Európát különös vehemenciával ostorozza Trump új nemzetbiztonsági stratégiája, Putyin viszont elégedett lehet

„Van, aki nevetve arról beszél, hogy az oroszok írták az amerikaiak nemzetbiztonsági stratégiáját.”

„Beleolvasva úgy tűnik, hogy az Egyesült Államoknak az EU nagyobb fenyegetés, mint Oroszország”

– az első idézet egy oroszországi politikai elemzőtől, a második az Egyesült Államok egykori kijevi nagykövetétől származik. Ezek össze is foglalják, hogy mennyire mást képvisel Donald Trump amerikai elnök múlt csütörtökön publikált 33 oldalas nemzetbiztonsági stratégiája (NSS), mint amit eddig az Egyesült Államok irányadónak tekintett – beleértve azt is, amit Trump követett 2016 és 2020 között első elnöki ciklusában.

A dokumentum ugyanis szinte minden tekintetben szakít azzal a külpolitikai felfogással, amit Amerika a második világháború lezárása óta képviselt. Alapvetésnek veszi, hogy az új stratégia nem hagyományos politikai ideológiákon, hanem mindig és kizárólag az Egyesült Államoknak előnyös megoldásokon alapszik.

Azt is világossá teszi, hogy Amerika nem kíván többé a szabályalapú világrend őre lenni. Nem fogja támogatni a demokráciákat és a demokratikus törekvéseket, ahogy a szabadkereskedelmen alapuló globális gazdasági rendszer propagálása sem fog elsőbbséget élvezni. Sokatmondó, hogy a demokrácia szó mindössze háromszor szerepel a dokumentumban, míg Joe Biden előző elnök 2022-es nemzetbiztonsági stratégiájában 99-szer fordult elő.

Az értékalapú külpolitika helyét átveszi valami, amit a szerzők a Trump által sokat emlegetett „America First” („Amerika az Első”) szlogen stratégiai megfeleltetésének szántak. Arról megoszlanak a vélemények, hogy ez mennyire sikerült: vannak elemzők, akik szerint az egész egy inkoherens hablaty, míg mások épp azt emelik ki, hogy feltűnően következetes.

Abban viszont nagyjából mindenki egyetért, hogy a dokumentumot örömmel fogadják Pekingben és Moszkvában, míg Amerika hagyományos szövetségesei komolyan aggódhatnak.

A stratégiából ugyanis leginkább egy olyan 19. századi felfogás rajzolódik ki, amelyben erős államok érdekszférákra osztják a világot. Így nyer értelmet például a Trump-kiegészítésnek keresztelt doktrína, amely a nyugati féltekét egyértelmű amerikai prioritásként kezeli.

Bár az NSS egésze egy visszahúzódó Amerikát vázol fel, amely nem törődik az országok belpolitikai konfliktusaival, és kizárólag az amerikai érdekek érvényesítésére koncentrál, akad egy kivétel: Európát ugyanis különös vehemenciával ostorozza a stratégia. Civilizációs hanyatlásról, gyengülő nemzetekről és antidemokratikus Európai Unióról ír a dokumentum, amely szerint központi amerikai érdek azoknak a nacionalista erőknek a támogatása, amelyek megváltoztatnák a kontinens jelenlegi irányát.

Sőt, egy nem nyilvános változatban állítólag az is szerepel, hogy Magyarországot, Ausztriát, Olaszországot és Lengyelországot le kéne választani az EU-ról.

A higgadtabb hangok azt emelik ki, hogy a stratégia számos területen csupán alkalmazkodik egy megváltozott világhoz. Eszerint Amerikának nincs elég ereje arra, hogy ellássa a Szovjetunió összeomlása után vállalt világcsendőri szerepet, a szövetségesek katonai potenciálja növelésének az ösztönzése egyszerű pragmatizmus, és nem jelenti azt, hogy Amerika hátat fordít a szabad világnak. Ráadásul a dokumentum csak egy része a stratégiaalkotásnak – sok múlik a törvényhozáson is, amely például a Pentagon büdzséjéről és annak elosztásáról dönt.

