Putyin Venezuelában is megtapasztalta, hogy az ukrajnai háború miatt egyre könnyebb átlépni rajta
„Oroszországnak el kell húznia! Mi a következő kérdés?” – Donald Trump a rá jellemző leplezetlen indulattal reagált a Fehér Házban arra az újságírói kérdésre még hat éve, első elnöksége alatt, hogy mit szól ahhoz a két orosz katonai repülőhöz, amelyek katonai szakértőkkel megrakva érkeztek akkor Venezuelába. „Minden lehetőség napirenden van” – mondta aztán, jelezve elszántságát Nicolás Maduro elmozdítására, hogy a választási csalások miatt már akkor is illegitimnek tekintett vezető helyére az egy évvel előtte rendezett elnökválasztás valódi győztesének tartott Juan Guaidót segítsék.
Nagyot változott a világ a fentebb idézett, 2019 márciusi jelenet óta, amikor az orosz kiállás meghatározó szerepet játszott abban, hogy az Egyesült Államok nem tudott vagy végül nem akart hatalomváltást előmozdítani egy számára prioritásnak tekintett latin-amerikai országban.
Hét évvel később, szombaton Trump egy gyors katonai akcióval elfogatta, és gyanúsítottként az Egyesült Államokba szállíttatta a venezuelai diktátort, akit drogkartell vezetésével vádolnak, és hétfőn már bíróság elé is állt New Yorkban. Trump azt is kijelentette, hogy ők fogják irányítani Venezuelát, az ügyvivő elnöknek kinevezett korábbi alelnököt, Delcy Rodríguezt azzal fenyegette meg, hogy talán Madurónál is nagyobb árat fizet, ha nem helyesen cselekszik.
Trump a Maduro elfogása utáni sajtótájékoztatón arról is beszélt, hogy a legnagyobb amerikai olajvállalatok be fognak vonulni Venezuelába, ahol „dollármilliárdokat fognak elkölteni, megjavítják a rosszul működő infrastruktúrát, az olajinfrastruktúrát, és elkezdenek pénzt keresni az országnak”. Marco Rubio külügyminiszter vasárnap aztán az NBC-nek úgy fogalmazott, hogy az Egyesült Államoknak van elegendő saját olaja, nem ezért kell nekik a venezuelai olajipar, hanem azért, hogy az ne kerüljön riválisaik, Irán, Kína és Oroszország kezébe.
A venezuelai akció azt is egyértelművé tette, hogy a Trump-kormány az amerikai érdekszféra részének tekinti Dél-Amerikát, ahol az USA a nemzetközi jogrendszert háttérbe szorítva kívánja érvényesíteni az érdekeit. Arról, hogy miként változhat az államok viszonyát eddig meghatározó nemzetközi jogra épülő világ, ebben a cikkünkben olvashat bővebben.
Mindezekkel szemben a Venezuelában éveken át olaji és hadiipari érdekeltségeket is aktívan kiépítő Oroszországnak most csak egy tiltakozásra futotta.
2019-ben viszont márciusban, majd szeptemberben száz katonát küldött oda két gépen, az egyik egyenesen abból a Szíriából repült át, ahol szintén az orosz beavatkozás révén tartották éveken át felszínen Bassár el-Aszad rezsimjét. Tavaly a szíriai diktátor is megbukott – a Kreml annyit tudott tenni, hogy Moszkvában adott menedéket neki, Maduro esetében már ennyire sem tellett.
Nagy különbség 2019-hez képest, hogy 2026-ra Oroszország már csaknem négy éve háborúban áll a megtámadott Ukrajnával, ahol elesett és sérült katonákban mérve a vesztesége becslések szerint már bőven egymillió felett jár. Villámháborúval elérhetőnek vélt katonai céljaitól pedig úgy is messze van, hogy Ukrajna ötödét megszállása alatt tartja, és a kelet-ukrajnai frontvonalon jó ideje fölényben van, apránként újabb területeket szerezve.
Háború itt, visszaszorulás ott
Az ukrajnai háború azonban láthatóan minden erejét – gazdaságit és katonait egyaránt – elvonta, ez már korábban is megmutatta, hogy céljait nemcsak ott nem tudta elérni, hanem máshol is kevésbé tudta érvényesíteni érdekeit. Azerbajdzsán lényegében Moszkván átlépve, több mint 30 év után fegyverrel visszaszerezte Hegyi-Karabahot, kiűzve onnan az örmény lakosságot. Örményország azzal szembesült, hogy az orosz védőernyő – a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete (ODKB) – nem elég visszatartó erő.
A kőolaj- és földgázvagyonnal rendelkező Kazahsztán is óvatosan távolságtartó Moszkvával, a nyáron már olajexportjához alternatív, Oroszországot elkerülő útvonal lehetőségét tárgyalta meg a török elnökkel.
