A beszámolók szerint alig 30 percig tarthatott az egész művelet, amelyben az amerikai különleges erők egyik elit alakulata elrabolta Nicolás Maduro venezuelai elnököt Caracasból. Az első órák bizonytalansága után Donald Trump amerikai elnök bejelentette, hogy Madurót az Egyesült Államokba szállítják, ahol többek között kábítószer-kereskedelem miatt tervezik bíróság elé állítani.
A Trump örökségét várhatóan alapjaiban meghatározó akciónak számos hosszú távú következménye lehet. Az interneten gyorsan terjednek a gyűlölt diktátor bukását éltető venezuelaiakról szóló videók, noha sokan megtorlástól tartva inkább csöndben ünneplik az otthonukban, mások a bizonytalanság miatt aggódnak, Maduro hívei pedig az utcára is vonultak. Az nem tiszta, milyen szerepet szán az amerikaiak szerint a 2024-es választásokat valójában megnyerő ellenzéki erőknek Trump, aki szerint Venezuelát egy ideig az Egyesült Államok fogja irányítani. A demokratikus jövőről álmodozók közül sokan amiatt is aggódnak, hogy a venezuelai rezsim több kulcsfigurája is a helyén van, a legfelsőbb bíróság ügyvivő elnökké nevezte ki az ország eddigi alelnökét, Delcy Rodríguezt.
Az egy fokkal világosabb, hogy a világ többi része milyen következtetéseket vonhat le a szombati eseményekből. Az amerikai hadsereg bebizonyította, csakúgy mint az iráni atomlétesítmények lebombázásakor, hogy páratlan képességekkel rendelkezik. A bevetésükhöz szükséges politikai elhatározás pedig szintén nagyobb mértékben van jelen, mint ahogy azt Trump izolacionista kampányígéretei és békeszlogenjei sugallták.
Trump a Maduro elfogása utáni sajtótájékoztatón arról is beszélt, hogy a legnagyobb amerikai olajvállalatok be fognak vonulni Venezuelába, ahol „dollármilliárdokat fognak elkölteni, megjavítják a rosszul működő infrastruktúrát, az olajinfrastruktúrát, és elkezdenek pénzt keresni az országnak”. Amikor arról kérdezték, hogy mennyi ideig fogja az Egyesült Államok irányítani az országot, közölte, hogy sokáig fog tartani az olajipari infrastruktúra felépítése.
A venezuelai akció azt is egyértelművé tette, hogy a Trump-kormány az amerikai érdekszféra részének tekinti Dél-Amerikát, ahol az USA a nemzetközi jogrendszert háttérbe szorítva kívánja érvényesíteni az érdekeit.
Ezt a fordulatot már belengette a Trump-kiegészítésnek keresztelt külpolitikai elv, amelyet a novemberben megjelent új nemzetbiztonsági stratégiában tártak a világ elé.
Mindez a Monroe-doktrína visszatérését jelentené, amely 200 éve többek között az európai gyarmati hatalmak kizárását fogalmazta meg az amerikai országok ügyeiből. A Trump tálalásában már Donroe-elvként újraéledt doktrína egyesítené a nyugati félteke amerikai hegemóniáját Trump America First (Amerika az Első) programjával, és a nemzetközi jog háttérbe szorulását, illetve az amerikai birodalomépítési kezdeményezések nyíltabb felvállalását vetíti elő.
„Ezt az elképesztő dolgot múlt éjjel..., ezt meg tudjuk tenni megint. Megtehetjük megint. Senki sem állíthat meg minket” – nyilatkozta egy telefonos interjúban Trump a Foxnak vasárnap. Ezt egyesek úgy értelmezték, hogy az elnök más országoknak üzent: képesek ugyanúgy eltávolítani a vezetőket, mint tették Venezuelában Maduróval.
Voltak előképei
A legtöbb elemző szerint Maduro elrablása Trump második ciklusának legkockázatosabb döntése. Azt szinte senki nem vitatja, hogy Maduro véreskezű diktátorként uralta Venezuelát, ennek megfelelően a bukását sem sokan siratják. De míg az Egyesült Államok sokszor vágott már bele a történelemben autokraták eltávolításába, addig a következmények és hosszú távú hatások kezelésében sokkal gyengébb teljesítményt nyújt.
