A szép játék és a gól nélküli döntetlen paradoxona a foci-vb-n

2022. november 26. – 17:43

Másolás

Vágólapra másolva


„Mind a francia, mind a mexikói csapatot a legszigorúbb védekező taktikára utasíthatták az edzők, mert a középkezdés után mindkét csapat otthagyta a labdát, és rohant hátra a saját kapujához. Colstokot vettek elő, a tizenhatos vonala mentén kimérték azt a helyet, melyet az edző meghatározott számukra, és nem voltak hajlandók elmozdulni onnan. A labda a mérkőzés végéig ott feküdt a középkörben anélkül, hogy bárki is hozzáért volna, mindkét oldalról egy-egy ügyeletes hátvéd figyelte látcsővel, hogy szükség esetén riassza társait. A bíró eleinte próbálta akcióra bírni a csapatokat, de látva, hogy hiábavaló, felhagyott vele, és leült ultizni a két partjelzővel. Ötvenezer néző feszült csendje követte, mikor kezében három kis pirossal megkontrázta ellenfele negyvenszáz ultimóját. A mérkőzés, mint gondolni lehet, gól nélküli döntetlennel végződött, Paprikás elismerően bólogatott:
– Ez a két csapat játssza jelenleg a legkorszerűbb futballt a világon. Nekünk még nagyon sokat kell dolgoznunk, hogy utolérjük őket.”

Moldova György, Ferencvárosi koktél, Magvető 1974.

Négyszer, 1982-ben, 2006-ban, 2010-ben és 2014-be volt hét gól nélküli meccsel végződő futball-vb eddig. Míg a legutóbbi világbajnokságon csak egy (Dánia-Franciaország) végződött 0-0-ra, Katarban már egy kör után négynél tartottunk, majd a második csoportkörös angol–amerikaival már ötnél.

Gól nélküli meccsek után általában a futballromantikusok ismét megéneklik a futball halálát. Ebben mindig van valami perverz akarat és önigazolás, mint minden nosztalgiában, hiszen ahhoz képest, hogy régen minden jobb volt, „és akkor hol van ez Peléhez képest” olyasfajta ideál, amihez eleve és direkt lehetetlen felnőni (a nosztalgiázó sem akarja, hiszen akkor szertefoszlana az ideál). Szokás ilyenkor a „túltaktikázott modern futballt” szidni, ami „megöli az egyéniségeket”, és mintha a Felix Magath-féle axióma, miszerint a taktikára csak a rossz játékosoknak van szükségük, beigazolódna.

Holott, nem létezik olyan kortárs edző, aki nem állítaná Pep Guardiolától René Maricig, hogy pont fordítva: a játékosok szabják meg a taktikát.

Talán az olyan összeesküvések, minthogy „Messinek a hátán kell cipelnie az argentin válogatottat” helyett célravezetőbb azt kérdezni, hogy „tud-e vagy akar-e a szövetségi kapitány összerakni egy olyan csapatot és rendszert, ahol ő a legjobban tud játszani?” Hiszen a kötetlen szabadság manapság már csak egy jól szervezett rendszerben működhet, akkor is csak feltételekkel.

Így paradox módon, talán azért van ennyi gól nélküli döntetlen (a fent említett több meccs miatti nagyobb lehetőség matematikailag igaz, de magyarázatot nem túl sokat ad) ̶"̶m̶e̶r̶t̶ ̶a̶ ̶n̶a̶g̶y̶ ̶t̶é̶t̶ ̶r̶á̶n̶y̶o̶m̶t̶a̶ ̶a̶ ̶b̶é̶l̶y̶e̶g̶é̶t̶ ̶a̶ ̶k̶i̶f̶a̶c̶s̶a̶r̶t̶ ̶j̶á̶t̶é̶k̶o̶s̶o̶k̶r̶a̶,” “és “̶b̶á̶r̶ ̶k̶ö̶z̶h̶e̶l̶y̶,̶ ̶d̶e̶ ̶a̶t̶t̶ó̶l̶ ̶m̶é̶g̶ ̶i̶g̶a̶z̶,̶ ̶h̶o̶g̶y̶ ̶e̶z̶e̶n̶ ̶a̶ ̶s̶z̶i̶n̶t̶e̶n̶ ̶m̶a̶ ̶m̶á̶r̶ ̶m̶i̶n̶d̶e̶n̶k̶i̶ ̶m̶e̶g̶t̶a̶n̶u̶l̶t̶ ̶v̶é̶d̶e̶k̶e̶z̶n̶i̶”̶, mert a hőn áhított „szabad, ösztönös futball” nem hozza el a várva várt gólfiesztát.

