Aszad nagy túlélő volt, aztán pillanatok alatt bukott meg

Legfontosabb

2024. december 9. – 20:42

Aszad nagy túlélő volt, aztán pillanatok alatt bukott meg
Bassár el-Aszad választási plakátjai Damaszkuszban 2021 májusában – Fotó: Louai Beshara / AFP

Másolás

Vágólapra másolva

Több mint 13 évnyi polgárháború, több százezer civil áldozat, több millió menekült és megannyi háborús bűncselekmény után kevesebb mint két hét alatt összeomlott Bassár el-Aszad uralma Szíriában. Az országot 2000 óta vasmarokkal irányító diktátor vasárnap elmenekült Damaszkuszból, orosz médiaértesülések szerint pedig már Moszkvában van.

Aszad bukását két héttel ezelőtt még szinte senki sem jósolta volna meg, a nemzetközi közvélemény jellemzően abban a hitben élt, hogy az orosz és iráni segítséggel megtámogatott rezsim talpon tudott maradni. A felszín alatt azonban tovább bugyogott a széleskörű elégedetlenség, a korrupciótól és szektariánus konfliktusoktól teljesen kiüresedett rezsim pedig nem tudta megfékezni az iszlamista lázadókat. A felkelők a nekik kedvező nemzetközi helyzetet, Aszad támogatóinak meggyengülését használták ki az előrenyomulásuk során. Arról itt írtunk bővebben, mit jelent ez, és mi jön most Szíriában.

A diktátor bukását Emmanuel Macron francia elnöktől Joe Bidenig több nyugati vezető is örömmel fogadta, habár a leköszönő amerikai elnök úgy fogalmazott, ez egyszerre jelent kockázatot és lehetőséget is. Aszad dicstelen távozásával nemcsak a családja 53 éves uralmának, de a Közel-Keletet évtizedeken át meghatározó szekuláris pánarab ideológiának is vége lehet.

Szekuláris diktátorsarj

Aszad 1965-ben született Damaszkuszban, és eredetileg nem politikai pályára készült. Orvosi tanulmányait a Damaszkuszi Egyetemen végezte, majd Londonban folytatta szemészeti képzését. Miután azonban bátyja, Bassel meghalt autóbalesetben, Bassár el-Aszad visszatért Szíriába, ahol katonai kiképzésben részesült, majd apja, Hafez al-Aszad halála után 2000-ben átvette az ország vezetését.

A Közel-Kelet sok más országához hasonlóan a fiatal Aszadnak egy vallásilag és etnikailag teljesen megosztott országot kellett irányítania. A rezsim alappillérét az ország népességének nagyjából 10 százalékát kitevő alaviták adták, a Földközi-tenger partvidékén élő síita muzulmán szekta tagjaiból került ki az országot irányító elit nagy része. A többségi szunnitákat kiszorították a hatalomból, a számottevő kurd lakosságot pedig aktívan diszkriminálták. A népesség maradékát keresztények, drúzok, turkománok és zsidók alkották.

A szektariánus megosztottságot a hidegháborúban született Baasz-ideológia hidalta át, amely sarokköveinek a pánarabizmust, a nacionalista szocializmust és az antiimperializmust (értsd: Amerika-ellenességet) tartotta. Aszad apja, majd később maga Aszad is előszeretettel érvelt saját egyeduralma mellett azzal, hogy csak egy erőskezű diktátor képes kordában tartani a szekták forrongását, az alternatíva pedig vallási fundamentalizmus és végeláthatatlan öldöklés lenne.

A formálisan szekuláris ideológia azonban a gyakorlatban aktívan kihasználta a szektariánus különbségeket, egymás ellen kijátszva a különböző társadalmi csoportokat a hatalom megtartásának érdekében. Hasonló történet zajlott le Irakban is, ahol a Baasz Pártban felemelkedő Szaddám Huszein a síita többséget nyomta el.

Aszad uralmának kezdetén sokan reménykedtek abban, hogy fiatal kora és nyugati tanulmányai révén reformokat hoz majd az országba. Az úgynevezett Damaszkuszi Tavasz idején politikai foglyokat engedett szabadon, és nyitottabbá tette a közbeszédet. Azonban

ezek a remények hamar szertefoszlottak, amikor a rezsim kemény kézzel lépett fel a többpárti demokráciát és nagyobb szabadságjogokat követelő értelmiségiekkel szemben.

