Hogy is van az, hogy a végén mindig a németek?

2022. november 23. – 21:01

Másolás

Vágólapra másolva

A katari vébé eddigi legszínvonalasabb meccsén Japán egy tükörsima első félidő után fordítani tudott a legalább háromgólnyi helyzetet elpuskázó Németország ellen. Ilyen egyébként a statisztikákkal foglalkozó Opta adatgyűjtésének 1966-os kezdete óta nem volt még világbajnokságon. Pár képben mutatjuk, hogyan és miért történt mindez!

Nem kell különösebb szakértelem a németek passzjátékban mutatkozó dominanciáját, illetve a hatalmas helyzeteiket észrevenni, elég, ha az ember nézte a meccset. Ugyanígy előjöttek a Flick, urambocsá Joachim Löw csapatait már régóta sújtó problémák. Ilyen például a katasztrofális helyzetkihasználás, a kritikus labdavesztések – az egyébként nagyszerűen játszó Gündogannak az első félidő elején is volt egy csúnya eladott labdája, csak azt az akkori védősémájában Japán még nem tudta megbüntetni. De említhetjük a szélek be nem töltöttségét és kvalitásbeli hiányát vagy épp a súlyos koncentrációs hibákat, mint amilyen Süle beragadása volt a második gól előtt. Aztán ott van még a balszerencse a támadások végén, amik már nem az újdonság kategóriát gazdagítják. Ugyanakkor a mutatott játék, a helyzetek mennyisége és minősége miatt meglehetősen nehéz lenne azt állítani, hogy a német csapat nem tett eleget a győzelemért.

Thomas Müllerék szempontjából a legfőbb probléma az volt, hogy a második félidőben Japán a támadásba és a győzelembe menekült. A szünet után a japánoknak, elsősorban Tomijaszunak a háromvédős rendszerben bal oldali belső védős szerepével sikerült magasabban letámadni, esetlegesen támadásokat indítani és főleg Aszano és Doan beállításával veszélyes kontrákból gólokat rúgni.

De nézzük, hogy jutottunk el idáig!


A képen kék háromszöggel az ún. fedezőárnyékokat, vagyis zónavédekezésben a leblokkolt-leárnyékolt maga mögött lévő területet jelöltem be, amiket főleg a két szélső Kubo és Ito a széthúzottság miatt nehezen tudtak tartani.

Ahogy azt a meccs közben a Twitteren említettem, japán szempontból a 4141 vagy helyenként 4411-es védőséma a három belső védő mellett a Kimmich–Gündogan-duóval építkező német labdabirtoklás ellen az alábbi két problémába ütközött:

Raum és Gnabry (igaz, Müller rotációi is segítettek) szélessége miatt a megnyújtott védőnégyes egyrészt sok területet hagyott a magasabban presszingelő középpályás sor mögött, ahova Musiala, Müller, esetenként Gündogan előre és Havertz visszamozgásaival a németek gyakorlatilag szétszakították Endóékat.

A huszadik perctől – talán egybeesett azzal a futballszakmai közismert igazsággal, miszerint az esélytelenebb csapat az első 15 percet megnyomja magas letámadással – Schlotterbeck, de főleg Süle révén nyomást kiprovokálni akaró, de azt könnyen átcselező vagy passzoló mintákkal sikerült üres területeket nyernie Flick csapatának. Ebből a Kimmich–Gündogan-duó helyzeteket, majd Raum révén egy büntetőt is kiharcolt.

Jól passzol ide a klasszikus Pep Guardiola-mondás, ami szerint a futball és számos más labdajáték arról szól, hogy az ellenfelet az egyik oldalra kényszerítsd, majd gyors váltással a másik oldalon találatot érj el, ezt láttuk itt is.

A változást és a két félidő közti különbséget remekül szemlélteti a Markrstats által készített adatvizualizáció:

  • Bár Németország hasonló mennyiségű xG-t dolgozott ki (tehát góllal hasonló mértékben kecsegtető helyzeteik voltak), a korábbi 81 százalékos labdabirtoklás 65 százalékra esett vissza, ami még így is jelentős fölény, és a többi érték (védővonal magassága, építkezési hatékonyság) is a kiváló szinten maradt;
  • a „pályafelborítási” mutatóként is értendő field tilt, azaz a támadóharmadbeli érintéseket számító érték szerint, ezekből 93 százalék a németeké volt, míg a japán csapat csak 7 százalékot ért el az első 45 percben, míg a második félidőben ez 70-30-ra módosult;
  • Japán labdabirtoklása 19-ről 34-re, míg az építkezési passzhatékonyságot mutató értékük 59-ről 76,6-ra javult.