A miértekről pedig szokás szerint rövid képes elemzések következnek:

A védővonalat áttörni nem akaró Lengyelország

A lengyel Wojciech Szczesny a mexikóiak elleni meccsen negyven átadáskísérletéből 27-tel próbált vonalakat áttörni, 14-szer sikerült is neki, ami majdnem duplája az egyébként kiváló vonaláttörő Kiwior teljesítményének, akinek sajnos volt 2-3 hajmeresztő labdaeladása. A kikényszerített hosszú passzok legalább ennyire volt a mexikói védekezés érdeme, mint ahogy az egykor kiváló mélységi irányító Krychowiak kikapcsolása is. Az más kérdés, és inkább Michniewicz kritikája, hogy Lengyelország tudatosan nem akart építkezni (lásd Kamil Glik a kezdőben), és hagyatkozott a Juventus kapusának hosszú passzaira. A helyzetet a Romából ismert veszélyes szárnyvédő Zalewski helyére becserélt Bielik (a védekező középpályásból lett belső védőt még maga Arsene Wenger igazolta az Arsenalhoz) igyekezett orvosolni. Ám a Birmingham City játékosát nem a védelem közepére, hanem Krychowiak mellé a középpálya közepére hozta be a lengyel kapitány.

A fenti ábrán látható, hogy miért volt a Sampdoria védője, Bereszynski kezdő (7-ből 7 áttörés), de hogy miért a bal oldalon, az rejtély: csapatában legtöbbször a 3 vagy 4 védős rendszer jobb oldalán játszik évek óta, és főleg szárnyvédőként elvette a helyet a jobbal szintén remekül passzoló Zalewskitől (Mourinho egyik kedvelt labdakihozatali sémája ez), vagy mélyebben Kiwiortól.

Dalicball, avagy Modrić, Kovačić és a beindulók hiánya a túl sok mélységi visszalépéssel és kevés progresszív passzoló belsővédővel

Meglátásom szerint szintén a belsővédő-probléma miatt – meg a továbbra is fantasztikusan intenzív és megszervezett marokkói nyomás is sokat tett hozzá – volt a négy éve döntős horvát válogatott építkezése rendkívül problematikus. Első látásra szinte képtelenség egy Modrić-Brozović-Kovačić szintű progresszív-építkező trióval és a 19 évesen Bundesliga történetének legjobb előrepasszoló szezonját produkáló Josko Gvardiollal.

