A pécsiek újra engedélyezték a tangót, pedig talán soha nem is volt betiltva

„Örülök, hogy a pécsi közgyűlés tagjai időt és energiát szentelnek arra, hogy városuk történelméről olvasgassanak egy kicsit, de még jobban örülnék, hogy ha egyrészt tényleg fontos ügyekkel foglalkoznának, másrészt – ha már ide süllyednek – elsajátítanák a szövegértés képességét, illetve nem teljesen önkényesen értelmeznék és használnák fel az ún. kutatási eredményeket holmi szenzációhajhász rendezvény promózására” – írja Tumbleren Vámos Eszter történész, aki többek között a húszas évekbeli tánc- és zenepolitikai fejleményeket vizsgálta, részben dél-dunántúli példák alapján. A kutató elvileg örülhetne, ugyanis a jelek szerint egy korábbi tanulmánya váratlan figyelmet kapott: a pécsi közgyűlés külön határozatot hozott arról, hogy az írásában feltárt, egy évszázaddal ezelőtti jelenséget ünnepélyesen orvosolja.

Arról, hogy Pécsen újra legalizálják a tangót, a városi kulturális bizottság elnöke, P. Horváth Tamás önkormányzati képviselő nyújtott be előterjesztést, az apropó pedig egy csütörtöki pécsi rendezvény, a Tangó Ünnep, mely egy Széchenyi téri tangóshow-val indul, táncházzal folytatódik és piazzollaesttel zár. A városháza dísztermében ennek felvezetéséül Péterffy Attila polgármester és az argentin nagykövet írtak alá szándéknyilatkozatot, „ami újra lehetővé teszi Pécsett a latin-amerikai tánc korlátozásmentes gyakorlását”. A tiltás feloldásáról hozott döntés a polgármester szerint azt is szimbolizálja, hogy Pécs „nyitott, szabad és sajátja mellett az egyetemes kultúrára is büszke város”.

Arról, hogy a tangó illegális a baranyai megyeszékhelyen, a civilben író P. Horváth képviselő már a szerb megszállás alatt játszódó Öt torony című regényében is írt, az ügyről feltehetően Vámos Eszter kutatásaiból tudhat. A háttértörténet valóban érdekes: 1922-ben egy korabeli sajtócikk szerint a pécsi rendőrkapitány betiltotta a shimmyt, a one steppet, a two steppet, a foxtrottot és igen, a tangót. A hivatalos indoklás szerint ezek a táncok „ízléstelenek és túllépik azon határt, ameddig a tánc nyilvános táncmulatságon táncolva szórakozásnak minősíthető, s inkább az erotikát szolgálják”. A helyi lap szerint az új táncőrület destruktív, amit a hatóságnak „a társadalom jóizlésű és tisztult erkölcsi felfogású rétegével karöltve lehetetlenné kell tennie”, ezért melegen üdvözölték a döntést, hogy a kapitány ezeket Pécs szab. kir. város egész közigazgatási területén a nyilvános táncmulatságról és a tánciskolákból is eltiltotta.

A történetet egy Újkoron megjelent írásában is feldolgozó Vámos Eszter többek között azt kifogásolja, hogy a pécsi városvezetők olyanokat mondanak, hogy mivel a rendelkezést nem vonták vissza, a tangó formálisan azóta is illegális volt Pécsen. Valójában azonban már fél év múlva, 1922 őszén visszavonták a tiltást; ezután csak annyi megkötés volt, mint máshol is az országban, hogy a táncokat egységesen és erotikamentesen szabad táncolni.

Lehet, hogy ez politikai és rendezvénypromóciós szempontból nem tűnik annyira fontos különbségnek, és a pécsi vezetők végülis egy jópofa történetre irányították rá a figyelmet, amivel persze a saját, eladni kívánt értékeiket, a szabadságpártiságukat is hangsúlyozhatták. A sztori azonban van annyira érdekes, hogy érdemes legyen még egy kicsit idézni Vámos tanulmányából. Ez a száz évvel ezelőtti időszak ugyanis az, amikor a modern táncok és a modern zene egyszerre borzolta a közvélemény és a politikusok kedélyeit. Az I. világháború után már nagyon terjedt nálunk is a jazz, ami a hagyományos cigányzenészeknek is konkurenciát jelentett, és az irredenta közhangulat azt veszélyesen nemzetietlennek is tartotta, valamint az erkölcstelennek látott modern táncokat sem nézték jó szemmel. A tangó különösen borzolta a kedélyeket, hiszen sokan szemérmetlennek tartották.

A pécsi rendőrségi tiltás végül azért nem élt sokáig, mert a helyi tánctanárok egzisztenciális okokból fellebbeztek a rendelet ellen: a régi táncokat már úgyis mindenki ismeri, mondták, kereslet inkább az új divatokra van. Az ügy végül a Belügyminisztérium elé került, ahol végül országos szintű kompromisszum született. A Magyar Tánctanítók Országos Egyesülete megállapodott abban, hogy mindenhol egységesen és erotikamentesen tanítják a modern táncokat, arról, hogy ez mit jelent a gyakorlatban, még egy bemutatót is tartottak a belügyminiszter és a jelenlévő polgármesterek előtt. 1927-ben aztán miniszteri körrendelet is született a „rögtönzött” táncok engedélyezéséről, ami egyfelől betiltotta „a jó ízlésbe ütköző táncoknak, valamint a táncoknak a közerkölcsiség és a jó ízlés követelményeinek meg nem felelő módon való táncolását”, másfelől pedig a tánctanároknak is a kedvére tett azzal, hogy a megfelelő módot tánciskolában kellett elsajátítani.

Hogy Pécsen ezután sem volt mindenki megelégedve a helyzettel, jelzi, hogy 1928-ban a városi közgyűlés határozatban fogadta el magyar zene védelmét, és a jazz és a modern táncok korlátozását. Ekkor levélben kérték a belügyminisztériumot, hogy az előző évi rendelet szigorú betartásának ellenőrzéséről gondoskodjon – további intézkedést azonban a BM nem látott szükségesnek, és bár az ötvenes években megint volt egy puritán tangóellenes hullám, a tangó tiltása és engedélyezése szerencsére már régen nem része a kultúrharcnak se Pécsen, se más városokban.