Összességében tehát elmondható, hogy nem Németország romlott le, hanem – tézisem szerint a szerkezetváltás miatt – Japán javult fel.

Lássuk azt a néhány szerkezeti érdekességet, amik hozzájárultak a japánok fordításához:

  • 3-4-3-as felállás, labdás oldali két belső középpályással a Süle mögött területet gyorsan támadva. Bár Kamada itt még lesre fut Nagatomo picit pontatlan átvétele miatti késleltetett passza miatt, a háromvédős séma lehetőséget adott Japánnak kihozni és gyorsan átpasszolni Flickék letámadását, amit ugye az első félidőben nem (59,3 százalékos építkezési hatékonyság a 76,6 százalékkal szemben).
  • Ez a fajta háromvédős, magasabb védekezés nem kevés kockázatot rejtett magában, egy-egy elszakadással, csellel vagy a presszing átjátszásával Müllerék könnyedén kerültek a védelem mögé. Ezt érzékelhette Morijasu kapitány is, amikor is Nagatomo lecserélésével ismét négy védővel játszottak a japánok, így a relatíve veszélyes japán támadójáték újabb lendületet kapott a jobboldalon a freiburgi Doan és a bochumi Aszano beállításával.

Bár a mémoldalak újabb nyersanyagot kaptak Rüdiger sprinter-NFL visszahordó mozgásával, az talán kevésbé volt feltűnő, hogy a Real Madrid sztárjának miért kellett több ízben is utolsó emberként egy az egyben mentenie:

Az Eintracht- és a Brighton-rajongók biztosan felismerték a visszahúzott Kamada és a középpályás rohamokat vezető Mitoma játékstílusát, de miután a 66. percben Schlotterbecknek kellett tisztáznia a gólvonalról, Hansi Flick is érezte, hogy frissítenie kell, Goretzka és Hofmann beállításával. Ekkor azonban a japán csapat tudott egy 3-1-5-1-es sémában Szakai magasra húzásával Raum mögé kerülni, de Rüdiger ekkor még ismét közbe tudott lépni Aszanóval szemben. Az 57. percben pályára lépő Aszano nem kevesebb mint ötször tudott a tizenhatoson belülről próbálkozni, kell ennél jobb bizonyítéka a japán támadójáték javulásának?

Az Aszano-fesztivált némiképp megzavarva az igazsághoz hozzátartozik, hogy Gonda kapus egy percen belül két bravúrt is bemutatott Gnabry ellen, de még a Bayern-támadó Hofmann számára lekészített passza után is nagyott védett. A túloldalon Neuer is belepiszkított a narratívába, hiszen a 73. percben egy ikonikus, igazi Neuer-védést mutatott be a korábbi stuttgarti cserecsatárral szemben.

Mindenképp szembetűnő volt, hogy Morijasu mennyire bátran használta ki a remek és mély keretét, és szinte Flick első félidei kottáját másolta le: 3-4-3-ban és 3-2-5-ben, de Kamada boxba való futásaival néha hat játékossal is támadott, Mitomával és Itóval a széleken, míg Doan és Minamino a félterületekben kínáltak passzopciókat a Rüdigeréket lekötő Aszano mögött.

Hogy ez mekkora felfordulást okozott, az főleg az első gólnál Niklas Sülén és a vakoldalát Minaminónak szabadon hagyó Leon Goretzkán látszott:

Hiába volt ugyanis létszámban 5 az 5-ben a német csapat, pozíciós, szituációs és dinamikai előnyt a japánok tudtak kovácsolni, és Doan is remekül használta ki a védelemnek a természetes középre korrigálását.

Flick két kései cseréje, Füllkrug és Götze 4-2-3-1-re módosította a labda elleni felállását, ám egy kommunikációs hiba végzetesnek bizonyult: Raum indokolatlanul magasan kezdett a gyorsan elvégzett japán szabadrúgásnál, míg Rüdiger és Schlotterbeck lescsapdáját Süle egyáltalán nem vette észre. Ezután Aszano átvétele tulajdonképpen annyira tökéletes, hogy Schlotterbeck ekkor már csak testtel tud rajta lökni, ám még így is szenzációs az éles szögből leadott győztes gól.

(A szerző a Sport TV állandó Bundesliga-, Serie A- és Bajnokok Ligája-szakértője.)

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!