forrás: Delphlyx
forrás: Delphlyx

Bár nehéz kritizálni egy vb-döntőig menetelő csapatot, a négy évvel ezelőtti tornán is alig-alig, és csak a Modrić-Rakitić-Brozović trió miatt fért el az akkor még csak 29 éves Vida–Lovren-duó. Az elmúlt 1-2 évben pont azt lehetett a horvát szövetségi kapitány Zlatko Dalić javára írni, hogy a Zenitben, illetve az AEK Athénban játszó 33 éves duót kezdi hanyagolni a fiatal belső védők okozta bőség zavarában. Még úgy is, hogy sem Marin Pongracić, sem Duje Caleta-Car nem fejlődött a kiváló salzburgi kezdetek óta az elvárt ütemben. Még ha el is jöttek Lovrenék, kevesen gondolták, hogy az öltözői vezér szerepen kívül túl sokat hozzá tudnának tenni, hiszen a világklasszis-jelölt Gvardiol mellett a szintén dinamós Josip Sutalo, vagy a Sassuolo-játékos Martin Erlic már jóval komplexebb játékot mutat. Ám Dalić – ahogy azt a kiváló horvát futballszakíró Juraj Vrdoljak megemlítette – mint azt már sokszor megtette, a nyitómeccsen is visszaesett a régi hibájába. Bár Lovrennek nem volt rossz meccse, sőt védekezésben kifejezetten jól teljesített, egy másik progresszíven építkező belső védő hiánya felborította a csapatot, hiszen a Kovačić, Brozović, Modrić triónak túl sokat és feleslegesen kellett visszalépnie.

(Érdemes figyelni, a 3 építkező játékoson kívül egy horvát játékos sem áll olyan testhelyzetben, amiből a védelem mögé lehetne indítani, a többség inkább felvenné a labdát, bár szinte mindenki fedezve.)

Megfejelve Kramarić mélységi visszalépéseivel, egyszerűen nem maradt kellő mennyiségű, a védelem mögé induló ember (lásd Argentínát Szaúd-Arábia ellen), így a rosszul strukturált, túlbiztosított labdabirtoklásukból csak védekezésre és steril támadás kísérletekre futotta. A második félidő elején a mélységi indulásairól és tizenhatosba érkezéseiről ismert Pašalić behozatalával csak elméletben javultak. Az alábbi tweetben mutatom az egyetlen olyan momentumot, amikor Vlasić elszakadásával sikerült:

Southgate avagy a bátorság hiánya?

Talán nagyobb kontrasztot a kirobbanó és az akadozó támadójáték nem is mutathatunk Gareth Southgate Angliájánál, amely Bellingham pozíciós rugalmasságának és zsenialitásának köszönhetően verte meg nagyon csúnyán Iránt. A dortmundi szupertini egyik birminghami ifi edzője szerint azért 22-esben játszik, mert egy játékosban 4-es – Angliában ez sokáig a védekező középpályás szerepkör volt, amit spanyol nyelvterületen ötösnek, Közép-Európában és német nyelvű futballkultúrában hatosnak nevezünk – nyolcas és tízes funkciókat tölt be világszínvonalon, ha az ellenfél és a saját támadóstruktúrája hagyják ezt.

Forrás: Analytics FC és Jamie Scott
Forrás: Analytics FC és Jamie Scott


Márpedig a mély 5-3-2-ben védekező Irán (2%-ot voltak magas blockban, többnyire minden védekező játékos az ellenfél térfelén) 26% közepes (a pálya középső harmadát védve) és 28% mély blockban (többnyire minden védő a védőharmadban) nem tudta megakadályozni ezt. Ellentétben a hibrid 442-433-ban védekező amerikaikkal, akik 5% magas, 37% közepes és csak 15% mély blockot alkalmaztak. Bár Irán összességében több nyomást gyakorolt (416 vs. 350), több eladott labdát kényszerített ki (71 vs. 62), nem kérdés, melyik volt a hatékonyabb: a gól nélkül maradt Anglia 0,5 xG-t és 8 lövést tudott kihozni a csak 55% labdabirtoklásból, míg az irán elleni 78% labdabirtoklás eredményeképpen 6 gól 7 kaput eltaláló, összesen 13 lövés és 2.24 xG-ből (az xG a helyzetek minőségét, az abból származó gólok valószínűségét indikáló statisztikai szám, minél magasabb, annál jobb) jött, ami azért jócskán a felülteljesítés és a szerencse egyvelege is.



