A Manchester City félelmetes és földöntúli futballal mosta le a BL-ben a címvédő Realt

A minden tekintetben az utóbbi évek legjobban várt Bajnokok Ligája-elő(rehozott) döntőjét, vagyis a Manchester City–Real Madrid gigaderbit, Jorge Valdano után szabadon a „Félelmek harcát”, 1–1-es döntetlenről folytatták a felek a szerdai visszavágón. Az elképesztően magas színvonalú és fordulatokkal teli odavágó után igaz volt a közhely, hogy minden megtörténhet és annak a fordítottja is. Azóta tudjuk, hogy Josep Guardiola vezetőedző és a City félelmetes és földöntúli futballal, instant klasszikussá váló teljesítménnyel, 4–0-lal lemosta a címvédőt, és döntőbe jutott.

Azt laikus szemmel sem volt nehéz észrevenni, hogy az első húsz percben a Real totál beszorult (alig-alig jutott 20 százalékos labdabirtoklás fölé), míg a City több hatalmas lehetőséget dolgozott ki. Az első vendégkísérlet, Kroos a keresztlécet eltaláló, távoli lövése, a 33. percben jött, addigra csak a Real-kapus Courtois-n és a City-csatár Haalandon múlott, hogy nem kiütés lett az elődöntőből, noha a City Bernardo Silva révén percekkel később duplázott.

Sokat elmond a meccsről, hogy nézett ki az első félidő lőlapja:

Négy pontban megmutatjuk hogyan és miért dominált ennyire a City.

1. A pozíciós játék pápája a labda elleni munka mesterévé is vált

A City magas, intenzív, emberorientált és aszimmetrikus presszingje ellen a Madridnak gyakorlatilag esélytelen volt kijönnie. Pep Guardiolát – már csak azért is, mert ő Pep „tiki-taka” Guardiola, akinek „ilyen csapattal nem nehéz” – tulajdonképpen még mindig szokás félreérteni, alulértékelni, vagy csak vaknak lenni a változásaira.

Ez nem általában a futballt nézők és/vagy véleményezők kritikája – noha utóbbiaknál nem ártana, ha lenne bármiféle szakmai vagy intellektuális minimum, ami még az egészségesebb sportkultúrákban sem mindig tetten érhető –, hanem egy nagyon is emberi tulajdonság. Mint ahogy azt számos, a kognitív disszonanciát vizsgáló kutatás bizonyítja, az emberek ritkán tudnak két látszólag ellentétes „igazságot” (Guardiola labdás focija ÉS a labda elleni nyomásgyakorlásos kontrollja) egyszerre elhinni. Pedig amennyire az évek során tökéletesedett a labdabirtoklás tekintetében, annyira sokat fejlődött a játék másik, labda elleni oldalában is. Feltehetőleg igaza van kiváló barátomnak, az athletices Jon Mackenzie-nek, amikor azt mondja, hogy szinte senki nem figyel a mainstreamben az utóbbira.

Szerencsére a taktikai blogok (Spielverlagerung, amiknek a szerzői azóta szinte kivétel nélkül profi csapatok stábjának értékes tagjai) és az azok köpönyegéből kibújt, mélyebbre merülő elemzők az utóbbi egy-két évben már betörtek annyira a nagyobb webes felületekre, hogy például az Athleticnél komoly figyelmet kapjon a City presszingje a Lipcse ellen. A szerdai meccsen – mivel Courtois számos világklasszis kvalitása mellett kifejezetten nem alkalmas a rövid passzos építkezésre – a City ismét ehhez a fegyverhez nyúlt.

Jól látható az emberorientált magas védekezés, ahol az aszimmetriát Silva (jobb oldali szélső) és Akanji (bal oldali belső védő) adja:

A közvetlen nyomást a Lipcse-meccsel ellentétben nem Bernardo Silva, hanem többnyire Grealish ívelt letámadása vagy egy középpályás (Gündogan) fellépése fejti ki. Mivel a hátul egy az egyben védekező City ismét a Kyle Walker vs Vinícius különpárharccal készült – spoiler, nem az eddig mindenkit felülmúló brazil fenomén nyert – elviekben talán akadtak volna lehetőségek a Real előtt.

