Kevesen tudnak ma olyat, mint Szoboszlai, a szerbek pedig eltaktikázták magukat

A sorsdöntő, ismét 2–1-es magyar győzelemmel végződő magyar–szerb Eb–selejtezőt a meccs előtt alapjaiban határozta meg a szeptemberi szerbiai meccs és néhány fontos tényező. Ezekből kiemelendők a keret mélységi és minőségi problémái. Magyar oldalon a régóta hiányzók (Gulácsi Péter, Schäfer András) és a keveset játszók/beilleszkedők (Kleinheisler László, Vécsei Bálint) mellett a védelem vezérét, Willi Orbánt kellett elsősorban pótolni. A vendégeknél Dušan Vlahović kiválása volt talán a legnagyobb gond, igaz, kedden Litvániát egy klasszikus Aleksandar Mitrović-mesterhármassal már az első félidőben lelépték.

Ezek fényében elemzői szempontból három kulcskérdéssel vártuk a találkozót:

1. Melyik kapitány „pislog” először, és mennyire kapunk másmilyen meccset?
2. Hogyan tudja majd Marco Rossi szövetségi kapitány pótolni Orbánt? Kik lehetnek a kulcsfigurák magyar oldalon?
3. Lesz-e Dragan Stojković szerb kapitánynak meglepetése a meccs valamelyik fázisában, avagy egyáltalán meg lehet-e még a magyar válogatottat lepni taktikai szinten?

Az első kérdésre makroszinten válaszolva nagyjából azt lehet mondani, hogy nem nagyon tért el a budapesti meccs a belgráditól. A játék képe (például a második félidős vendégoffenzíva) a csoport állása miatt hasonlatos volt, ahogy a két gyors magyar gól ténye vagy Dibusz Dénes kapusbravúrjai is ismerősek lehettek. De megegyezett a Rossi-csapat meccsterve is, a labdabirtoklásban főszerepet kapó Szoboszlaitól a kontrákból helyzeteket és gólokat szerző Sallai Rolandon és Varga Barnabáson át Loïc Negóig.

Ugyanakkor részleteiben voltak jelentősebb eltérések, például hogy most magyar vezetőgól volt, vagy hogy a második félidőben is jöttek a magyar kontrák, és a szerbek csapattaktikai megoldásai (négyvédős kezdés, magasabb védekezés) is különböztek – ezeket alább elemezzük.

Összességben a magyar válogatott számos mutatóban és játékelemben lemásolta az egy hónappal ezelőtti teljesítményét. A Wyscout adatait összevetve alig-alig találunk eltérést a kulcs-teljesítménymutatókban: a támadóstatokat nézve kicsivel több volt a progresszív átadás és a 16-ost elérő támadás – a szerbiai Marakanában gyakorlatilag a két gól után nem volt ilyen. A védekezést nézve sem volt hatalmas eltérés: 14/3 után 14/5 volt a szerb lövések és ebből kaput találók száma, míg a gólhelyzetek mennyiségén és minőségén alapuló mutató, az xG 1,56 után 1,54 – a több lefülelt és az ellenfél térfelén visszaszerzett labda koncentráltabb magyar labda elleni munkáról tanúskodik:

Ezeknek a számoknak és a mögöttük rejlő teljesítménynek a kialakulását azonban érdemes megnézni részletesebben.

SzoBOSSlai

Willi Orbán vezetői kvalitásai, a feltétel nélküli védőmunkája (ami kiváló alkalmat ad a Jörgen Klopp és a német futballkultúra egyik alapszavának, a bedingungslosnak a beemelésére az éledező magyar futballnyelvbe) és a rögzített szituációkban mutatott érdemei miatt is emberemlékezet óta a legjobb magyar védő.

E nyilvánvaló tény mellett azonban kevesebb dicséretet kap az építkezésben nyújtott teljesítménye, például a labda nélküli elmozgásaival. (Ebben általában inkább a több rizikót vállaló Szalai Attilát szokás kiemelni.) Lévén, hogy a belgrádi meccsen is neki volt a legtöbb hosszú passza (7), progresszív átadása (10/6), és 5/4-et hozott a támadóharmadba érkező sikeres passzok tekintetében, pótlása nagyobb feladat volt, mint azt gondolni lehetett.