Mások viszont kongatják a vészharangokat, és egy sokkal veszélyesebb forgatókönyvet látnak megvalósulni. Szerintük szó sincs izolacionista Amerikáról, csupán az változik meg, hogy hol és kinek az oldalán avatkoznak be. Trump, illetve a maga képére formált Republikánus Párt ugyanis már ideológiailag közelebb érzi magát az orosz, vagy a kínai típusú autokráciákhoz, mint az európai demokráciákhoz.

Az érvelés szerint nem véletlen tehát, hogy a dokumentum célba vette az EU-t, amely utolsó világhatalomként képviseli a felvilágosodás értékeit. Ebből azt vonják le, hogy egy autokratizálódás irányába lépéseket tett Amerika ugyanúgy nem tűrhet meg egy liberális és demokratikus EU-t, mint Oroszország egy liberális és demokratikus Ukrajnát, vagy Kína egy liberális és demokratikus Tajvant.

Magyarországot leválasztanák az EU-ról?

A leglátványosabb reakció a stratégia orosz részről feltűnően pozitív és az EU, illetve a NATO európai tagjai részéről hűvös, egyértelműen negatív fogadtatása. Ez nem meglepő annak ismeretében, hogy milyen sok szót szentel a dokumentum Európa civilizációs hanyatlásának, miközben kimondja, hogy az Ukrajna ellen negyedik éve háborút folytató Oroszország nem tekinthető fenyegetésnek.

A stratégia azt is konkrétan kimondja, hogy az Egyesült Államoknak migrációellenes, nacionalista pártokat kéne támogatnia annak érdekében, hogy „az ellenállást kultiválják” szerte Európában. Az már a nyilvános változat alapján is egyértelmű volt, hogy a szöveg írói elég lenézőek a papíron szövetséges európai kormányokkal, amikről azt írták, hogy önbizalomhiányosak Oroszországgal szemben, semmibe veszik a demokrácia alapelveit és elnyomják ellenzéküket.

A Defense One védelempolitikai szakportál szerint azonban a nyilvánosságra került 33 oldalas dokumentumnak létezik egy hosszabb, szűk körben köröztetett verziója, ami még ennél is ellenségesebb az Európai Unióval szemben. A cikk szerint ebben a verzióban az szerepel, hogy

Ausztriát, Magyarországot, Olaszországot és Lengyelországot is olyanként azonosítják, amelyekkel „szorosabban együtt kell működni... abból a célból, hogy leválasszuk őket [az Európai Unióról]”.

A szűk körben köröztetett változatban is kiemelik, hogy „olyan pártokat, mozgalmakat, értelmiségieket és kulturális szereplőket kell támogatnunk, akik a szuverenitást és a hagyományos európai életforma megőrzését, helyreállítását akarják”. A nyilvános dokumentum nem említi, és a Defense One sem idézi a titkosabb változatból, de a New York Times elemzése szerint a szuverenisták, migrációellenes és nacionalista pártok emlegetése nyilván olyan politikai pártokra utal, mint a brit Reform UK, vagy a német alkotmányvédelem értékelése alapján szélsőséges Alternatíva Németországért (AfD). Orbán Viktor azt írta az Európa lecsúszását vizionáló amerikai doktrínáról: ez „az elmúlt évek legfontosabb dokumentuma”.

Az európai vezetők szeme kikerekedhetett

Azt túlzás lenne állítani, hogy nagyon erőteljesen vágtak volna vissza a legfontosabb európai tisztviselők, sőt. Johann Wadephul német külügyminiszter péntek reggel azt mondta: az európai országok „nem tartják szükségesnek, hogy bármely országtól vagy párttól tanácsot kérjenek”. Azonban sem Emmanuel Macron francia elnök, sem Keir Starmer brit miniszterelnök nem kommentálta a dokumentumot, míg Friedrich Merz német kancellár többnapos hallgatás után kedd délután közölte, elfogadhatatlannak tartja néhány részét. A hallgatásukhoz köze lehet annak is, hogy a napokban tartottak Londonban találkozót Volodimir Zelenszkij ukrán elnökkel, akin éppen nagy az amerikai nyomás, hogy menjen bele egy ukrán szempontból előnytelen, a kiszivárgott hírek szerint az oroszok által el nem foglalt területek átadásával járó béketervbe.

