Három dolog, amivel a Szoboszlai vezette magyar válogatott lesöpörte Bulgáriát

A kulcsjátékosok hiánya, az esélyesség terhe és a Rossi-stílus miatt banánhéjnak tartott, Bulgária elleni első Eb-selejtező elképesztő magyar játékot és fölényt hozott. A Szoboszlai Dominik és Sallai Roland vezette magyar válogatott – főleg az első hatvan percben – hihetetlen dinamikával támadott le és szerezte vissza a labdát, majd okos és komplex variációkkal tudott átjönni a bolgár védekezésen.

A támadásbefejezések – akár akcióból, kontrából, átmenetből vagy éppen szögletből és szabadrúgásból – szintén klasszisteljesítményre utaltak. Az olyan kiegészítő emberek, mint Bolla, Ádám vagy Vécsei pedig remekül futballoztak. Három pontban mutatjuk a siker okait és letéteményeseit.

A meccs előtti felvezetőmben azokat a kérdéseket boncolgattam, hogy mi lehet az ideális taktika egy alapvetően újraépülő, a nemzetközi topfutballban csak két-három játékossal jelen lévő bolgár csapat ellen. Krisztajics válogatottja az előző meccseken is labda ellen egy emberorientált 5-2-3-at védekezett magasan, míg labdabirtoklásban egy nem túl részletesen megtervezett három belső védő plusz egy hatossal próbált (hangsúly a próbálkozáson) építkezni.

Ebből a 63 százalékos labdabirtoklási fölény ellenére játékból nemhogy nem alakított ki helyzeteket (azok inkább az átmenetekből és vagy pontrúgásból jöttek), sőt: Montenegró a borzasztó és körülményes bolgár „rest defense” vagy „maradékvédekezés” (támadóstruktúra olyan aktív megszervezése, ami megállítja a kontrákat akár párharcokkal vagy visszatámadással) miatt könnyen tudott átrohanni rajtuk.

Várakozásom az volt, hogy a Puskás Arénába – Negyalkov és Hrisztov hiánya miatt – egy labdával kevésbé bátor és a kezdeményezést a 3-4-2-1-ben felálló Rossi-csapatnak átadó, illetve azt „letükröző” bolgár tizenegy lép majd ki.

Rossinak mindenképp hatalmas kihívást jelentett Gulácsi hiánya és főleg a nyomás alatti labdakihozatalokban a legnagyobb szerepet kapó dinamikus labdacipelő Schäfer pótlása (de akár Stylest is említhetnénk), mint ahogy Szalai Ádám válogatottól visszavonulása is. A kompromisszumok nélküli küzdést és a szélességet biztosító Fiola és Nagy Zsolt hiánya a keretmélységre hatott, emiatt három kérdés adódott:

• Milyen sémákkal tudja egyáltalán konzisztensen kihozni a magyar válogatott a labdát?
• Ki lesz az, aki a nyomást kibírja, és hogyan kerül át a labda a támadóharmadba?
• Ott lesz-e olyan kulcsfigura, akinek a teljesítményével összejön a győzelem?

1. „Interes” építkezés Vécseivel, Szoboszlai szerepe

Bulgária inkább 5-3-2-ben kezdett, hatosban a kisvárdai Karabeljovval, így nyolcasban Gruev lépett feljebb, de a védekezési vonal nem volt magasan, és hátul öten maradtak az utolsó vonalban.

Így elég egyértelmű volt a kezdeményezés átadása bolgár részről, és várták, hogy az igazán ezen a szinten klasszis, első vonalat áttörő (passzokkal vagy dinamikus labdavezetéssel) belső védő hiányában Rossi mit lép.

Nos, az aprólékos munkában hívő magyar kapitány – és a jelző legalább ennyire igaz a nemzetközi elitfutballt behatóan tanulmányozó és/vagy alakító stábjára is – az ellenfél elemzése után a dinamikailag ugyan deficitekkel rendelkező, de progresszív Vécsei Bálint mellett döntött a mélységi labdakihozó szerepében.