Recep Tayyip Erdoğan saját tapasztalatból is érzi, milyen az orosz érdekérvényesítés ma, és milyen volt 2015-ben. Akkor Moszkva a polgárháborús Szíriában keresztülhúzta Törökország terveit, ami egy orosz katonai repülőgép lelövésében csúcsosodott ki, ám a konfliktus Erdoğan bocsánatkérésével végződött. Ma már ilyen vitákkal nem kell számolniuk a törököknek Szíriában.
2025 nyarán Irán nukleáris fegyver kifejlesztéséhez szükséges infrastruktúráját rombolta le Izrael, majd az oldalán beavatkozó Egyesült Államok, ami ellen Oroszország megint csak semmit nem tudott tenni partnere védelmében. Nemcsak politikailag, de haditechnikájával sem: az Iránban lévő orosz légvédelmi rakétarendszer kevésnek bizonyult a nyugati beavatkozással szemben.
Venezuelában pedig Maduro megbuktatásával Oroszország hosszú ideje épített kapcsolatot veszíthet el,
legalább négymilliárd dolláros olajipari beruházással, orosz haditechnika vásárlásához adott, több mint tízmilliárd dolláros hitelkerettel együtt, amelynek visszafizetését már korábban is át kellett ütemezni.
Ez mutatja, hogy közvetlen anyagi megtérülést eddig kevéssé hozott a kapcsolat, de az olajipari részesedés rejtett magában potenciált, az pedig presztízskérdés volt a Kremlnek, hogy hadiipari együttműködéshez partnert tudott szerezni Latin-Amerikában. A venezuelai kőolaj jelentőségéről és az oroszok várható olajipari veszteségeiről ebben a cikkben olvashat bővebben.
Túl drága barátot veszít el Moszkva
A venezuelai–orosz kapcsolat Hugo Chávez 1999-es hatalomra jutásával lépett szintet, Oroszországban ötször is járt a baloldali fordulat ígéretével hatalomra került elnök, akivel Vlagyimir Putyin 2001-ben haditechnikai megállapodást kötött, bár azt valódi tartalommal csak jóval később töltötték meg.
2005-ben írták alá az első szerződést az orosz állami Roszoboronexporttal, ami a következő években – orosz hitelkeret megnyitásával – 24 Szu-30MK2-es vadászgép, tucatnyi helikopter, légvédelmi rendszerek és százezer AK-103-as gépkarabély leszállítását tette lehetővé. A kapcsolat Maduróval folytatódott, ahogyan azt a hadgyakorlati együttműködések és az idézett, 2019-es események is jelezték. Maduro legutóbb tavaly májusban járt Moszkvában, ahol stratégiai partnerségi és együttműködési megállapodást írt alá, amit az orosz parlament októberben ratifikált is.
Ugyanakkor csak több mint tízéves csúszással készült el egy katonai helikopterek karbantartására fenntartott központ, többéves késést szenvedett el a gépkarabélygyár, valamint csak idén nyílt meg a Kalasnyikov gépfegyverekhez szükséges töltényeket gyártó üzem. Nemcsak a venezuelai hadiipari együttműködés veszhetett el, de az orosz fegyverek potenciális vásárlóit az is elgondolkoztathatta, hogy
sem Iránban, sem Venezuelában nem vették igazán hasznukat az orosz eszközöknek a beavatkozás megfékezésére.
Feltűnő, hogy a caracasi légvédelmi rakétarendszerek nem is léptek működésbe az amerikai akció alatt. Pedig Venezuela korábban több C-300-as és Buk, valamint Pecsora 2M rakétarendszereket szerzett be Oroszországtól. 2024 októberében ezt további Buk-M2 és Pancir önjáró légvédelmi rakétarendszerrel egészítették ki.
A szombati amerikai beavatkozás után olyan képek jelentek meg, amelyeken megsemmisített Buk látható – írta a Lenta.ru.
A költséges, lassan vagy közvetlen anyagi értelemben sehogyan sem megtérülő kapcsolatok közvetlenebb hozadéka inkább diplomáciai, részben szimbolikus jelentőségű volt Putyinnak: Venezuela elismerte például az Oroszország által támogatott, a nemzetközi jog szerint Grúziához tartozó szakadárállamok, Abházia és Dél-Oszétia függetlenségét, valamint 2014 után a Krím annexióját.
Az orosz érdekeltségek megjelenése a stratégiai olajiparban és a hadiiparban azt is jelezni akarta, hogy Oroszország globális játékos, amely még az Egyesült Államoknak érzékeny térséget jelentő Dél-Amerikában is talál partnert. Alig két hete 2041-ig tartó energetikai együttműködési szándékot jelentettek be Putyin és Maduro néhány nappal korábbi telefonos megbeszélése nyomán.