Ilyen lehetőségek voltak Benzema ki- és visszafelé mozgásai (Stones követte például balra, így nyílt terület középen), Rodrygo keresztbeindulásai a valamennyire azért a centrumot is védeni hivatott Dias ellen, vagy az alábbi, Modrićnak nyitott folyosó:

A hatodik percben egy ritka pontos Courtois-passz nyomás alatt, Modrić még ritkább átvételi-hibája és így a kiváltó Dias közbelépése azonban megakadályozta Rodrygo kiugratását:

A City kifogástalanul megtervezett maradékvédekezése és Walker munkássága a brazil Vinícius ellen elég hamar nekiszegezte a költői kérdést Carlo Ancelotti Real-edzőnek: ha a legveszélyesebb játékosukat kiiktatják, van-e B tervük?

A válasz – ellentétben az odavágó jól bevált húzásaival, mint Kroos visszavonása, Camavinga beforgatása, Modrić megindulásai, a támadó hármas szabad relacionalista mozgásos improvizációi – egyelőre váratott magára, de ez talán inkább Guardiola fenomenális és ellenállhatatlan futballt bemutató csapatának érdeme volt. Nézzük, mit csináltak Stonesék a labdás fázisban.

2. John „Rolling” Stones, Rodri és a két tízes szétszedi a Realt

Az első, amolyan „díszletámadást” leszámítva Ancelotti csapata, mint ahogy azt tőlük megszokhattuk az évek során, visszarendeződött és – lévén, hogy ez volt az, amit a párharc állása és a City pályaválasztói helyzete diktált – igyekezett második szándékból játszani. Hasonlóan az első meccshez, Ancelotti igyekezett a két szélsőt beljebb és hátrébb vinni a védekezésben, így próbálván meg kiegyenlíteni a City Stones feltolásával létrehozott középpályás emberelőnyét:

Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az első fázist a „madridi meg nem támadási egyezmény” alapján átugró City a második fázisban Stones beforgásával a középpályára folyamatos dilemmát okozott. Modrić – aki sokszor lekésett a presszingben, és szinte szentségtörés kimondani, de kilógott a meccsből – és a két besegítő szélső nem tudott mit kezdeni a City építkezésével, így a szabadon maradó Walker vagy Akanji a szélen, ha rájuk kiváltottak, akkor pedig Stones vagy Rodri maradtak pillanatnyira üresen. Volt az egészben valami gépies kegyetlenség – mintha a Garry Kaszparovval jó barátságot ápoló Pep nagymester „bábui” tévedhetetlenül hozták volna meg minden egyes létező szituációban az optimális döntést (a szabad ember megtalálását.

A helyenként szinte egy másik „sakktáblán” zajló partiban az utolsó vonalat fixáló City a két tízesével szétszakította a Real Kroos-Valverde duplaszűrőjét. A szabadon játszó és opcionálisan akár ugyanazt az oldalt is túltöltő Gündogan-De Bruyne páros olyan kellemetlen és veszélyes területekre vitte a német-uruguayi duót, ahol lehetetlen követni és/vagy ahonnan állandó beadásos (De Bruyne) vagy kombinációs (Gündogan például Haalanddal) veszély jön:

Ezeket az első tíz percben még talán nem életveszélyes lehetőségeket – Walker-átlövés, Haaland-mögékerülés átmenetből, Rodri ritka betörése – még állta a hihetetlenül mélyre szoruló madridi csapat. Ám például Grealish 13. perces beívelésénél Haalandnak már csak Courtois és a gondviselés mentett, mint ahogy a 21. percben beadot szöglet utáni párharcot is valami csodaszerű reflex után megint csak a madridi kapus nyerte.

