Rossi nem várt poszton húzott zseniálisat – három pontban mutatjuk be, hogy verte a futballválogatott a szerbeket

Bár a kora esti 2–2-es Litvánia–Montenegró meccs eredményeképp elvileg és a modellek szerint sem volt sorsdöntő a mérkőzés előtt egyaránt hétpontos Szerbia és Magyarország belgrádi Eb-selejtezője, gyakorlatilag viszont a meccs előtt mindenki tudta, hogy ezen dőlhet el minden, leginkább a csoportelsőség kérdése. A kilencven perc lefolyása alatt pedig nemcsak sorsdöntő, hanem a magyar válogatott kivételes idegenbeli teljesítménye miatt instant klasszikus lett a 2–1-es, fordítással elért győzelem. Három pontban mutatjuk, miért.

A zárt kapus Marakanában a korábban is az összeszokottságáról, küzdeni tudásáról és taktikusságáról híres Marco Rossi-csapat fejlődésregényének egy újabb fontos fejezetét tekinthettük meg a szerbek elleni csütörtöki Eb-selejtezőn. Míg a második félidő a korai korszak klasszikus, megkomponált és néhol hősies védekezéséről szólt a 2–1-re fordítás után, addig az elsőben hihetetlen érettséggel, higgadtsággal és precizitással futballozott a magyar csapat. Rossi és stábja korábban értelemszerűen az olasz futballból merítettek (védekezésben a 3-5-2-es felállás, támadásépítésben az Antonio Conte, majd Simone Inzaghi-féle Inter mintáit használva, például a támadó szárnyvédőkkel), de már a tavaszi meccseken is többször rugaszkodtak el ettől. Csütörtök este azonban az első játékrészben a Diniz-féle, a hagyományos magyar stílusra alapozó funkcionalista futball védjegyeit is megcsillogtatta.

• Az általános nyomás alatti magabiztosság és önbizalom,
• a 32 éves Loïc Négo látványosan szabad szerepköre,
• Szoboszlai Dominik (a Diniz-rendszerből Gansót idéző) első 25 hibátlan passza,
• Callum Styles nyomástűrése és
• Willi Orbán vezérszerepe

mind-mind a játékosok és a stáb (ismét remek rögzített helyzet-variációk) évek óta kiváló munkájának nagyszerű eredménye.

A győzelem pedig talán a norvégok elleni, 2015-ös Eb-pótselejtezőhöz mérhető idegenbeli siker. A kezdeti idegenbeli nehézségeket (Szlovákia, Albánia) legkésőbb a tavalyi Nemzetek Ligájában leküzdő Rossiék útja kétségkívül hosszú és tanulságos, elég csak megnézni a majd’ három évvel ezelőtti, szintén zárt kapus belgrádi meccs kezdőcsapatát és cseréit. Na és persze a játék expanzivitását azóta a bizonyos Könyves-gól óta, minek (és legfőképp saját munkájuk) eredményeképp a magyar válogatott és játékosai azóta sikeres Európa-bajnokságon, Nemzetek Ligáján vannak túl, és lassan két számjegyű topligás magyar játékosról beszélhetünk.

Ezzel szemben az akkor is és tegnap is elképesztő játékoserőből álló hazai tizenegy a vébén is felsült Dragan Stojković kapitánykodása alatt nem nagyon áll össze csapattá. A játékosként legendás Pikszi edzőként jóval kevésbé az: egy-egy japán bajnoki címet és szuperkupát tud felmutatni hat év alatt, Kínában közel öt év alatt semmit nem ért el, pedig Eran Zahavi 108 meccsen 97 gólt lőtt a kezei alatt. Stojković valami csoda és a szerb futballvezetői fejetlenség okán nagy nehezen túlélte a katari kudarcot. (Bennfentesek szerint az U21-es, de főleg az U19-es csapat is inkább a szövetség munkája ellenére kiváló.) Nem ő az első és nem is ő lesz az utolsó szövetségi kapitány (noha szerencsére egyre kevesebben vannak), aki vélhetően még a Felix Magath-i „a taktika a rossz játékosoknak van kitalálva” bűvkörében létezik, viszont ezt a legtöbb esetben játékosminőséggel kompenzálja. Noha talán az arab topligákba távozók vagy a Fenerbahçébe igazoló Dušan Tadić esetén felmerülhetett a motiválatlanság gyanúja, nem volt kérdéses, hogy Stojkovićnak azért mennyivel jobb lehetőségei voltak a játékosokat nézve Rossihoz képest.