Az látszott – nem csak a magyar építkezéshez adaptált négyvédős séma miatt – hogy a szerbek magasabban akarnak védekezni. Néha két csatár, Sergej Milinković-Savić és Aleksandar Mitrović támadott le, őket három további presszingelő támogatta meg (a Nagy Ádámra állított Saša Lukić ment a két szélsőhöz). Ezek ellen a 3 plusz 3-ban építkező magyar csapatnak két alapvető kihozatali módja volt, mindkettő Szoboszlai Dominikhoz igazodott.

Amikor Szoboszlai magasabb pozíciót vett fel (általában a mélységet biztosító Nemanja Gudelj mögött vagy mellett), akkor a magyar csapat, miután Dibusz lassítással provokálta a szerb presszinget, igyekezett Nagy Ádámot falként használva kiszabadítani a tizenhatos melletti területet betöltő játékost. Ő aztán hosszan ívelt (illetve ha lehetőség volt átlósan laposabban a visszalépő Sallait megjátszani, akkor így) az elöl magasan lévő négyeshez, ami hosszában szétszakította a szerb csapatot. Itt a cél akár Nego vagy Kerkez Milos megjátszása (például Varga továbbfejelésével) vagy a védővonal előtti hatalmas zónába visszamozgó Sallai és az ide érkező Szoboszlai megtalálása volt.

A második elem pedig Szoboszlai mélységi építkező játéka volt. Bizonyos, leginkább szélre szorított építkezéseknél a szerbek a felérő Gudeljjel és az oldalra szorító négy emberükkel igyekeztek visszatartani:

Azonban látható volt, hogy a Liverpool klasszisa tudatosan vállalt nagyobb szerepet a labdakihozataloknál. Például a kirúgások többségénél vagy eleve ő végezte el a hosszabb indítást; vagy amikor az építkezés jobbra tolódott (Styles ment a balhátvéd pozíciójába), akkor Szoboszlai Nagy Ádám mellett nyújtott passzopciót:

Ennek a legsikeresebb példája az alább megrajzolt, mintaszerűen megkomponált 31. perces támadás volt, amit Szoboszlai indított el, és a Sallainak küldött kipörgetéssel (ahogy az 5. percben is) ígéretes lehetőséget teremtett végül Kerkeznek:

Szoboszlai a meccset 8 sikeres támadóharmadba érkező átadással zárta, mellesleg mind a 11 progresszív passza jó volt, és a második játékrészes kontráknál is elévülhetetlen érdemei voltak. A zseniális liverpooli idénykezdet kontextusában nem meglepő – hiszen ott is hasonlóan összetett feladatokat old meg, és hoz elképesztően magas szintet a játék minden elemében – de ilyen összeszedett all-round középpályás játékot a világon csak nagyon-nagyon kevesen tudnak.

Ám még mielőtt Szoboszlai munkája beérett volna, és azelőtt, hogy szót ejtenénk a meccs másik magyar kiemelkedő teljesítményéről – a szintén hetek óta magas színvonalon játszó és bombagólt szerző Sallai Rolandról – egy kis kitérő a szerb válogatott felé.

Stojković „meglepetései”

A játékosként világsztár, kapitányként meglehetősen középszerű, a vébékudarcot megúszó Stojković mindenkit (csapatát is idevéve) meglepve négy védővel, 4-2-3-1-ben kezdett. A magyarázat nem bonyolult: a magyar csapat évek óta 4-2-4-ben (plusz kapus) építkezik, amit ő így kvázi le tud tükrözni.

Két dolog miatt mégis meglehetősen érdekes választás volt ez a szerb kapitánytól:

• Szerbia válogatottja tétmeccsen legutóbb Ljubiša Tumbaković utolsó meccsén (2020. november, 5–0 az oroszok ellen) játszott négy védővel.
• Noha érthető az ő szemszögükből a balszerencsére való panaszkodás, szintén abszolút jogos volt a felvetés, miszerint nem ártana valamit változtatni. A négy védővel azonban igazi szélsővédő hiányában alapvető gond volt, hogy a jobb oldalon egy belső védő, Strahinja Eraković kezdett. A balon pedig a válogatottban tétmeccsen eddig egyszer kezdő, az évekig a Fiorentinánál Biraghi helyettesének számító, nyáron Salzburgba igazoló Aleksa Terzićre esett a választás, általános meglepetésre.