3. Bernardo Silva számai

Még várjuk a szerkesztőségbe a megfejtéseket arra a kérdésre, hogy melyik mágikus realista regényhős Bernardo Silva, a BL-elődöntő hőse címet mindenesetre elnyerte. Nem kell különösebben nagy futballszakértőnek lenni, hogy valaki meglássa benne az univerzalitást – maga Guardiola a Monaco elleni elveszített BL-elődöntő után rögtön tudta, hogy kell neki, míg mostanság a PSG gondolja úgy, hogy Messit vele pótolná.

Az eredetileg nyolcas-tízes poszton bevethető, tavaly többször hamis kilencesben játszó, idén az Arsenal ellen Sakát balhátvédben fogó, a Lipcse elleni meccsen két-három embert presszingben megevő jobbszélsőnek talán kapus- és középhátvédposzton akad hiányossága – vagy csak ott még nem bizonyíthatott. És ha a PSG úgy gondolja, hogy legyen ő az új Messi, akkor pont egy Real elleni BL-elődöntő az ideális színpad az ennek a lehetőségét bizonyító brilliáns előadáshoz.

Az első gólnál jól látható a City stratégiai fölénye Grealish labdaszerzése és keresztbevezetése után, ahogy Rodri átforgatja Silvának, miközben Stones zavartalanul indulhat be. Ebből kialakul az a szituáció, ahol Modrić picit félmegoldásként nem ront ki a zseniális passzt adó De Bruynére, de nem is zárja azt a minimálisan széles sávot, amin bejuthat a labda, a szélről visszazáró Kroos előtt Silvához:

Kevéssel ezután a Real Modrić egy nyomás alatti labdakihozatalával, majd Kroos kapufájával először jutott levegőhöz. A meccs összképét valószínűleg nehezen befolyásolta volna ez a madridi lélegzetvétel – bár tegyük hozzá, hogy a futball szerencsére sosem lineáris és logikus, például pont Ancelotti Madridja tanít meg bennünket erre újra meg újra –, de tény, hogy erre mechanikus kegyetlenségű válaszként jött Bernardo Silva gólja – igaz, hogy legalábbis a portugál befejezése sok minden volt, csak nem éppen gépies.

Bernardo Silva egyébként félelmetes, szinte nem emberi számokkal zárta a meccset: 2 gólján kívül mindhárom lövése kaput talált, hétből öt csele sikerült, harminc párharcot vállalt, és hétszer szerezte vissza a labdát az ellenfél térfelén.

4. Ancelotti érdemben nem változtat, a City a visszaállás után sem kegyelmez

Leszámítva, hogy Rüdiger helyén Militão kezdett, és hogy csapata továbbra sem akar a labda ellen szervezetten védekezni, Ancelotti nem nagyon változtatott a meccs elején. Mire sikerült volna, pont megkapták a második gólt. A szünet után ismét előjöttek az első meccses változtatások, amivel legalább meg tudták tartani a labdát és támadásokat építeni: Kroos/Modrić visszavonva, a szélsőhátvédek feljebb tolva, néha beforogva a magasabb letámadással és a visszamozgással nyitott centrumba, elől a beinduló Valverdével és a szabadon kombináló támadótrióval.

A kétgólos előny tudatában inkább a középső blokkban védekező és a második félidőben hihetetlen pontatlansággal passzoló De Bruynével kontrázgató City ellen legalább tudott labdát birtokolni Ancelotti csapata, igaz, pozíciós támadásuk csak egy fejeződött be lövéssel. Ugyanakkor azért Alaba szabadrúgásából vagy éppen kontrákból (noha Walker emberfeletti módon kétszer-háromszor is utolérte az utolérhetetlen Vinyciust) voltak veszélyes megmozdulásaik.

Nemkülönben a Citynek, ahol míg az első félidőben – sőt mint a sokadik, Courtois által hárított ziccer után kiderült, az egész meccsen – Haaland volt „elátkozva”, a másodikban a másik világsztár, De Bruyne. Nem is tudjuk, mikor zárt 69 százalékos passzhatékonysággal és öt-hat elrontott utolsó passzal, és közben Guardiolával is összekapott. Aztán persze az ő beíveléséből jött a mindent eldöntő Akanji-gól, ami után már Guardiola is megnyugodhatott (és mert cserélni).