Az EU-ból sem Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság, sem António Costa, az Európai Tanács elnöke nem szólalt meg az ügyben. Az Európai Unió dönt a róla szóló ügyekben, válaszolta az Európai Bizottság szóvivője, amikor az USA nemzetbiztonsági stratégiájáról kérdezték. Kaja Kallas külügyi főképviselő szombaton egyenesen azt sugallta, egyetért a stratégia néhány észrevételével, mondván Európa tényleg alábecsüli saját erejét Oroszországgal szemben, és a kontinensnek magabiztosabbnak kell lennie. Volt európai tisztviselők, mint például Josep Borrell, már egyenesebben fogalmaztak:

a korábbi külügyi főképviselő szerint az európai vezetőknek abba kell hagyniuk azt a színjátékot, amely Trumpot barátként állítja be.

A hallgatás mögött azonban a legtöbb elemző szerint súlyos aggodalmak állnak. A dokumentumot olvasva többeknek J. D. Vance februári beszéde jutott az eszébe: az amerikai alelnök a müncheni biztonsági konferencián próbálta demokráciából kioktatni a legnagyobb európai országok centrista vezetőit. Vance akkor azzal vádolta meg őket, hogy elnyomják a szólásszabadságot, nem tudják megállítani a migrációt, és félnek a választóktól: ugyanezek a kifejezések jelentek meg az új nemzetbiztonsági stratégiában is.

A később kiszivárgott Signal-cseten is kifejezetten Európa-ellenes Vance beszéde hidegzuhanyként érte az európaiakat, akik nem értették, miért áll bele ennyire keményen az amerikai alelnök a papíron legfontosabb szövetségeseibe. Az európai vezetők többsége azóta inkább hízelgésekre építő stratégiát követ Trumppal szemben, óvakodva attól, hogy nyíltan kritizálják az elnököt, miközben megpróbálják őt az európai álláspont felé terelni az orosz–ukrán háború és a NATO ügyében.

Az azonban finoman szólva is kérdéses, ez mennyire sikerült. Az új NSS magáért beszél, Trump legfrissebb, a Politicónak adott interjújából pedig szintén nem az jön le, hogy az elnök odalenne az európai vezetőkért, akiket gyengének nevezett. Trump az interjúban hozzátette, hogy Európa egy hanyatló kontinens, amely képtelen volt megállítani az országait elárasztó illegális bevándorlást. Az elnök azzal is megvádolta az európaiakat, hogy nem tudják mit akarnak, és akadályozzák az ukrajnai béketörekvéseket. Végül pedig megerősítette, hogy be fog állni egyes európai politikusok mögé: itt névleg megemlítette Orbán Viktort is.

Komolyabb gond lehet az is, hogy a jelek szerint nemcsak Trump az, aki ellenséges Európával, hanem az amerikai katonai és politikai vezetés többsége is. Először a Reuters szellőztette meg a Pentagon elvárását, hogy Európa 2027-re vegye át a NATO védelmi képességeinek nagy részét. Ez ugyan a felszínen elmarad Trump fenyegetéseitől, amelyekben korábban a NATO-ból kilépést lebegtette, de többek szerint valami ilyesminek, de legalább jelentős háttérbe húzódásnak ágyazhat meg. Az pedig lényegében konszenzus tárgya, hogy a világ vezető hatalmának kilépése a liberális demokráciák erejét biztosító katonai szövetségből beláthatatlan következményekkel járna Európára nézve.