Latin- és Dél-Amerikánál maradva, többször is volt már Maduróéhoz hasonlóra példa az Egyesült Államok történetében: 1983-ban, Ronald Reagan alatt az Egyesült Államok Grenada ellen hajtott végre inváziót, hogy megakadályozza a szovjet érdekszférába kerülését, legutóbb pedig 1989 decemberében a szintén republikánus idősebb George Bush elnöksége alatt Panama államban avatkozott be a Delta Force különleges egysége, és fogta el az országot hat éven át irányító diktátort. Manuel Noriega tábornokot 1992-ben ítélték el 40 évre kábítószer-kereskedő kartellben való részvételért. 17 év börtön után kiadták Franciaországnak, ahol pénzmosásért ítélték el, de már 2011-ben átadták Panamának, ahol szintén eljárás indult ellene az országban elkövetett bűncselekményekért. Noriega az eljárás vége előtt, 83 évesen agydaganatban meghalt.
A nemzetközi kapcsolatokban két álláspont létezik a kormányok legitimitását illetően. Az egyik szerint ez a hatalomra jutástól függetlenül az országok belügye, szuverének, még ha nem is feltétlenül demokratikusak. Egy másik megközelítés szerint azonban az államok megítélhetik, hogy a másik ország kormánya legitim-e: alkotmányosan került-e hatalomra, esetleg egy másik állam segítségével, sértve ezzel az adott ország önrendelkezési jogát. Ilyenkor az országok dönthetnek úgy, hogy a nem legitimnek tekintett vezetőt nem tekintik hivatalos tárgyalófélnek, az országgal nem, vagy csak nagyon alacsony szinten tartanak fenn diplomáciai kapcsolatokat.
Madurót már 2019-es elnökválasztási győzelme után sem tekintette legitimnek a nyugati világ nagy része – Trump már akkor is fontolgatta a beavatkozást –, az Egyesült Királyság például megakadályozta, hogy a rezsimje hozzáférjen a brit kincstárban őrzött venezuelai aranytartalékokhoz. Egy dolog azonban illegitimnek tekinteni egy ország vezetését és egy másik erre hivatkozva fegyveres beavatkozást végrehajtani.
Trumpék a drogkereskedelemre hivatkoztak
Washington azt állítja, hogy Maduro a Napok Kartellje (Cartel de los Soles) vezetője, amit november utolsó hetében hivatalosan is terrorszervezetté nyilvánítottak, és ez a Trump-kormány tagjai szerint jogi alapot teremt katonai csapások végrehajtására Maduro érdekeltségei ellen. Augusztus közepén ötvenmillió dollárra emelték a „világ egyik legnagyobb kábítószer-kereskedőjének” nevezett Maduro letartóztatásához vezető nyomravezetői díjat.
A Trump-kormány Maduro elfogását rendvédelmi akcióként jellemezte, amihez így a Fehér Ház jogértelmezése szerint nem volt szükség az amerikai kongresszus engedélyére. A kongresszusi vezetőket már csak az akció megindítása után értesítették, demokrata politikusok szombaton kijelentették, hogy a kormány magas rangú tisztviselői félrevezették őket a venezuelai tervekről szóló legutóbbi tájékoztatókon, amikor azt állították, hogy nem terveznek rendszerváltást Caracasban. Ezt Trumpék azzal indokolták, hogy veszélyeztethette volna az akció sikerét.
Szakértők közben arra hívták fel a figyelmet, hogy a Cartel de los Soles nem egy hagyományosan vett bűnszervezet, hanem inkább csak átfogó elnevezése a venezuelai hadseregben és kormányban dolgozó korrupt tisztviselőknek, akik együttműködnek a drogcsempészekkel. Szakértők szerint a hadseregben eleinte csak gyenge kapcsolatokkal rendelkező Maduro azzal vívta ki a tábornokok hűségét, hogy hagyta őket meggazdagodni, és szemet hunyt egyes katonai vezetők drogcsempészete felett.
Sokan lábujjhegyen táncolva beszéltek csak a nemzetközi jog megsértéséről
„Az ENSZ alapokmánya tiltja az államok közötti erőszak alkalmazását és az azzal való fenyegetést, kivéve, ha van erre felhatalmazás az ENSZ Biztonsági Tanácsától vagy ha önvédelemről van szó. A mostani esetben egyik sem áll fenn, ebben az értelemben tehát az amerikai beavatkozás az államok közötti erőszak tilalmának megszegését jelenti” – mondta a Telexnek Hoffmann Tamás, a Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézetének kutatója, a Corvinus Egyetem oktatója.
