az a kollektív védőmunka amit Lautaro és Džeko megkezd és folytat Rodri ellen, míg a távolságok, amiket pl. Brozović képes volt leszűkíteni, vagy ahogy Acerbiék a váltásokkal eltüntettek üresnek hitt területeket, korrigáltak hibákat, igazi mesterkurzus volt.

Mondanom sem kell, hogy még akkor is, amikor a Citynél nagy nehezen egy szép labdajáratással, Rodri közreműködésével Rúben Dias megtalálta a szabadon lévő Gündoğant, Brozović valahonnan visszaért, és elválasztotta a labdától a németet.

Talán két alkalommal volt, hogy az Inter ezt a hihetetlen koncentrációt nem tartotta fenn, mindkét alkalommal Rodri ellen. Az első félidőben az Inter rendezetlen második vonala mögé három City-játékos érkezik, így Darmian és Acerbi is ki kell hogy ugorjon, és csak a Haalandot kiszorító Bastoninak és Onanának köszönhetően kerülték el a gólt.

Amit aztán a 68. percben egy jó háromperces City-labdabirtoklást követően Akanji megindulása, meglátása és Bernardo Silva centerezése után az utóbbi években méltán a világ legjobb „pivote”-je győztes gólra is váltott.

3. Onana lesz a kulcs, de előtte a City által kikényszerített hibák

Amit jobban lehetett várni Inter-esélyek szempontjából, az a csapat híresen rugalmas mélységi építkezése. Itt ugye gyakori

• az aszimmetrikus szárnyvédők használata (Dumfries most is beforgott csatár pozíciókba);
• a direkt felpasszok a visszamozgó és lekészítő Džekóra (Rúben Dias a levegőben tizennégyből tíz párharcot nyert), akiről mélységből Lautaro és a jól pozicionált középpályások kombinatív passzokkal kontráznak;
• Acerbi amolyan stonesos beforgása középpályára, szinkronban az egyik középpályás visszalépésével;
• Bastoni mélységi passzjátéka és megindulásai – őt a zsebből előhúzható presszingszörny Bernardo Silva kényszerítette a labdától való gyors szabadulásra;
• Illetve amiatt, hogy az Internek Perišić távozása óta nincs igazi egy-egyben a presszinget átcselező játékosa. A top 5 ligában szereplő 98 csapatból tavaly 6, idén 5 kísérelt meg (Augsburg, Bochum, Union Berlin, Getafe, Freiburg, Sampdoria) kevesebb egy-egyezést az Internél – a BL-döntőben is az utolsó 35 percre beszálló Lukaku lett a legjobb kettővel.

Ezeket a City egy főleg az első hatvan percben szinte végig fenntartott 4-2-4-es magas letámadással szinte teljesen kikapcsolta: a milánóiaknak a hetvenedik percben volt először felépített támadásuk, helyzetük Lukaku végzetes szerepléséig tulajdonképpen a City (Bernardo Silva és Akanji) hibáiból és Dumfries két közbeugrásából adódott. Igazából ami maradt, az, ami ellen a legszervezettebb letámadás sem mindig tud valamit kezdeni, vagyis az építkező kapus (lásd pl. Christian Titz, Tim Walter kapusait a Bundesliga 2-ben).

Nyilván a topfutballt rendszeresen követőknek nem árulunk el nagy újdonságot – talán csak a kameruni védőlegenda és szövetségi kapitány Rigobert Songnak, de persze az mondja a szemébe a kritikát, aki meri – akkor, amikor az abszolút cruyffista (bocsánatot kérek Guardiola és Bosz uraktól) nevelésben (Barcelona, Ajax) részesülő André Onana passzjátékát méltatom.

Végjáték

• A City letámadásának elfáradása látható volt: az engedett passzokat a közbeavatkozásokkal összevető PPDA ugyan csökkent, de egyre mélyebben védekeztek Akanjiék.
• A végén az Inter csak nyolcszor tisztázott a saját tizenhatosán belül, míg a City tizenkilencszer.

(Onana szétpasszolja a City-letámadást, míg Bastoni „stonesi” babérokra törve előreindul, ebből lesz Lukaku egyik helyzete)

• Talán Onana megoldásai után némi demoralizáltság is érződött, illetve Dimarco magasabbra tolásával az addig 6-ból 6 sikeres cselt mutató Stonesnak kellett visszalépni és sokszor fent letámadnia is, nem csoda, hogy teljesen elkészült az erejével egy ilyen földöntúli félszezon után. Apropó, kaphat-e belső védő Aranylabdát, na és ha hibrid középpályás?

A Wyscout adatai is alátamásztják azt a Foden helyzete utáni elképesztő Inter-nyomást, amit Edersonnak vagy Lukakunak köszönhetően (nézőpont kérdése), talán inkább szerencsésebben bírt a City.

Ezt tulajdonképpen maga Guardiola – a Messi-féle Barca időszaka óta a BL-ben oly sokszor szerencsétlenül járt, már-már az istenek által elátkozott Guardiola, akit ugyanakkor a számtalan helyen megénekelt City Football Group geopolitikailag túlterhelt jelentősége-létezése miatt meglehetősen nehéz sajnálni – is elismerte, amikor csak annyit mondott: „talán most nekünk jött el az időnk”.

A vigasztalhatatlan Inzaghinak persze nincs vigasz, de neki is mondanak talán valamit William Blake szavai: „Minden halálos veszteség halhatatlan nyereség. Az Idő romjai kastélyokat építenek az Örökkévalóságban.”