Nincs bocsánat, de nincs is szükség rá

Finta József 88 évesen távozott el közülünk, a hétköznapi járókelők szempontjából viszont ugyanúgy jelen van, mint korábban. Épületei olyan meghatározó jelenléttel bírnak, hogy joggal nevezhetjük az elmúlt évtizedek legbefolyásosabb hazai építészének. Habár a mából nézve életműve néhol idejét múltnak, néhol pedig egyenesen zavarba ejtőnek tűnik, amit építészként el lehetett érni – szemtelenül fiatalon elnyert Ybl-díjtól kezdve a Finta Stúdió piaci sikeréig –, azt lényegében elérte. Ez pedig nemcsak róla, hanem arról a kulturális közegről is sokat elárul, amiben alkotott. Vagy ha úgy tetszik: alkotni kényszerült.

„Mikor megjelenik egy olyan szöveg, hogy kvázi kérjek bocsánatot az egész életművemért, akkor azért ez egy adott pillanatra felháborít” – mondta egy interjúban, amit hetvenéves születésnapja alkalmából készítettek vele. Nem kifejezetten irigyelendő helyzet születésnapi ajándék helyett mentegetőzni olyan odavetett félmondatok és kritikák miatt, amik – sokszor érthető polgári felháborodástól vezérelve – figyelmen kívül hagyják az összefüggéseket. Finta József munkássága számos kulturális, politikai és gazdasági hatás együttesének függvényében változott, alakult, szelídült, hogy végül minden piaci és tervezői tapasztalata stúdiójában összpontosuljon. A következőkben ezekről a komponensekről esik szó, így talán a hosszú pályaút botlásaival is megértőbbek lehetünk.

Óvatos kezdetek

A fiatal egyetemista Finta másodéves hallgatótársaival antik oszlopfőket rajzolgat iskolai feladatra – ez a kép többet mesél ezer szónál az ötvenes évek valóságáról. Mindeközben Franciaországban Le Corbusier tervei alapján megépül a ronchamp-i zarándokkápolna, ami a modern építészet és a szárnyaló fantázia, a szabad kísérletezés felejthetetlen példája. Ebből az ellentétből talán plasztikusan kirajzolódik, hogy a nyugati modern építészet a hazai tervezőknek nemcsak kortárs viszonyulási pontot és vágyott alaphelyzetet, hanem valamiféle lázadást is jelentett. Szellemi menekülést a fullasztó dogmákból.

Persze a kötött állami direktívák nem ígértek nyugat-európai mozgásteret, éppen ezért volt nagy szó, hogy 1961-ben megvalósulhatott első óvatosan modern épülete, a skandináv építészeti jegyeket magán hordozó dunaújvárosi garzonház, amiért meg is kapta első Ybl-díját. Nem mellékesen Dunaújváros főépítésze, Weiner Tibor is áldását adta az előremutató koncepcióra. „Életem során kétszer jártam Finnországban. Lenyűgözött, amikor Alvar Aalto egyetemi épületeit élőben láthattam” – mesélt a meghatározó élményekről, amik egyfelől visszaköszöntek korai munkáin, másfelől a lázadás irányát is kijelölték. Hogy aztán néhány évvel később látszólag váratlan fordulatot vegyen.

Drága tanulópénz

1969-ben megépül a Hotel Duna Intercontinental, mai nevén Marriott Hotel, valamint a salgótarjáni Pécskő Áruház, nem sokkal rá pedig követte a Volga szálló. Ebből a három épületből a korábban említett, Bauhaus alapokon nyugvó, érzékeny skandináv attitűd már hiányzott, helyébe a – keleti blokk Stockholm-szindrómáját tükröző – brutalista stílus lépett. Masszív betonfelületek, fárasztó monotónia és végtelen szürkeség. Eleve kérdéses, hogy ez a brutalista fordulat miképpen volt beleilleszthető tervezői hitvallásába, de egy biztos: a Hotel Duna Intercontinental fájdalmas, máig sajgó sebet ejtett Budapest szövetén.

Hiába lehet hallani a pragmatikus érvelést, miszerint a funkcionális avulás (még) nem érte utol a szállodát, a Duna-part ilyesfajta agresszív beépítése, az épületet övező közterek ellehetetlenítése, a belváros felé néző monolitikus betonhomlokzat embertelen léptéke egyértelmű urbanisztikai anomáliák. De önmagában tünetértékű fejlemény, hogy a Volga szállót – bohózatba hajló spekulálások után – nagy nehezen lebontották, a Marriott Hotelt pedig halottnak a csók jeligére felújították. Alapkarakterével persze semmit nem lehetett kezdeni, de a betonnehéz szürkeséget valamelyest kikönnyítették.

A Marriott ügye nem mellékesen egy olyan kérdést bolygat, ami a tervezői kultúrát a mai napig élénken foglalkoztatja: hol húzódik a tervező felelőssége? A megrendelői igények, a politikai elvárások, a gazdasági keretrendszerek általában adottak. Ebben a konkrét esetben a kivitelezés részben a Középületépítő Vállalathoz, részben pedig az amerikai befektetői csoporthoz tartozott, így a munkafolyamat többszörösen áttétes volt, aminek lettek is negatív következményei az eredeti tervekre nézve. Legalábbis a tervező elmondása szerint. De az 1982-es Novotelnél is kész tények elé volt állítva: a homlokzatot csak előgyártott elemekből csinálhatták.