Ez a 4-1-1-4-es labdás felállás, amit egyébként pl. Simone Inzaghi Intere, de a Nemzetek Ligájában Rossi csapata is sikeresen alkalmazott, több dolgot is megmutatott:

• A védővonalban visszalépő Vécseivel akár a három támadó ellen is plusz egyben voltak Orbánék.
• A két- vagy három- (attól függően, hogy kiléptek-e a labdás szélső védőre forgatás után) emberes bolgár középpálya ellen egy kiürített, sokszor Nagy vagy Szoboszlai által dinamikusan elfoglalt magyar centrum több kulcsfontosságú területen is előnyben volt.
• Ezt az is lehetővé tette, hogy Bolla és Kerkez széthúzták és mélyen tartották a hátsó ötöst, míg Ádám igyekezett két belső védőt lekötve a belső sávokat nyitni, illetve magát kombinációs opcióként mutatni.

Ez, illetve ennek variációja (Vécsei és Szalai helyet cserél), nem százszázalékosan működött. A bolgárok gyors, labdairányba tolódó magas letámadással sikeresen használták ki Lang vagy Vécsei labdás megindulásbeli deficitjét, és oltották ki pl. az alábbi támadásépítést.

Ekkor még mindig ott volt a nyomáskioldás, amiből jobb oldalon Willi Orbán vagy Lang Ádám próbálta Bollát a védelem mögé indítani (3. perc elején, illetve 15. perc végén), míg a bal oldalról Szalai tudta felívelni Ádámra. A 29 éves középcsatár lekészítéseiből a kiválóan elszakadó Sallai tudott indulni, a 29. perc végén még Bolla ápolása miatt emberhátrányban is, de az alábbi módon is:

A Freiburg szélsőtámadójának kulcsszerepéről szól elemzésünk második pontja.

2. A bárhol túltöltő, szabad ember Sallai főszerepe, Kerkez és Bolla mellékszereplőkkel

„Az volt a tervünk, hogy az egyik oldalon mindig túlterheljük az ellenfelet, hol a jobb, hol a bal oldalon, ahol éppen érzik ennek a lehetőségét a pályán. Az első félidőben a jobb, a másodikon a bal oldalon történt meg ez inkább, de ez a játékosokra volt bízva, hol érzik ennek a lehetőségét. Szoboszlai Dominiknak és Sallai Rolandnak is megvan a szabadsága, hogy merre mozogjon, és kiválóan érzékelték ezeket a szituációkat” – Marco Rossi a meccs utáni nyilatkozatában betekintést engedett a tervekbe, amiből és a fentiekből (bolgár védekezési séma elleni középpálya) kiürítés is következik a két magyar „tízes” eltérő szerepe.

Nemcsak az alábbi adatokból, de a meccsen is szépen kirajzolódott Sallainak ez a különleges, szinte a labda nélküli elmozgásokra kihegyezett szerepe. Nem véletlen, hogy Rossi is az overload szakkifejezést használta. Bár a számok alapján ez egy szolid, visszafogott teljesítménynek tűnik: 16 passzkísérlete volt, amiből 11 sikerült neki, öt lövése és legalább négy szerencsétlen kimenetelű befejezése (ahol többnyire a legjobb döntést hozta) is összejött. Valójában ez mégis egy felbecsülhetetlen értékű előadás volt.

Egyrészt a szabad szerepkörből adódó kiszámíthatatlan helyezkedése állandó gondot okozott a bolgároknak, másrészt ő maga is veszélyes volt az átmenetekben és labdaszerzéseknél. Harmadrészt a túltöltéseivel új pályákat nyitott meg Bollának és Kerkeznek.