A meccs elején készített ábrán a halvány fehér négyzetekkel az üres területeket jelöltem, ahová mind Kane, mind Bellingham elég ritkán jutott el, pedig több ilyen megoldás létezett a végig kiváló amerikai védekezés ellen. Southgate azonban sokadszor nem tudott vagy akart meccs közben szerkezetet váltani, illetve más profilú játékosokat behozni (Hendersont behozni Bellingham helyett, hogy úgy mondjam, nem a támadójátékot segítette), így Grealish egyéni megoldásaiban bízott. Ez a továbbjutás szempontjából érthető, de azért legalább ennyire csalódást keltő döntés volt.

Tite és Neymar, avagy feltételes szabadság

A végére egy rövid ellenpélda arról, hogy miképpen nyúlt bele a brazil szövetségi kapitány Tite, és rántotta el a null-null felé haladó útról a kormányt a szerbek elleni meccsen. Az elején 3 dolog miatt – ha nem számítjuk a reggeli svájci győzelem miatt a végig a vereség elkerüléséért hajtó Piksii Stojkovicot – tűnt úgy, hogy Brazília gól nélkül marad az első meccsén:

  • a bátran magasan letámadó Szerbia 3 a 3 ellen védekezett, némi besegítéssel Gudelj és Lukic részéről;
  • túlbiztosított konzervatív szélsővédők: Alex Sandro belsővédőként inkább a szerb első vonalat megkerülő passzokkal építkezett, Danilo pedig sokszor Casemiro mellé lépett be biztosítani a labdavesztés utáni kontrák ellen;
  • Neymar túlzottan is kötetlen szerepe és rengeteg a csapattaktikát felborító visszalépése miatt az első 45 percben szinte megkötötte Vinicius kezét-lábát.
Neymar bűvől, a többiek nézik
Neymar bűvől, a többiek nézik

Tite két dolgon változtatott, és végül a második félidőben könnyedén nyertek: egyrészt Thiago Silva és Casemiro gyorsabb labdakihozatalaival (22-szer sikerült átpasszolniuk a szerbeket kettejüknek) hamarabb kerültek át a szerb vonalakon, másrészt főleg Neymar feljebb és középre való tolása lekötötte az egyre mélyebbre szoruló szerb ötös védőláncot, így felszabadítva Viniciust.

A Real Madrid sztárját az első félidőben a lassabb labdajáratás, és Neymar nem optimális pozíciója miatt a legtöbbször sikerült duplázni (Zivković tudott mélyen maradni, a Fiorentinában is ezt a rendkívül kellemetlen agresszív emberezést űző Milenkovic mesterien csinálta), de Vinicius kiszabadulása miatt pl. Raphinha (negyven beindulása volt a védelem mögé és 87 sprintje, aminél az első körben senki sem futott többet) vagy Richarlison is nagyobb területet kaptak.

Neymar kiugratja Viniciust
Neymar kiugratja Viniciust


Összegzésként tehát a gól nélküli döntetlenek okait inkább a szövetségi kapitányok általi rugalmatlanság, túlbiztosítottság, strukturálatlanság és persze azért a számítás (lásd Southgate) között keresnénk, de a meglepően szervezetten védekező ellenfelek (Ecuador, Szaúd Arábia, Marokkó, Tunézia) is szerepet játszanak.

De talán a végére maradt a legegyszerűbb magyarázat: mivel a válogatott futballt – amit nemrég Jesse Marsch a klubfutballhoz képest „külön sportágként” jellemzett – többnyire nem a pályáfutásuk csúcsán lévő edzők irányítják, ezért kevesebb a kreatív, innovatív, problémamegoldó szakvezetők.

Mondja ezt az a Marsch, aki az amerikai válogatottból való visszavonulása után egyből a Bob Bradley-stáb tagja lett a dél-afrikai vébén, és a nem éppen nosztalgikus futballt játszó Red Bull-birodalomból kitörve most a Leeds United vezetőedzője, és évek óta az amerikai szövetségi kapitányi poszt várományosa.

(A szerző a Sport TV állandó Bundesliga-, Serie A- és Bajnokok Ligája-szakértője.)

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!