Nagyon az ázsiai szövetségesek sem örülhetnek. Azt a dorgálást elkerülték, amit az európaiak kaptak, és az a rémálom-forgatókönyv sem jött létre, amely a Kína által fenyegetett Tajvan teljes ejtését jósolta meg. Ehelyett az NSS megismétli Amerika korábbi álláspontját, miszerint nem támogatják a Tajvani-szoros esetében a status quo egyoldalú megváltoztatását. A dokumentum viszont kiemeli, hogy az ázsiai szövetségeseinek sokkal többet kell költeniük saját védelmükre, és nagyobb amerikai hozzáférést kell biztosítaniuk a kikötőikhez és a bázisaikhoz. Sem az orosz, sem a kínai agresszió jelentette fenyegetésről nem esik szó a dokumentumban.

Oroszország örül

Orosz értékelés alapján a képlet világos: Amerika kivonul Európából, a kontinens és vele együtt az ukrajnai háború másodlagos kérdés, azaz Moszkva mozgástere megnő a térségben, feltéve, ha a stratégiában leírtak meg is valósulnak. Ez az egyetlen óvatos észrevétel, amit az orosz elnök szóvivője, Dmitrij Peszkov tett a szerinte tartalmilag ígéretes dokumentummal kapcsolatban. Az önmagában is sokatmondó, hogy a moszkvai vezetés sietett kommentálni a stratégiát.

Nem maradt el a cirkalmasan agresszív posztjait védjegyévé tevő Dmitrij Medvegyev bizakodó megnyilatkozása sem. A két putyini ciklus, 2008–2012 között átmeneti elnök, egykor Nyugaton a Kreml liberális arcának tekintett politikus szerint Trump új amerikai nemzetbiztonsági stratégiája azt jelenti, „hogy tere lesz a többé-kevésbé civilizált diplomáciának.”

„Leginkább egy óriási hajó irányváltásának szándékához hasonlítható, amelyet eddig a tehetetlenségi erő vitt egy irányba. Hosszú évek óta először beszél Washington arról, hogy helyre kell állítani Eurázsiában a stratégiai stabilitást, és helyre kell állítani a kapcsolatokat Oroszországgal” – mondta a volt elnök és volt kormányfő Medvegyev, aki jelenleg az orosz nemzetbiztonsági tanács elnökhelyettese. Rá jellemző stílusban kijelentette: „Miközben az Egyesült Államok és Oroszország a konfliktus lezárásáról tárgyal, a merev Európa, amelyet a félőrült Ursula és Kaja asszonyságok vezetnek, minden erejével az utolsó ukránig akarja folytatni a háborút.”

Medvegyev személyes szerepe súlytalan, de rajta keresztül mégiscsak a Kreml üzent, amikor azt írta, hogy „az Egyesült Államok több önállóságot kínál védelmi kérdésekben az élősködésbe fulladó, bolond Európának.” Lehámozva a barokkos átkozódásokat Medvegyev szerint ez a stabilizálás esélyét hozza Eurázsiába. Igaz, kockázatot jelent, hogy az „amerikaiak véget nem érő pénzügyi támogatásának” megszűnése lendületet adhat az európai hadiiparnak, így a NATO európai tagjai fegyverkezésének.

Oroszország azt is elégedetten fogadta, hogy az amerikai stratégia kimondja: „Szerencsére véget értek azok az idők, amikor a Közel-Kelet hosszú távon és napi szinten is meghatározta az amerikai külpolitikát” – orosz értelmezésben ez azt jelenti, hogy alapvető jelenlétét jelentősebb ráfordítások nélkül megőrizheti Szíriában, ha már a korábbi pozícióját Bassár el-Aszad rezsimjének megdöntésével elbukta. A jelek szerint megmarad a hmeimimi légibázisa és a tartúszi tengeri kikötője is az orosz haderőnek.

Ráadásul Trump – aki ismét inkább Zelenszkijre helyezi a nyomást a békekötés igényével, zárójelbe téve az ukrán és az országot támogató európai országok által alapvetőnek tartott biztonsági szempontokat – semmiféle érdemi kompromisszumot nem várt el Moszkvától azért az amerikai nemzetbiztonsági stratégiáért cserébe, amely ha nem is támogatja, de bizonyosan nem húzza keresztül a Kreml alapvető, Ukrajnával szembeni céljait.