A nemzetközi jogász szerint ebből következhetne, hogy az Egyesült Államok magatartását nemzetközi szinten el kellene ítélni, mint a nemzetközi jog súlyos megsértését. Most azonban „sokan lábujjhegyen táncolnak, kerülik a nyílt kritikát” – mondta Hoffmann, példaként az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselőjét hozva fel: Kaja Kallas „utalt ugyan arra, hogy a nemzetközi jogot be kell tartani, de azt nem mondta ki, hogy az Egyesült Államok megsértette azt.”
Hoffmann szerint jelentős a kockázata annak, hogy relativizálódik a nemzetközi jog erőszakot tiltó része, nemcsak magával a venezuelai beavatkozással, de azzal is, ahogyan ezt Trump interpretálta. „A Monroe-doktrína nevében lényegében megfenyegetett minden latin-amerikai országot, hogy ha nem akarnak együttműködni, akkor ők is sorra kerülhetnek”.
Az Egyesült Államok elnöke deklarálta, hogy országa „bármikor kész a fegyveres erőszak bevetésére saját érdekszférájában”. Szerinte veszélyes precedenst teremthet, ha ezt a nemzetközi közösség elfogadja.
Ennek globális következménye lehet, hogy ezt iránymutatásként kezeli minden más, hegemón szerepre törekvő állam: elsősorban Oroszország a volt Szovjetunióban – elvégre az Ukrajna elleni háborúja már régóta zajlik is –, vagy Kína Tajvan vagy Ázsia egyéb területeinek vonatkozásában. Ez azzal együtt is igaz, hogy a Venezuelában olajérdekeltségekkel bíró Moszkva és Peking egyaránt elítélte első reakciójában az amerikai beavatkozást.
Bár bizonyos párhuzamok vannak, ezzel együtt alapvetően különbözik az amerikaiak venezuelai és az oroszok ukrajnai beavatkozása, még ha az államok közötti erőszak alkalmazásának tilalmát mindketten meg is sértették. A háborúhoz való jog (ius bellum) mellett ugyanis ott van a háborúban alkalmazott jogok összessége (ius in bello) – azaz, hogy mi lehet legitim célpont, hogyan és kik harcolhatnak. Ez utóbbit pedig nem sértette meg az Egyesült Államok a korlátozott, katonai célpontokat kijelölő beavatkozással, amely nem irányult a civil lakosság ellen, ellentétben azzal, ahogyan Oroszország támadta meg Ukrajnát civilek és polgári objektumok sokaságát semmisítve meg. Venezuelával szemben az Egyesült Államoknak nincsen területi követelése sem, míg Oroszország Ukrajna egészét vagy egyes részeit magának követeli. Oroszország emberiesség elleni bűncselekményeket követett el a háború kezdetétől fogva, míg az amerikai haderő ilyet Venezuelában nem követett el, magyarázta Hoffmann.
Az erőszak alkalmazásának tilalmát megsértve ugyan Maduro elfogása a nemzetközi jog szempontjából jogszerűtlen, ezt azonban a 90-es évek óta erősödő gyakorlat alapján a helyi bíróság nem vizsgálja, ez tehát nem befolyásolja a Maduróval szembeni amerikai eljárás jogszerűségét. A vádpontok – kábítószerkartell működtetése – az Egyesült Államokat érintő cselekménnyel kapcsolatosak, így tehát az amerikai bíróság joghatósága adott. Azt kell megvizsgálnia, hogy ezek a vádpontok megalapozottak-e. A bizonyítékokkal az Egyesült Államok még nem állt elő, de „nyilván, megteszi, hiszen óriási presztízsveszteség lenne, ha bizonyítékok hiányában a bíróság megszüntetné az eljárást.”
Hoffmann megjegyezte, hogy Maduro ellen a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) is vizsgálódik, méghozzá nem kábítószerrel kapcsolatos, hanem emberiesség elleni bűncselekmények ügyében, amelyeket Maduro saját népével szemben követett el, erőszakkal lépve fel az ellenzéki megmozdulások és vezetőik ellen, ezreket bebörtönözve, megkínozva és megölve.