Jó példa erre a 18. percben történt támadásépítés, ahol Vécsei ezúttal nem visszalépve, hanem Naggyal kombinálva játssza ismét tisztára (egy Sergio Busquets által népszerűsített „rejtett” passzal) az első és a második bolgár ötös mögött kibújó Szoboszlait.

De érdemes megfigyelni, hogy a terület Sallai és Bolla váltásával és a védővonal mélyre nyomásával (a mélység védelme mindig prioritást élvez) szabadul fel Szoboszlainak. Ezt láthatóan tudatosan és csapatszinten konzekvensen begyakorolva alkalmazta a magyar csapat, hiszen Sallai már jó egy perccel a kontra előtt kivonult jobbra, és Bolla rotálása középre is szinkronban volt.

Ha már szinkron: a két gyerekkori jóbarát kapcsolata, a közös pillanat és a futball élvezete szinte leugrott a képernyőről: a huszadik perc végén Bolla visszalépése és kombinációja korábbi főnixes csapattársával olyan volt, amiért érdemes kimenni a stadionba. (Ugyanígy Ádám Martinnal kiegészülve a 39. perc elején.)

Míg a Grasshoppers szárnyvédője látványosabban, addig az Alkmaar támadó szellemű szélsővédője kicsit csendesebben profitált – ez annak is betudható, hogy a magyar csapat sokkal többször indított támadásokat az ő oldalán, ahol ő nem az induló vagy érkező ember volt – a fent említett Sallai-túltöltésből és Szoboszlai visszalépéseiből. A sokoldalú Kerkez amolyan interes módon tudott a félterületbe beforogni és a bolgár védelem mögé kerülni, a 33. percben egy Szalai-indításnál, illetve az 52. percben, majd a 60. perc végén is. Kerkez az első félidőben talán a kelleténél egy minimálisan többször volt mélyebben, és nem mindig tudott így kijönni a labdával.

Talán emiatt is került szinte állandó jelleggel a balhátvéd helyére a kihozataloknál Szoboszlai, aki a 20–25. perc között még ugyanezt a jobbhátvéd helyén csinálta meg. Róla, pontosabban az ő abszolút klasszisteljesítményéről szól az utolsó pontunk.

3. Szoboszlai mindenekfelett

Talán mindent elmondott a magyar válogatott fölényéről, hogy a második félidő

• a kihagyott két-három Sallai-lehetőség,
• az első 57 percben hét védést is bemutató Naumov kapus,
• az Ádám vezette presszing elfáradása
• és a háromgólos előny tudatában lévő visszaállás miatt is

egyeseknél már inkább az értékelésről, elemzésről, összegzésről szólt. Jómagam a meccs közben azt fejtegettem, hogy mit művelt Szoboszlai Dominik.

Csak a teljesség kedvéért, analitikus szemmel nézve is sikerült az újdonsült csapatkapitánynak a következőket bemutatni:

• tízből nyolc sikeres csel,
• 90 labdaérintés, 49 sikeres passz,
• négy kialakított helyzet,
• 13-ból 10 megnyert párharc a földön,
• trükkös szögletvariáció utáni cselsorozat, amiből az első gól jött,
• zseniális szabadrúgásgól a 2-0-hoz,
• állandó jellegű labdafelvétel a vonalak között, a bolgár blokk mögött és körül, nyomás alatti helyes döntések,
• intelligens kombinációk a támadóharmadban, felállt védelem megbontása cselekkel, passzokkal, lövések,
• támadásbeli átmenetekben folyamatos veszély a labdás sebessége, döntései miatt,
• feltétel nélküli (a német futballszakmabeli Bedingungslos) labda elleni munka és labdás játékot felrobbantó presszing.

Talán csak egyike a számtalan magyar futballfelfogásbeli hiányosságnak az, hogy mennyire nem tudunk mit kezdeni Szoboszlai labda elleni és nélküli játékával. Sokadszor is megpróbálnám kibillenteni a diskurzust „a nagy magyar zsugás” anakronisztikus és végtelenül kártékony mítoszából, és az európai elitfutball felől értelmezni azt.