Egy nyílt meccs, átmenetekkel és középpályás lyukakkal, erős magyar kezdéssel, de szerb vezetőgóllal

Stojković válogatottja 3 védős építkezéssel, 2 nagyon fizikális, magasan és szélesen játszó, támadó szellemű szárnyvédővel (Filip Kostić, Nemanja Radonjić) kezdett. Emellett egy visszalépő (Nemanja Maksimović) és egy elmozgó hatossal (Sergej Milinković-Savić) igyekezett átjutni a magyar letámadáson, valamint az egymáshoz közel helyezkedő Dušan Vlahović-Aleksandar Mitrović duó mögött szabadon elmozgó és labdával megtalálandó Tadić kreatív játékában bízott.

Az eltervezett széthúzás azonban néha visszafelé sült el, érdemes megfigyelni a Sergej Milinković-Savić és Maksimović közötti távolságokat, minek eredményeképp a magyar válogatott főleg a két, a védőktől visszalépő tízese, Sallai Roland és Szoboszlai, illetve a középcsatárként ezt is jól csináló Varga Barnabás révén indulni tudott a második labdákból. A harmadik perc elején még nem, de az ötödikben és a hatodikban Négo, majd egy visszatámadás után Sallai révén már 3 alkalommal eljutottak a tizenhatosig. A szerbek nem kifejezetten szofisztikált letámadása sem működött mindig jól, kiváló példa rá Négo, Styles és Nagy Ádám rövid kihozatala, aminek a végén Nagy a tizenhatosig cipelhette a labdát, hogy aztán Styles lövésébe belevetődjenek.

Ugyanakkor, mint ahogy arra utaltunk, a játékosminőség (lásd helyzetfelismerés, reakcióidő) meg szokta menteni Stojkovićot, és a nagy négyes villant, gól is lett belőle. Az idén nyáron Szaúd-Arábiába igazolt Sergej Milinković-Savić átvételét és indítását minden Lazio-drukker visszasírja, Mitrović visszalépése pedig talán egy picit elvitte jobbra Orbánt. Styles kicsit feleslegesen és ambíciózusan lépett ki, így nyílhatott meg a passzsáv Tadićnak, aki kihagyhatatlan helyzetbe hozta Vlahovićot, akinek a teljesen értelmezhetetlen befejezése (kinek akarta bepasszolni?) végül idén már a második, tulajdonképpen védhetetlen Szalai Attila-öngólhoz vezetett. (Szalai nemrég az első Bundesliga-meccsén is saját kapujába talált).

Noha a magyar csapat átvette a kezdeményezést, tulajdonképpen szerencsésnek mondhatta magát, hogy Vlahović ismét hibázott: egy labdavesztésből (Kerkez Milos követte el) és lerohanásból könnyedén jutottak el helyzetig. Az első félidőben nem gyakran sikerült a hazaiaknak a támadóharmadban használni a belső védőiket – erről aztán a másodikban Strahinja Pavlović gondoskodott.

A 27. percben érthetőbbé vált Sergej Milinković-Savić kihúzódása balra, hiszen ahogy ő fellépett, és Kostić bemozgott középre, Négo és Lang kikerült a képből. Ameddig a szabadon mozgó Tadić és Vlahović elvitték Orbán figyelmét, addig Mitrović kiválóan indult be Szalai vakoldalára, és inkább döntésképtelenségének köszönhette Dibusz, hogy az átvételi kísérletbe bele tudott ütni. Elsőre mintha azt hitte volna Mitrović, hogy nem éri el a labdát, és így csak pöckölni akarta azt, de aztán elérte, ám levenni már nem tudta, ez volt Dibusz szerencséje.

Egy perccel később Miloš Veljković támogatta egy magyar tisztázás utáni beíveléssel az átmenetileg elhárított támadást, minek következtében Kostić került helyzetbe, ám mint tudjuk, Dibusz kapuját szerb játékos nem vehette be.