Bár a dokumentum kimondja, hogy „az Egyesült Államok saját magára nézve is elutasítja a globális dominancia káros gondolatát” és ugyanennyire elkerülendőnek tartja, mind globális, mind regionális szinten, hogy más országok ilyen erőfölényt alakítsanak ki, orosz értelmezésben mégiscsak arról van szó, hogy szabadabb kezet kaphat a Kreml a posztszovjet térségben felmerülő igényeinek biztosításához. Egyrészt erre utal, hogy Washington kész egyértelműen megtagadni Ukrajnától a NATO-tagság esélyét, másrészt a globális és regionális amerikai dominancia elutasítása sem jelenti azt, hogy az Egyesült Államok ne tekintené alapvetően továbbra is saját érdekszférájának az amerikai kontinenst. Ebből a Kremlben levezethetik azt, hogy Moszkva is tekinthet a posztszovjet térség „közel-külföldnek” nevezett részeire saját érdekszférájaként, amennyiben önerőből képes ott érvényesíteni érdekeit.

„Mindez látványos megtagadása annak, amit maga Trump is képviselt 2016-tól kezdve” – mondta Steven Pifer. A Brookings Institution Center Egyesült Államok és Európa kapcsolatával foglalkozó munkatársa – 1998 és 2000 között az Egyesült Államok kijevi nagykövete – szerint ugyanis akkor még Trumpnak is Oroszország volt az az ország, amely az amerikaiak globális pozíciójának megingatásán dolgozott. Most pedig Oroszország helyett inkább az EU-t ostorozza, márpedig a transzatlanti kapcsolatok meglazítása Moszkva alapvető érdeke.

Nem eszik olyan forrón a kását

A dokumentum láttán érthetők az ellenérzések több európai és ázsiai országban. Néhány elemző azonban azon a véleményen van, hogy az erős reakciók elhamarkodottak lennének, és nem olyan vészes a helyzet, mint elsőre látszik. Ők jellemzően arra mutatnak rá, hogy az NSS csak egy eleme az amerikai külpolitikai stratégiának. Legalább olyan fontos, ha nem fontosabb az, hogy az amerikai állam mennyi pénzt és milyen feltételekkel ad a Pentagonnak, ez pedig a törvényhozás hatáskörébe tartozik.

Ugyan az amerikai kongresszus mindkét háza republikánus kézben van, de ez korántsem jelenti azt, hogy Trump minden akarata zökkenőmentesen érvényesülne. A napokban felszínre került katonai költségvetésről szóló törvényjavaslat például több helyen ellentmond az elnöknek és a stratégiai dokumentumban foglaltaknak is.

A javaslat többek között visszavenne olyan háborús jogköröket, amiket még a közel-keleti háborúk idején adtak az elnöknek,

emellett szigorú feltételekhez köti az Európában állomásozó amerikai katonák számának csökkentését, és azt is, hogy az USA lemondjon a NATO európai főparancsnoki posztjáról.

Ez utóbbit ugyanis hagyományosan az amerikai hadsereg európai parancsnokságot vezető amerikai tisztje egyidejűleg tölti be. Hasonló korlátozásokat vezetnének be arra is, hogy a Koreai-félszigeten egy meghatározott szám alá csökkenjen az amerikai katonák létszáma.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne aggodalomra ok az USA szövetségesei részéről. Egyrészt a katonai kiadásokat szabályozó törvényt minden évben el kell fogadni, tehát az amerikai belpolitika nagyban befolyásolhatja a dokumentumban foglalt célok megvalósítását. Bár a demokraták az utóbbi időben különösen jól szerepeltek időközi választásokon, egy esetleges republikánus győzelem a félidős választásokon megerősítheti Trump utóbbi időben például az Epstein-ügy miatt némileg repedező befolyását a Republikánus Párt felett.

Másrészt az évtizedek alatt felépített amerikai reputációnak már a dokumentum megjelenése is óriási gyomrost jelent. „A fő üzenet, hogy nem számíthatsz az Egyesült Államokra szövetségesként, ha bajba kerülsz” – mondta Scott Lucas, aki úgy véli, ezzel a II. világháború utáni amerikai szerepfelfogásnak vége. „Aki ezt a stratégiát megfogalmazta, az nem számol az EU-val és NATO-val közös jövővel.”