De nemcsak a szélső védők szerepénél tűnt kétségbeesettnek és ötlettelennek Stojković kezdője. A pályán egy sorral Terzić előtt játszó Mijat Gaćinović legutóbb 2020-ban, a magyarok elleni Nemzetek Ligája-meccsen volt válogatott. A dupla hatost a meglehetősen konzervatív Lukić (ő amolyan elősöprögető volt évekig Torinóban) és Gudelj (ő mostanság Sevillában és a válogatottban is nettó belső védő) adta. Előttük pedig a virtigli szabad nyolcasként a világ egyik legjobbjának számító Sergej Milinković-Savić játszott tízesben, posztidegenül.

Miután ezt a „váratlan” húzást még a szerb sajtó is megírta, illetve a magyarok is valahonnan megtudták, hogy Milinković-Savić lesz Mitrović mögött, a meglepetés maximum annyi lehetett, hogy az évekig a topligák egyik legjobb előkészítőjének számító Dušan Tadić kimaradt. Külön köszönet, hogy az európai elitcsapatok által körbeudvarolt, nagy nehézségek árán a német válogatottat visszamondó Lazar Samardžić a két meccsen nulla percet kapott, miközben a két-három évvel ezelőtti sassuolós remek csúcspontján jócskán túl lévő Filip Đuričić jött a hajrában.

Nem is igazán nézett ki jól a pályán a szerb csapat: sem az ex-laziós Milinković-Savić, sem az igazi bokszcsatár Mitrović kimozgásai a félterületbe nem tűntek átgondoltnak. Ami pozitív példaként működött, az a 23. perc eleji támadásba való átmenet, ahol Szalai Attila kiváló taktikai faulttal mentett Milinković-Savić ellen, miután a visszamozgó Mitrović feje felett egyik oldalt a labda, másikon Lang Ádám repült.

Nagyjából negyedóra elteltével kezdett látszani a ráció a mélyre húzott négy védőben. Ez annyiban rejlett, hogy az 5-2-3-ban védekező magyar séma ellen elviekben egy gyors forgatás után a túlsó oldali szélsővédő szabadon kaphatta meg a labdát. Míg a séma és Szoboszlai Dominik szokásos, de akkor is elképesztő labda elleni munkája Erakovićnak ezt a szabad labdafelvevést nem engedélyezte, a másik oldalon Terzić szinte állandóan üresen volt:

Ez inkább Nego és Fiola relatíve szerényebb védőképességei miatt lehetett, igaz, elnézve a másik oldalon az angol bajnokság két elit atlétáját Szoboszlai és Kerkez személyében, ez a megállapítás sok mindenkire igaz lenne. Így jogos, hogy Stojkovićék miért a magyar jobboldalt támadták – és azért már a negyvenedik perc elején – Sallai kézmozdulataiból – lehetett látni, hogy Negóék egyre kevésbé érnek oda a forgatásokra, és így szorult mélyebbre a magyar csapat.

Mindenesetre Terzić „szabadságának” eklatáns példája a legelső szerb ziccer: a mélyre jövő salzburgi balhátvéd a lekéső Nego előtt elindítja Gaćinovićot, aki a kapuig mehetett a helyezkedési hibát elkövető Fiola mögött:

Sőt, egy magyar szöglet utáni visszaindításból jött Andrija Živković és Mitrović 2 az 1 ellen, ahol előbbi érthetetlen módon átlósan passzolt. Tehát az ő szemszögükből úgymond hiába nem volt valami eget rengető taktika, a gólok ellenére vélhetően helyes megoldás volt így kezdeni, és mint mindig, az egyéni képességek miatt is hozták a helyzeteket.

Az első félidőbe belemelegedve egyre jobb szerb megoldások jöttek: még a gól előtt Stojković megcserélte a két szélsőjét, Gudelj egyre többet jött vissza a jobbhátvéd helyére indítani, Mitrović is gyönyörűen jött ki a falból, a szerbek pedig a magyar vezetőgól után extrém magasan feltolt szélsővédőkkel tudták beszorítani Vargáékat. A Statsbomb adatai alapján Szerbia a Magyarország elleni első mérkőzésen: 44,92, a másodikon 53,19 méterre a saját kapujától avatkozott közbe átlagosan. Noha két korai nagy helyzetük volt Mitrovićéknak, a 30. perctől egyértelműen számos mutatóban jókora fölényt tudtak felmutatni, és a félidő vége, majd a második eleje is a magyar válogatott kapu előtti védekezésével telt el.