Az ICC vádat is emelhet, ami jogalapot adhatna akár arra is, hogy az Egyesült Államok a hágai testületnek adja át Venezuela volt vezetőjét. Bár az Egyesült Államok nem ismeri el magára nézve az ICC joghatóságát, önmagában az együttműködés nem volna lehetetlen, volt már erre példa, ám a konkrét esetben és különösen annak ismeretében, hogy személyesen Trump mennyire elutasító az ICC-vel szemben, ez az együttműködés Hoffmann szerint nagyon valószínűtlen.
Monroe to Donroe
Trump döntését látszólag a Donroe-elv támasztja alá, amely a 200 évvel ezelőtti Monroe-doktrína és a novemberi nemzetbiztonsági stratégiából ismert Trump-kiegészítés egyvelege lehet. A Monroe-doktrína névadója az Egyesült Államok ötödik elnöke, James Monroe, bár az 1817-1825 között hivatalban lévő elnök életében még nem hívták így az elvet, amelynek lényege az európai beavatkozás távoltartása volt az amerikai kontinens egészétől (Amerika az amerikaiaké). Erre azonban a fiatal Egyesült Államok még nem volt képes, lendületet ennek inkább a Spanyolországtól frissen elszakadt vagy függetlenségi harcaikat vívó latin-amerikai területek adtak saját mozgalmaikkal.
A fokozatosan nyugatra terjeszkedő, a 19. század közepére a Csendes-óceánt elérő Egyesült Államok igazán az utolsó spanyol gyarmat, Kuba függetlenedése után jelezte, hogy képes is ennek az elvnek a megvalósítására, amit aztán a 20. század során pártállástól függetlenül egy sor elnök szem előtt tartott, az I. világháború előtti elnöktől, Theodore Roosevelttől kezdve a II. világháborús amerikai győzelmet levezénylő Franklin Delano Roosevelten át a Szovjetunióval a kubai rakétaválságban összefeszülő John F. Kennedyn keresztül a hidegháborút lényegében megnyerő Ronald Reaganig.
Végül pedig Donald Trumpig, aki nemcsak az Egyesült Államok új nemzetbiztonsági doktrínájában szentelt teret a Monroe-elvnek, de annyira magáévá tette, hogy saját kiegészítésével a sajtóban megjelent Donroe-doktrína elnevezést is átvette.
Segít a megértésben a nemzetbiztonsági stratégia, amely szinte minden tekintetben szakít azzal a külpolitikai felfogással, amit Amerika a második világháború lezárása óta képviselt. Alapvetésnek veszi, hogy az új stratégia nem hagyományos politikai ideológiákon, hanem mindig és kizárólag az Egyesült Államoknak előnyös megoldásokon alapszik.
Azt is világossá teszi, hogy Amerika nem kíván többé a szabályalapú világrend őre lenni. Nem fogja támogatni a demokráciákat és a demokratikus törekvéseket, ahogy a szabadkereskedelmen alapuló globális gazdasági rendszer propagálása sem fog elsőbbséget élvezni. Az értékalapú külpolitika helyét átveszi valami, amit a szerzők a Trump által sokat emlegetett America First szlogen stratégiai megfeleltetésének szántak. A stratégiából pedig leginkább egy olyan 19. századi felfogás rajzolódik ki, amelyben erős államok érdekszférákra osztják a világot.
A nemzetbiztonsági stratégia ismételten kimondja, hogy a nyugati féltekén az Egyesült Államok nem tűri meg, hogy kívülről érkező versenytársak gazdaságilag és stratégiailag hátrányos helyzetbe hozzák. „Az elmúlt évtizedek nagy stratégiai hibája volt, hogy az ilyen behatolásokat az Egyesült Államok érdemi ellenlépések nélkül fogadta” – áll a nemzetbiztonsági doktrínában, amely
a Monroe-elv szelleméhez hű megfogalmazással lényegében a Trump szerint bevallottan az olajról is szóló venezuelai beavatkozás ideológiai előkészítésének is tekinthető.
Ez az érdekszféra lehet tehát a Donroe-doktrína alapja, illetve az, hogy Amerika agresszívan fogja a saját érdekeit érvényesíteni ott, ahol szerinte erre kizárólagos joga van. Ez egyértelműen a nemzetközi jog- és normarendszer háttérbe szorulását jelenti, azaz pont azt a rendszert veszi célba Amerika, amelyet az ő hathatós segítségével épített fel a világ a második világháború után.