Stílusos magyar fordítás, a Dinizismo magyar változata, Négo különleges szerepköre

Kostić nemcsak az elhibázott lövéseivel, hanem a támadásokat lassító technikai hibáival (kiengedett labda, átvételi hiba, ellenfélbe passzolt labda) is nehezítette a szerb labdabirtoklást, de a progresszív passzokra képtelen Maksimović sem segített. Ugyanakkor a magyar válogatott érdeme, hogy átvette a kezdeményezést, és ilyen szintű ellenfél ellen akart és tudott a labdával alkotni – noha ezt mondani már talán jó egy éve sértő is Rossiékra nézve. Alapvető és tudatos különbség volt a megszokott játékelemek viszonylagos marginalizálódása – itt elsősorban a pozíciós rotációkra, a visszamozgó (Szoboszlai) és oldalt túltöltő (Sallai) tízesekre vagy épp a visszalépő labdacipelőre gondolunk. Utóbbi egyébként a sérült Schäfer András hiányában reális kockázatcsökkentés, noha azért Styles ezt a játékelemet is jól csinálta.

Ezek helyett egy, már a bolgárok és litvánok elleni meccseken is fel-felismerhető, kötetlenebb és funkcionálisabb futballt láthattunk, amiben tulajdonképpen az idei év futballtaktikai slágere, az általunk is bemutatott, Fernando Diniz-féle foci védjegyeit lehet felismerni. Sem logikailag, sem a gyakorlatban nem nehéz eljutni a világfutball taktikai trendjeit részletesen követő és egyfajta kiéhezett DJ-ként remixelő elemzők korában a forráshoz, a kunszt az, hogy milyen gyorsan és hatékonyan tudja valaki adaptálni és beépíteni azt. Nézzük mindezt a gyakorlatban pontonként és képekben:

Az aszimmetria nem ismeretlen a magyar válogatott részéről, de itt talán minden eddiginél tudatosabban használták a jobbról való építkezést, odacsalogatva a szerb letámadást, hogy aztán a kimozgó Varga Barnabással és felfutó Kerkezzel 2 az 1-ben támadják a gyenge oldali szárnyvédőt. Szintén pozitívum volt látni Varga erényeit a szélre kikerülve Veljković, Gudelj és Pavlović ellen, és nem csak az első gól miatt. Előtte (21. perc) és utána is kiemelkedően aktív volt, 29 párharcot vállalt, 6-szor ért labdához a tizenhatoson belül.

Loïc Négo „csellengő” szerepköre is teljes nóvum, hiszen eddig a válogatott szárnyvédői amolyan Inter-módra indulhattak be a félterületbe, ha volt onnan kimozgó ember, de a nyártól a Le Havre-t erősítő magyar játékos egészen más feladatot kapott. Noha kontráknál tartotta a szélességet, a labdás fázisban tudatosan jött be középre, amit egyrészt nem lehetett emberezéssel lekövetni, másrészt látványosan zavarta Milinković-Savićékat. Kerkeznek is volt egy-két szép ilyen bemozgása, például a 25. perc közepén, noha az összjáték Sallaival nem mindig volt a legpontosabb. Bár Sallai hatékonysága nem mindig volt ideális, tény, hogy Négóval sokkal jobban értették meg egymást, és rengeteg elmozgása, pozíció- és oldalváltása kulcsfontosságú volt a magyar sikerhez, ahogy ezt az első gólnál is láthattuk.

Voltak olyan hangok, miszerint a Nagy-Styles duó nem fogja bírni a középpályát, előbbi 6-ból 5 párharcát megnyerte, míg utóbbi 6 labdát fülelt le. Azonban talán a labdabirtoklásban domborodott ki legjobban a taktikai intelligenciájuk az elmozgásaik, támadásépítéseik, labda-előreviteleik, befejezésekhez való odaéréseik miatt.

Végezetül, nyilván nem elhanyagolandó a Lang-Orbán párosnak a győztes gólnál mutatott összjátéka sem, ahogy az előtte bemutatott Varga- és Kerkez-becsúszások – amik miatt mindketten a földön kezdték a gólörömöt – sem. Az a három perc, ami a fordításhoz szükséges két gólt hozta, pedig kitörölhetetlen marad.