A dublini Clinton Intézet elemzője szerint azonban „vannak még felnőttek a Fehér Házban”, azaz vannak olyanok, akik még ragaszkodnának az Egyesül Államok korábbi szerepéhez, fenntartva, hogy az az ország érdekeit is képviseli. Ilyen lehet Marco Rubio külügyminiszter, akinek sokak szerint Vance és mások mellett szintén esélye lehet arra, hogy Trump után a Republikánus Párt elnökjelöltje legyen – bár ebben korai jóslatokat tenni.

Lucashoz hasonlóan Pifer is úgy véli, hogy a Republikánus Pártnak vannak még a mostani politikával szembeni tartalékai, főleg a szenátusban, így szerintük van rá esély, hogy Trump után visszatérne a korábbi kerékvágásba az Egyesült Államok. De még ebben az esetben is három év hátravan a második ciklusából, és kérdés, hogyan alakul addig Amerika és az európai szövetségesek viszonya.

Elvégre az, ahogyan a stratégia a migrációtól évtizedeken belül alapvetően megváltozó Európáról beszél, az azt sejteti, hogy középtávon sem számol a trumpi vízió megbízható európai szövetséggel. Az pedig rövid távon sem erősíti a transzatlanti kapcsolatokat, ahogyan a formális beosztással már nem bíró, de kegyvesztettnek mégsem tekinthető milliárdos Elon Musk beszél az EU-ról. Az X és az ukrajnai háborúban Ukrajnának a műholdas kapcsolat biztosítása miatt kiemelten fontos Starlink tulajdonosa szerint legjobb lenne az EU-t felszámolni, és sokatmondó, hogy Musk bejegyzése alá Medvegyev azt biggyesztette: „Pontosan”. Az Európai Bizottsággal jogi vitába keveredett Musk később azt is kiírta, hogy az Európai Uniónak meg kéne szűnnie.

Amerika oldalt vált?

Akármik is lesznek a rövid távú következményei az NSS-nek, az igazán aggasztó forgatókönyv több elemző szerint nem az, hogy Amerika visszavonul a határain belülre. Épp ellenkezőleg, ők egy olyan világot vizionálnak, ahol az autokráciák és demokráciák egyre erősödő globális konfliktusában Amerika oldalt vált. Ezzel nemcsak a második világháború utáni rendszerrel szakítana, amit épp azért épített fel, hogy az ország hosszú távú érdekeit szolgálja, de a saját alapértékeivel menne szembe.

Egy ilyen helyzetben Európa különösen rosszul járna. A vezető európai államok már amúgy is megosztottak belpolitikailag, a jobboldali (és kisebb mértékben a baloldali) populizmus veszélyezteti azt az egységet, amely 80 éve jellemezte a kontinens országait, és amely az EU-ban csúcsosodott ki. A globális gazdasági össztermék egyre kisebb szeletét kitevő európai országoknak most is nehezükre esik az érdekeiket érvényesíteni, hát még akkor, hogyha Oroszország, Kína és az USA egyszerre helyeznek rájuk nyomást.

Az érvelés szerint nem véletlen tehát, hogy Trump célba vette az EU-t. Egy egységes Európa elég erős lenne ahhoz, hogy ellenálljon a világ többi nagyhatalmának. Ha viszont a kontinens lebomlik nemzetállamokra, sokkal egyszerűbb lenne őket ide-oda tologatni nagyhatalmi érdekek mentén.

Ennek megfelelően egyesek a NATO, a transzatlanti szövetség, sőt, a nyugati világ szétesését vizionálják. Mások optimistábbak, és azt mondják, a dokumentum inkább Amerika gyengülésének és Európa erejének a bizonyítéka. Abban viszont a legtöbben egyetértenek, hogy Trump nem barátja a liberális demokráciának, az ezt képviselő európai és ázsiai országoknak pedig cselekedniük kell ahhoz, hogy megvédjék azt, amiben hisznek.