Ebben a kontextusban legalább ennyire értelmezhetetlen volt Stojkovićnak a háromvédős szisztémára való szünetbeli visszaállása. A két szélső védőt váltó Filip Kostić 7 beadásából 1 sikerült, míg Tadićnak, noha mind az 5 passza jó volt a büntetőterületre, 14-ből csak 4 párharcot nyert meg. A nagyobb gond ezzel az volt, hogy Stojković kivette az előnyét (a mélységi szélsőhátvédnek való passzt oldalváltás után), és megengedte a magyar csapatnak, hogy ezt korrigálja. Ahogy a képekből is látható, gyakorlatilag Rossi kezére játszott azzal, hogy immáron lehetett emberorientáltan (középen opciókkal, lásd Szoboszlait vagy Stylest) védekezni a magyar csapatnak, ami köszönte szépen és magasabban tudott védekezni:

Ez a Statsbombnak a két játékrészt összevető védekezési hőtérképein is látszik. A balról jobbra értelmezendő, védekezési aktivitást mutató hőtérkép szerint a magyar csapat nagyobb intenzitást tudott kifejteni, igaz, a jobb oldalon inkább mélyen, mint a balon – ami az említett minőségbeli különbséggel is magyarázható:

Ami talán Stojković terve lehetett, hogy Gudeljt a védelembe és Milinković-Savićot Nagy Ádámra állítva egy Lukić vs. Szoboszlai matchuppal megakadályozza a magyar építkezést, és a labdaszerzésekből és átmenetekből generál helyzeteket. Az előbbi bizonyítékaként jó látható volt, hogy mennyire kiugranak Szoboszlaira és/vagy Nagy Ádámra (az a bizonyos visszapassz), így az építkezés leginkább a belgrádi meccshez képest visszafogottabb teljesítményt mutató Stylesra (most 1 cselkísérlet vs. 3, 23 jó passz vs. 33, 0 vs. 3 passz a támadóharmadba), és Szalai Attilára (ő hasonló számokat és egy-két technikai hibát hozott) maradt.

A magyar passztérkép is jelentősen megváltozott, noha a jobboldali magasság megmaradt, de Szoboszlai, Sallai és Nego is jóval kevesebbet volt játékban:

A magyar labdakihozatal megzavarása utáni helyzetkialakítás többnyire a második félidő első 25 percében sikerült – Mitrović bődületes lesgóljai, Gaćinović lövése is kikényszerített magyar labdavesztés után jöttek. Talán egy kicsit erre reagálva, talán a tempót egy kicsit csökkenve, már elég hamar belecserélt Rossi, és Bolla Bendegúz beállása (neki talán még nagyobb ziccere volt, mint az elején Gaćinovićnak), valamint Szoboszlai elszakadásai Lukićtól, illetve a mindig megjátszható Varga-Sallai páros révén több ígéretes magyar kontrát is láthattunk. Például amikor Szalai löbbölése után Varga ívelt fejese a lécen landolt – ellentétben a szeptemberi meccsel.

Varga elképesztően komplex kilences játéka ismét kiemelendő (nagyon kevésen múlott, hogy nem három gólig jutott), míg inkább újdonság Nagy Ádám kicsit a radar alatt futó teljesítménye: noha volt egy-két meleg pillanat, ő nyerte a legtöbb védőpárharcot a mezőnyben (14-ből 9-et), négy labdát szerzett vissza a szerbek térfelén, és ezekből a válogatott ellentámadásokat és lehetőségeket tudott kialakítani, például az elején Sallai megindításával az 5. vagy a 23-26. percben.

Szintén pozitívum, hogy a végére csak három topligás játékossal (Szoboszlai-Kerkez-Szalai) még mindig tudott támadni a magyar válogatott, ahol végszükség esetén a kapufa (Kostić és Pavlović a 71. percben) és Dibusz (Milenković ellen a 93.-ban) reflexszerűen visszatérő motívumként még mindig ott voltak.

Egy újabb nagyszerű teljesítmény és győzelem után a válogatott továbbjutási esélyei jelenleg 99,9 százalékos (sőt 67 százalék az esély, hogy első kalapos legyen), azaz remélhetőleg a Litvánia elleni keddi meccs már csak matematikai feladat marad.