Ez a fajta mentalitás, elszántság és intelligencia a labda elleni munkában az alapja (és nem fordítva) mindennek, amit például Szalai Ádám esetében is csak évekkel később fogadott el a közvélemény. Ahogy láthatjuk, Szoboszlai atletikussága (ezt szintén a magyar nyelvű futballdiskurzusban alulértékelik, ha egyáltalán szóba kerül), példaértékű letámadása mind-mind követendő példa, ha tetszik, átragad a többiekre, egészen Ádám Martinig.

Sallai a klasszikus német íves futásos presszinget, bogenförmiget alkalmazva szeli ketté a pályát és kényszerít ki egy nyomás alatti passzt, amit a pont ezt váró Vécseiék le is fülelnek. Tulajdonképpen a fent említett Szoboszlai-féle minden játékfázisban domináns teljesítmény a meccs egyfajta mikrokozmoszaként is felfogható.

A 114 passzkísérlettel mindenkit leköröző Szalai Attilával, valamint Vécseivel az első félidőben balra tolt építkezés Sallai mozgatásával terhelte le a bolgár védősémát, míg Nagyék jó ritmusban találták meg a vonalak közé bemozgó Szoboszlait. A Lipcse játékosa az első félidő felénél jobbra visszamozogva tudott kombinálni Bollával és Ádámmal, és alapvető érdemei voltak a magyar támadások veszélyességében.

Nem is beszélve az első két gólról. Mindkettő mestermunka volt, míg a harmadik előtti egyszemélyes átrohanása gólt érdemelt volna. Külön kiemelendő, hogy a hatvanadik perc után visszább tekert magyar teljesítmény és a cserékkel feljavuló bolgár játékdinamika ellenére Szoboszlai sokszor egymaga tűrte el a nyomást.

Az általa vezérelt letámadás csírájában elfojtotta a bolgár támadásvezetéseket, számszerűen:

• 53 százalékos átlag-labdabirtoklásuk csak a 25–45. percben valósult meg, oly hatékonyan, hogy ekkor kaptak két gólt is, végül alig 47-tel zártak.
• Ahhoz képest, hogy ez volt szinte a Krisztajics-csapat egyetlen fegyvere, nem volt lövésük kontrából és pontrúgásból sem.
• Átlagos 1,2 kapott gól helyett 3, míg 1,3 engedett helyett most 2,7 xG.
• 3,89 xG, ha a kaput eltalált magyar kísérleteket vesszük, hiszen 14 lövésből 9 talált kaput,.
• 57 százalékos nyert párharcmutató a magyar csapat javára

Összességében elmondható, hogy a magyar válogatott a hiányzók dacára, hatvanpercnyi kiváló játékkal is magabiztos győzelemmel kezdte az Eb-selejtezőket. Igaz, hogy egy nem túl nagy játékerőt képviselő és vélhetően a két vereséggel a litvánokkal az utolsó helyért csatázó, a magyarokkal nem egy szinten levő bolgárok ellen tette ezt. A Rossi-csapat taktikai fölénye nyilvánvaló volt, és ki is ütközött a Szoboszlai vezette kompromisszummentes és kíméletlen letámadásban, a Sallai–Bolla–Kerkez-féle dinamikus átmenetekben, a Szalai-féle építkezésben.

Bár a továbbjutási esélyek szempontjából nem szabad túlértékelni ezt a könnyű győzelmet, az európai selejtezős szinthez felnövő Vécsei és Ádám pluszmunkája mind-mind biztató jel. Emellett az olyan teljesítmények, mint pl. a 22 évesen az idei szezonban a világelithez csatlakozó és a potenciálját beteljesíteni látszó Szoboszlai Dominiké talán meg is előlegezik a modellek által megjósolt 73 százaléknyi direkt kijutási esélyeket.