A tökéletesített gépezet

De talán ezek mögött a kiemelkedő egyéni teljesítmények mögött sokszor valami nehezebben felismerhető, kevésbé látványos munka áll. Jelen esetben a meccset végig kontrollálló és az egész BL-menetelést a Lipcse elleni hétgólos győzelemmel megalapozó labda elleni teljesítmény:

A City labdavesztései szinte mindig az ellenfél térfelén és zömmel a madridiak kapuja előtt történtek 23 párharc, 27 elrontott passz arányban, és De Bruyne 14-gyel messze a legpontatlanabb volt.

A lehengerlő City-letámadással szemben nem meglepő, hogy a Realnál 38-17 volt a sikertelen átadások „előnye”, de érdemes megnézni, hogy ezek a labdavesztések milyen mélyen történtek: Courtois nyomás alatti eladott passzai, Modrić vagy Benzema szokatlanul sok, illetve Vinícius mindenkiénél több labdavesztése, és az az egy alkalom, amikor a City büntetőterületén vesztettek labdát, míg összesen két sikeres átadásuk volt itt – nos, ez mindent elmond Ancelotti csapatának gondjairól.

Mint ahogy az is, hogy a 23 percet kapó Marco Asensio két a City térfelén visszaszerzett labdával ebben a kategóriában csapata legjobbja tudott lenni, míg a tizennégy percig pályán lévő Lucas Vazquez volt az egyetlen madridi, aki egynél többször ért labdához a City tizenhatosán belül. Az első meccs madridi hőse, Camavinga tízből három védőpárharcot nyert meg (8/11 az odavágón), Alaba az 5/5-jét lerontotta 2/5-re, míg Modrić hétből kettőt nyert. Egyébként Kroos 9/8-cal hozta ismét a legjobb mutatót, míg itt Militão és Rüdiger ugyanazt az 57 százalékos hatékonyságot eredményezte, tehát nem ezeken múlott.

Nem hinném, hogy ez a BL-kudarc lenne az, ami megroggyantaná a Real-t. Akár Ancelottival vagy nélküle, de a Camavinga-Tchouameni duóhoz a hírek szerint hamarosan csatlakozó Jude Bellingham leigazolásával szinte zökkenőmentesen lehet átvészelni a Casemiro-Kroos-Modrić korszak elodázhatatlan végét, ahogy az épp kétszázadik meccsén játszó Valverde sincs még 25, és Ceballos is kiváló idényt futott. A támadósor a Vinícius-Rodrygo szélsőpárossal világklasszis, míg az aranylabdás szezonját nem megismételő, 35 éves Benzemát esetleg Mbappével pótolni már-már évek óta túlontúl logikus. A Realt tehát nem kell félteni.

A BL-elődöntős démonait végre legyőző Guardiola pedig nem gondolta agyon:

• miután az Akét helyettesítő Akanjival és a száműzetésből visszatérő és Vinícust semlegesítő Walkerrel megerősítette a védelmet;
• majd rátalált Stones hibrid szerepkörével a középpályás pluszra;
• hogy a metronóm Rodri és a Gündogan-De Bruyne szabad dupla tízesekkel odaszögezze a Madridot a kapuja elé;
• míg a második félidőben tarthatatlan Grealish, az elsőt megnyerő Bernardo Silva és a végig két emberrel őrzött, csak Courtois miatt gól nélkül maradó Haalanddal legyőzze azt.

„Mindenekelőtt hadd erősítsem meg szilárd meggyőződésemet, hogy az egyetlen dolog, amitől félnünk kell, az maga a félelem – a névtelen, ésszerűtlen, indokolatlan rettegés, amely megbénítja a visszavonulás előrehaladássá alakításához szükséges erőfeszítéseket” – Franklin Delano Roosevelt legendás beszédét nem tudni, hányszor hallgathatta meg Guardiola, de tény, hogy magáévá tette annak mondandóját. A Manchester City mindenesetre elképesztő fölénnyel és magabiztossággal, teljesen megérdemelten BL-döntős, és Guardiola befejezheti mesterművét.