Az orosz beruházások sorsa vélhetően megpecsételődött Maduro elmozdításával és azzal, hogy az ország irányítását Trump bejelentése szerint lényegében az Egyesült Államok fogja felügyelni, és az együttműködésre a jelek szerint már Maduro utódja is hajlandó.
„Putyin ezúttal nem birkózott meg a diktátorok megmentőjének szerepével. Madurót nem védték meg otthon, és nem reptették Moszkvába sem” – vont mérleget bejegyzésében Alekszandr Baunov. A Carnegie Intézet ma már évek óta Oroszországon kívül élő vezető munkatársa szerint a Kreml nehéz helyzetben van: egyrészt a szövetségesét ért beavatkozást el kell ítélnie, másrészt nem teheti túl hangosan, mert azzal csak saját tehetetlenségét emeli ki.
„A Kreml és az új amerikai adminisztráció viszonya most van a mélyponton Trump hatalomra kerülése óta”
– jegyezte meg Baunov, annak ellenére, hogy az ukrajnai béketerv körüli kérdésekben 2025-ben Trump újra és újra hagyta magát megvezetni Putyin által. Az orosz vezető december végén Volodimir Zelenszkij ukrán elnök floridiai útját is beelőzte egy Trumppal folytatott telefonnal.
Az Oroszországnak is szóló üzenet azonban a venezuelai akció esetén azért is egyértelmű volt, amit Rubio mondott. „Nem fogjuk megengedni, hogy a venezuelai olajipart az Egyesült Államok ellenségei irányítsák” – fejtette ki az amerikai külügyminiszter, aki szerint a riválisok még csak nem is ugyanazon a kontinensen vannak, mint ők, ezért ne is akarják Venezuela olaját.
Baunov szerint, ha az Egyesült Államok elnöke sikeresen vezényli le a hatalomváltást Venezuelában – és esetleg Iránban is meginog a rezsim a tüntetések hatására –, az mindenképpen gyengíti Putyin pozícióját. Ugyanakkor ha a beavatkozás végül hatalmi űrt és politikai bizonytalanságot szül, az még jól is jöhet az orosz elnöknek, mert akkor Washingtonnak akár a Kreml együttműködésére is szüksége lehet.
Kérdés, mire elég a Kreml nyers ereje az új világban
De a helyzet jól jöhet akár ahhoz is Putyinnak, hogy a saját háborújában hivatkozzon Trump venezuelai beavatkozására, igazolást találva arra, hogy a nemzetközi jogot felülírhatja az erő bevetése – amit lényegében az amerikai érdekszféra védelmét előíró Monroe-elv és annak trumposított, Donroe-doktrínára keresztelt 21. századi változata a gyakorlatba is átültetett.
A világ hidegháborút idéző felosztása különböző érdekszférákra alapvetően megfelelne a Kremlnek, bár kérdés, hogy az Egyesült Államok és az ötven éve még nem tényező, de mostanra jóval Oroszország fölé nőtt Kína árnyékában milyen érdekérvényesítésre lenne képes a nagyhatalmi státuszból már csak az atomarzenálját őrző ország, amely egyelőre az ukrajnai háború lezárásától is messze van.
A jelenlegi helyzetben az sem állítható, hogy Moszkva számíthat a Fehér Házra abban, hogy Ukrajnára nyomást gyakoroljon egy Oroszországnak kedvező béke érdekében. A formálódó béketerv mentén még el sem kezdődött béketárgyalásokból Moszkva arra hivatkozva farolna ki, hogy a vádjaik szerint ukrán drónok támadták Putyin valdaji rezidenciáját.
Elsőre Trump mintha hajlott volna arra, hogy hitelt adjon a vádnak – és ezzel Ukrajnát okolja a békefolyamat elgáncsolásáért –, később azonban egy cikk posztolásával egyértelművé tette, hogy alaptalannak tartja a támadásról szóló hírt. „Most, hogy ellenőriztük, nem gondoljuk, hogy ez megtörtént” – mondta aztán vasárnap újságíróknak az Air Force One fedélzetén Trump a Kreml korábbi állítására.
Így a venezuelai beavatkozás nem annyira az érdekszférák felosztására közvetve Oroszországot is meghívó aktus – amely ugyan kizárná Moszkvát az amerikai kontinensről, de teret adna neki Ukrajnában –, hanem az amerikai érdekek mellett Putyinnak szóló figyelmeztetés is, hogy az erőviszonyok alapján neki sem marad nagy mozgástere. Igaz, ez egészében kiszámíthatatlanabb és így kevésbé biztonságos világot ígér, mint amilyen volt az elmúlt évtizedek liberális világrendjében.
