33 éve megdönthetetlen a minden jel szerint kamu világcsúcs, nem is a leggyorsabb futónő a leggyorsabb

A hétvégén a eugene-i Gyémánt Ligán a jamaicai Elaine Thompson-Herah minden idők második legjobb idejét futotta női 100 méteren, 10,54 másodperccel. A 33 éve felállított világrekord már csak 5 századmásodpercre van ettől az időeredménytől, de nyugodtan lehetne a jamaicai idejét már most is világcsúcsnak tekinteni.

Jó néhány atlétikai számban beragadtak a világrekordok, tucatnyi olyan van, amelyek még a múlt századból valók, női 800 méteres síkfutásban például lassan negyvenéves lesz Jarmila Kratochvílová csúcsa. De ezen kívül is van több olyan eredmény, amelyet több mint harminc éve nem tudnak megdönteni. (A női csúcsokat ebben a cikkünkben össze is foglaltuk.) A megközelíthetetlen rekordok egy része a gyanú szerint doppingolás következménye, a Szovjetunió és az NDK is elég durva teljesítménynövelő praktikákat folytatott, de nem minden esetben kell (csak) a doppingszert keresni a kiváló eredmények mögött.

A női százméteres síkfutás világcsúcstartója, az amerikai Florence Griffith-Joyner esetén is gyakran felmerülnek doppingvádak, de 33 éve felállított rekordjánál enélkül is voltak gyanús körülmények.

Egy előfutamban átírta az atlétika történetét

1988. július 16-ig a világrekord 10,76 volt, amit négy évvel korábban futott a szintén amerikai Evelyn Ashford. Ezt az időt aztán szinte nevetségessé tette Flo-Jo, miután az Indianapolisban rendezett amerikai olimpiai válogató selejtezőjében 10,49-et száguldott. Ezen a távon közel három tizedmásodperces javítás bőven az elképesztő kategória, pár század lecsipegetése a rekordból a megszokott. Még csak azt sem lehet mondani, hogy a következő évtizedekben üldözték volna ezt a világcsúcsot, mert jellemzően továbbra is 10,70-10,80 felett teljesítették a száz métert a legjobb női sprinterek, ritkaságszámba mentek az ennél jobb eredmények. A nagy futás után maga a világrekorder sem ment be soha 10,60 alá szabályos körülmények között.

Az excentrikus ruhaviseletéről és hajzuhatagáról is ismert Griffith-Joynert is megtalálták a doppingvádak. A sprinter 1986-ban egy időre felhagyott az élsporttal, és amikor visszatért, vékonyabb és jóval izmosabb volt a korábbiaknál. Látványos fejlődésnek indult, 1987-ben még csak 10,96 volt az egyéni csúcsa, bő fél év alatt ezen faragott majdnem fél másodpercet. Ő mindig is tagadta, hogy doppingolt volna, új edzésmódszereinek és tudatosabb táplálkozásnak tulajdonította a javulást. A doppingról szóló pletykákat korai halála azonban csak felerősítette. 1998-ban, 39 évesen halt meg.

Önmagában a dopping viszont nem magyarázat az elképesztő idejére, hiszen azóta is jó néhányan nyúltak tiltott szerekhez, mégsem jutottak ilyen szintre. A válasz így leginkább a szélben keresendő. Száz és kétszáz méteren a szabályok szerint 2,0 méter per szekundumos a legnagyobb megengedett hátszél. Ha valaki ennél nagyobb segítséget kap, nem hitelesíthető a rekordja. Flo-Jónál ez nem merült fel, hiszen a versenybírók azt közölték, hogy az indianapolisi futásánál 0,0 m/s volt a szélsebesség, papíron meg sem mozdult a levegő. Önmagában már ennek is elég kicsi az esélye, de sokan úgy tartják, hogy a világrekordnál egyszerűen bekamuzták a nulla szélsebességet, és a világrekordot valójában egy erős széllökés is hajtotta.

A szélnél is sebesebben

A Track & Field News című lap már a válogató után megkérdőjelezte a világrekordot, majd 1995-ben egy ausztrál kutató, Nicholas P. Linthorne vezette le, miért nem lehetett 0,0-s a szél Griffith-Joyner rekordjánál. Linthorne-nak már az gyanús lett, hogy három egymást követő százas futamból az első kettőnél 0,0-s szelet mértek, majd a harmadiknál hirtelen 5,0-t olvastak le a versenybírók. Ezek után több futamot is megvizsgált, a futók időeredményeit összevetette a szélértékekkel, és azok nem túl nagy meglepetésre eléggé összhangban voltak. Ahol nagyobb hátszél volt, az az eredményeken is meglátszott. Csak két olyan futam volt – az egyik Griffith-Joyneré – ahol a bemondott 0-s szélhez képest irreális idők születtek. Linthorne feltevése szerint a világrekordnál 5,0 és 7,0 közötti lehetett a szélérték, amelyet az időből számolt vissza az alkalmazott matematikai modell segítségével. Egy 5,0-s szél egy nemzetközi szintű női sprinternél e szerint akár 25 századmásodpercet is segíthet száz méteren.

Linthorne azt is felidézte, hogy szinte minden százas futamon hátszelet mértek, az uralkodó szélirányban nem mutatkozott eltérés. Ez rögzülhetett a verseny egyik kommentátorában is, aki a befutásnál egyből azt mondta, hogy nagy hátszélben futott Griffith-Joyner óriási időt. Később aztán javíthatta magát.

A második gyorsabb, mint az első

Miután a szélmérőt üzemeltető Swiss Time azt állította, hogy az eszköz a verseny alatt folyamatosan jól működött, Linthorne arra jutott, hogy a 0,0-s eredmény csak úgy jöhetett ki, ha a csőszerű mérőt körülbelül 30 fokkal elforgathatták a pálya egyeneséhez képest, és ezt két futamon át nem vették észre. Linthonre végkövetkeztetése az volt, hogy a Nemzetközi Atlétikai Szövetségnek nem lett volna szabad hitelesítenie a 10,49-es időt világrekordként, inkább a válogató döntőjében elért 10,61-nek kellett volna világcsúcsnak lennie.

Ha ezt elfogadjuk, akkor tényleg Thompson-Herahot tekinthetjük minden idők leggyorsabb női futójának. A jamaicai már eddig is a világ élvonalában volt, ő nyerte a 2016-os olimpia döntőjét, de idén még magasabb szintre került. A tokiói olimpián százon megvédte a címét, majd kétszáz méteren is elhozta az aranyérmet. Mindeközben remek időket is ért el. Tokióban rendesen végig sem futva a távot már 10,61-et teljesített, ezzel minden idők második leggyorsabb női százasa lett, majd ezen is faragni tudott a eugene-i Gyémánt Ligán. Így most egyelőre 10,54-es idővel áll Flo-Jo mögött.

Ahogy arról írtunk már a Telexen is, a sprintszámokban általánosan is megfigyelhető idén az ugrásszerű fejlődés, ami részben a technológiai újításoknak köszönhető, de Thompson-Herah védve van: a nagy hátszéllel ellentétben a szupercipők hivatalosan nem számítanak szabálytalannak.