Finta számos megnyilvánulásában visszatérően hangsúlyozta, hogy komoly harcok, „tébolyult csaták” és lemondások árán lehetett csak egy-egy tervet megvalósítani. Minden bizonnyal – ha nem is Finta keze nyomán – a tőke és a politikai akarat így is, úgy is felhúzta volna a Duna-parti megalomán épületet. A legfelsőbb döntéshozói szintekről nézve járulékos veszteség, elhanyagolható személyes dráma ez: ötven év távlatából ugyanazért szabadkozni, újra és újra mantrázni, hogy hibái ellenére is vállalja az épületet, kihozta belőle a maximumot.

Túlcsorduló stílus

A nyolcvanas évek derekán aztán magasabb fordulatszámra kapcsolt a gépezet, egymást érték a megbízások: Hotel Taverna (1985), Balassi Bálint Könyvtár (1988), Hotel Liget (1990), Nemzetközi Kereskedelmi Központ (1990), Grand Hotel Corvinus Kempinski (1992), Bank Center (1995), a pajkos nevű Rendőrpalota és az Egyetemi Campus Informatikai Épület (1997), valamint az ezredforduló megkoronázásaként a Westend City Center pláza (2000). A brutalista korszak végérvényesen lezárult, dekonstrukciós felhangok szólamában érkezett meg Finta védjegyes „high-tech posztmodern” stílusa.

A felsorolt épületek természetesen nem mentesek az átgondolt tervezői megoldásoktól, de ebben a mennyiségben már elkerülhetetlen, hogy a városkép viszonyában gondolkozzunk róluk. Pláne úgy, hogy formai megoldások tekintetében tulajdonképpen egymás mutációinak tűnnek: menetrendszerűen visszaköszönő burkolatok, látszószerkezetek, nemesített textúrák, tagolt síkok, ismerős színpaletták.

Naivan azt gondolhatnánk, hogy a nagybetűs Tervező egyfajta hidat képez a nyers üzleti-politikai célok és az olyan kiérlelt ideák között, mint az emberközpontúság, az inkluzivitás vagy éppen az értelemteli rend.

A vizuális jelek és jelentések ingoványos terepén elvileg ő ismeri a járást, éppen ezért zavarba ejtő, ha minden út ugyanoda vezet, ha minden formai megoldás ugyanabba a szűkös esztétikai kategóriába sorolható. Luxushotel vagy könyvtár, a recept változatlan.

A design vonatkozásában ráadásul a káosz és a rend kulcsfogalompár. Minden tervezés végeredményben a vélt vagy valós káoszból teremtett rendről szól. A Finta-féle túlzó építészeti gesztusok ehhez képest sok dologról mesélnek, de az értelemteli rendet nehezen lehet fellelni bennük. Ehhez pedig nem kell szakértőnek lenni. Elég csak szemlélődni.

A nyolcvanas évekig felhalmozódott kulturális deficit, a kreatív energiák nem csak a politikai elfojtás miatt tudtak aztán sokszoros erővel kirobbanni. A kortárs nyugati példák is ezt katalizálták. Tágabb kontextusban Finta egy olyan tervezőgenerációhoz tartozott, amiben rengeteg öntörvényű sztárépítészt találunk: Frank O. Ghery, Peter Eisenman, Robert Venturi, Aldo Rossi, de a sor hosszan folytatható. Ezek a nemzetközi viszonyítási pontok megerősítették az autonóm tervező éthoszát, nem véletlen, hogy pont Fintával párhuzamosan – jó magyar szokás szerint – a népi–urbánus ellentét is új értelmet nyert Makovecz Imre organikus formavilágával. De ha már nemzetközi kontextus: a nyugati tőke beáramlása, a technooptimizmus, az általános gazdasági fellendülés mind olyan trendek voltak, amik kompatibilisnek bizonyultak Finta attitűdjével, stílusával, felkészültségével, nyelvtudásával, szorgalmával és legendás munkabírásával.

Mester a háttérben

Élete utolsó két évtizedében Finta fókusza javarészt stúdiójára került, ahol vezető tervezői szerepet már egyre ritkábban vett fel, cserébe viszont fiatal tervezők tanulhattak és nőttek fel mellette. Szimbolikus jelentőségű épületük a Szervita Square Building. Eredetileg a kor egyik legnagyobb sztárépítésze, Zaha Hadid készített terveket a Szervita térre, koncepciója azonban ironikus módon az alapvető épületszabályozási feltételeknek sem felelt meg, hiába lett újradolgozva. Végül a tervezői egó alulmaradt, az üvegkavics helyett pedig a Finta Stúdió irodaháza valósult meg, ami gyökeresen más megközelítést alkalmazott. Visszafogottság, alkalmazkodás, a történeti adottságok tiszteletben tartása. Olyan minőségek, amik a 20. század második felének hazai térszervezéséből sokszor hiányoztak.

Finta József egyébként nemcsak tervezett, hanem utazásai során rajzokban örökítette meg az érdekesnek tartott utcarészleteket, épületeket, ezekből könyv és több kiállítás is született. Marginális témának tűnhet, pedig nem az: a skiccek ösztönös lenyomatai az alkotói kvalitásnak. Elvégre minden ház egy rajzzal indul. Ebből sejlik fel a művészi szándék, ha valami nem stimmel, az arányok, a tömegek, a ritmus, az rögtön kiderül egy rajzból. Ha ilyen szemmel nézünk vázlataira, tisztán látható, hogy még a megvalósult épületek is rendben vannak ilyen „kezdetleges” formában. Sőt, párját ritkító magabiztosságról és arányérzékről tesznek tanúbizonyságot. Ez pedig felvet azért egy kínzó kérdést: talán még nem vagyunk elég távol ahhoz, hogy az életmű teljes spektrumát értékelni tudjuk? Harminc év múlva visszatérünk rá.