A növekvő régiós kontroll vágyának része lehet az is, hogy Trump mentőövet dobott a szövetségesének tartott Javier Milei vezette Argentína gazdaságának; „illegális drogdílernek” nevezte Gustavo Petro kolumbiai elnököt, aki egyébként is jobban tenné, ha lezárná a drogügyleteit, különben ezt az USA fogja megtenni; vagy éppen Luiz Inácio Lula da Silva brazil elnököt ostorozta Jair Bolsonaro puccskísérlet miatti elítélése után.
A világ reakciói
Annak ellenére, hogy látszólag a nemzetközi joggal teljesen ellentétes volt az amerikai katonai akció, számos ország óvatoskodva adott csak ki bármilyen elítélőnek tűnő reakciót.
A nemzetközi jogot rutinszerűen megsértő Kína „mélyen megdöbbentőnek” találta és elítélte a műveletet, míg az Ukrajnában közel négy éve jogsértő háborút vívó Oroszország fegyveres erőszak elkövetésével vádolta meg Amerikát. A Venezuela legfontosabb regionális szövetségesének számító Kuba a nemzetközi közösség fellépését szorgalmazta, míg a térség más baloldali vezetésű országai, Brazília és Kolumbia szintén elítélték az amerikai akciót.
Ezzel szemben a libertárius Milei-vezette Argentína üdvözölte a szocialista diktátor bukását, ahogy Ukrajna is. Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök gratulált Trumpnak „a szabadság és az igazságosság érdekében tanúsított merész és történelmi jelentőségű vezető szerepéhez”.
Az Egyesült Államok európai szövetségeseinek többsége az iráni csapásokhoz hasonlóan csak egyensúlyozva vagy nem nagyon foglalt állást: Emmanuel Macron francia elnök üdvözölte Maduro bukását, és a békés demokratikus átmenet fontosságát emelte ki. A politikusi karrierje előtt emberi jogi ügyvédi munkát végző Keir Starmer brit miniszterelnök szerint meg kell várni az összes tény felszínre kerülését, de „mindannyiunknak tiszteletben kell tartanunk a nemzetközi jogot”. Friedrich Merz német kancellár jogi szempontból komplexnek nevezte az amerikai akciót, szerinte általában véve a nemzetközi jogot kell alkalmazni. Figyelmeztetett, hogy „nem szabad hagyni, hogy politikai instabilitás alakuljon ki Venezuelában”. Orbán Viktor szombaton reagált a venezuelai eseményekre, a miniszterelnök azt hangsúlyozta, hogy a katonai akciónak magyar érintettje vagy sérültje nincs.
„Spanyolország sosem ismerte el a Maduro-rezsimet. De nem fogja elismerni azt a beavatkozást sem, amely megsérti a nemzetközi jogot, és a régiót a bizonytalanság és háborús helyzet felé sodorja” – írta Pedro Sánchez spanyol miniszterelnök az X-en. Az Egyesült Államok venezuelai katonai akciója újabb bizonyítéka annak, hogy felbomlóban van a második világháború után kialakított világrend – írta az Új Szó Robert Fico szlovák kormányfő bejegyzése alapján. A szlovák miniszterelnök szerint a katonai erőt egyre gyakrabban alkalmazzák az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazása nélkül, a nagyhatalmak saját érdekeik mentén cselekszenek, és
„aki nagy és erős, azt tesz, amit akar”.
Fico hangsúlyozta, hogy egy kis ország kormányfőjeként határozottan elutasítja a nemzetközi jog ilyen mértékű megsértését, és kíváncsian várja, miként reagál az Európai Unió, mert szerinte az EU vagy elítéli az amerikai katonai fellépést, és ezzel következetes marad az Ukrajnával kapcsolatos álláspontjához, vagy „szokás szerint farizeus módon” jár el.
Az európai vezetők sem ismerték el Madurót Venezuela elnökének, aki szerintük elcsalta a 2024-es elnökválasztást, így nem meglepő, hogy nem hullajtanak érte könnyeket. Felmerül a kérdés azonban, hogy ha a nagyobb országok közül senki nem marad, aki kiállna a nemzetközi jogszabályokért, nem lesz-e egyszerűbb Kínának, Oroszországnak vagy a liberális demokrácia akármelyik ellenségének ezentúl mondvacsinált indokkal beavatkozni független országok belügyeibe. Mások azonban azt mondják, a nemzetközi rendszer lebontásáért küzdő államokat eddig sem szabályok vagy elvek, hanem a saját kapacitásuk hiányosságai állították meg.