Stojković menekülne a győzelembe, de Dibusz nem engedi

Ugyan a szerb szövetségi kapitány a meccs utáni sajtótájékoztatón előre megbeszéltnek írta le a két szárnyvédő lecserélését, nem volt teljesen érthető a váltás. Kostić lecserélése teljességgel jogos volt, de talán meg lehetett volna próbálni a pályán hagyni a rendkívül veszélyes Radonjićot a másik oldalon jobblábasként egy-egyezni, ahogy ezt láthattuk tőle Torinóban és Berlinben is már. Igaz, a félidőben beálló Andrija Živković jó csere volt, mert 2 kulcspasszal a legtöbbet érte el a szerbeknél, ráadásul ő és Filip Mladenović együtt összesen 6 sikeres beadást hoztak össze, ami alig maradt el az összes többi csapattárs 7 beadásától. Az teljesen nyilvánvaló volt, hogy Stojkovićék mindent kockáztatni fognak, és ezt jól megmutatja a 12 méterrel (!!) feljebb tett védővonal, valamint a meglehetősen langyos letámadás feltekerése: 12 passzt engedtek a magyar csapatnak az első félidőben közbelépésenként, utána 5 és felet.

Taktikai szempontból jól láthatóan nagyobb hangsúlyt kapott a bal oldal – főleg a Sergej Milinković-Savić (visszalépésből indítások, belöbbölések), Mladenović (beadások), Pavlović (3. emberes futások) háromszög révén. Tadić, illetve Mitrovićék kimozdulásaira a magyar csapat egy 5-4-1-es mély védekezéssel tudott csak reagálni, de így sem sikerült megakadályozni a beadásokat és a nagy helyzeteket.

Főleg a második félidő első 20 perce volt nyomasztó, Mitrović és Milinković-Savić negyedütem-tévesztései, majd Vlahović pontatlansága és mindenek felett Dibusz Dénes híres reflexvédései (az 58. perc eleji szintén az instant klasszikus kategória), illetve a szerencse elengedhetetlen részei voltak az eredmény tartásának.

Ennél többre nem nagyon volt erő – érdemes megnézni, hogy míg a magyar válogatott az NB I.-ből cserélt, addig mondjuk a fél Európa által ostromolt, a német utánpótlás-válogatottat otthagyó Lazar Samardžićot be se cserélte Stojković, annyira mély volt a szerb kispad.

A vezetőgól utáni jó egy órában egyetlen darab Varga-lövést jegyezhettünk fel a két 95-96. perces Szoboszlai-próbálkozásig. A meccs után a szerencsét felhozó Stojkovićnak pedig megint nem volt B terve. Pedig lehetett volna, mondjuk egy csatárral és két mozgékony tízessel, Tadić mellé az átlövésekből életveszélyes Samardžić behozatalával vagy még egy box to box középpályással Ivan Ilić személyében. A balszerencséjükben persze van igazság, de ilyen játékoskerettel ennyire kevés variációt és ötletet felmutatni, illetve a kihagyott helyzeteket és megpattanó lövéseket felsorolni egyfajta indirekt felelősséghárítás is. Nem mintha idegen lenne ez az attitűd a magyar válogatottat régóta követőknek, de szerencsére ez a fajta ismerős kifogáskeresés és önmentegetés mára talán már a múlté.

A jelen pedig az első 25 passzából egyet sem elhibázó Szoboszlai Dominikék csapatáról is szól, mely a beépített funkcionalista stílus, Styles és Nagy középpályás párosa, Négo újragondolt szerepe révén rengeteg taktikai újdonságot is bemutatott. De mindent megmutatott a futball kevésbé megfogható és látványos részéből is – a koncentrált meccskezdéstől a végig kitartó fegyelmezettségig, a második félidős szenvedéstől addig, hogy mentalitásban egy szerb válogatottat felülmúltak, miközben kulcsemberek hiányoztak.

99,2 százalék: ez az utolsó szám pedig már az Eb-kijutás valószínűségét jelzi egy modell szerint. A hiányzó nyolc tizedszázalék októberben a Puskásban a szerbek elleni visszavágón száz lehet.