Az autoriter hajlamok hamar totalitárius elnyomásba csaptak át, ahol a hadsereg a titkosrendőrség segítségével az ellenszegülés legapróbb jelére kíméletlenül odacsapott. A mindent behálózó korrupció és az országot alulról széttépő szektariánus feszültségek végül az arab tavasz során felszínre kerültek, és rövid úton polgárháborúba sodorták az országot.

Ünnepelnek Aleppóban 2024. december 8-án – Fotó: Karam Al-Masri / Reuters
Ünnepelnek Aleppóban 2024. december 8-án – Fotó: Karam Al-Masri / Reuters

Túlélni a polgárháborút

Az arab világban kitörő tömegmozgalmak 2011-ben elérték Szíriát is, ahol a tüntetők politikai reformokat és az alapvető szabadságjogok visszaállítását követelték. A rezsim tankokkal és a hadsereg bevetésével válaszolt a tüntetésekre. A biztonsági erők által elkövetett mészárlásokról és válogatás nélküli erőszakról szóló jelentések közepette Aszad végig azt állította, hogy országa egy nemzetközi összeesküvés áldozata, amelynek célja egy felekezeti háború szítása Szíriában.

2011 szeptemberére fegyveres ellenzéki csoportok alakultak az országban, amik egyre hatékonyabb támadásokat indítottak a szíriai erők ellen. Az arab országokat tömörítő Arab Liga és az ENSZ közvetítési kísérletei sem vezettek tűzszünethez, 2012 közepére pedig a válság teljes polgárháborúvá fajult. 2012 júliusában Aszad belső köre az addigi legjelentősebb veszteségeket szenvedte el, amikor több magas rangú biztonsági tisztviselője meghalt egy bombatámadásban.

A szíriai biztonsági erők visszavonulásával az ország különböző részekre oszlott. A demokratikus ellenzéktől iszlamista lázadókig terjedő Aszad-ellenes front északon Aleppót, délen Damaszkuszt fenyegette, míg a kurd kisebbség északkeleten alakított ki kváziautonóm területet. A nyugati országok által kivetett szankciók tönkrevágták Szíria gazdaságát, az országból pedig több millióan menekültek el szomszédos országok és Európa felé.

Aszad nemzetközi elszigeteltsége tovább fokozódott, amikor a véres megtorlásaira válaszul Szíriát felfüggesztették az Arab Ligából. Időközben az ország egésze egy nagy proxyháborús övezetté változott, ahol Törökországtól és Katartól (iszlamista felkelők) nyugati államokon át (demokratikus erők és kurdok) Oroszországig és Iránig (Aszadhoz hűséges Szíriai Arab Hadsereg) mindenki a saját frakcióját támogatta pénzzel és fegyverrel.

Ahogy romlottak Aszad esélyei a túlélésre, úgy lettek egyre szélsőségesebbek a katonai túlkapások. 2013-ban egyként hördült fel a világ, amikor Damaszkusz külvárosaiban vegyi fegyverekkel végrehajtott támadások több száz halálos áldozatot követeltek. Bár Aszad tagadta a vegyi fegyverek bevetését (azt állítva, hogy ha valaki használta őket, akkor azok a lázadók voltak), nyugati államok hírszerzései egyértelmű bizonyítékot találtak arra, hogy a kormányhoz hűséges erők voltak a felelősek.

Felerősödtek a hangok egy nemzetközi katonai beavatkozás mellett, főleg azután, hogy Barack Obama amerikai elnök korábban a vegyi fegyverek bevetését nevezte meg átléphetetlen vörös vonalnak. Az Aszaddal szoros szövetséget ápoló Vlagyimir Putyin orosz elnök azonban minden ilyen irányú ENSZ-határozatot megvétózott, az amerikaiak pedig végül elálltak a közvetlen katonai beavatkozástól, és megelégedtek azzal, hogy a rezsim átadta nemzetközi megfigyelőknek a vegyi fegyvereit.

A régióban uralkodó káoszt kihasználva Iszlám Állam néven megjelent egy minden korábbinál szélsőségesebb fundamentalista iszlamista szervezet. A szunnita mozgalom a síita Irántól kezdve Oroszországon át a nyugat összes országáig lényegében mindenki ellen szent háborút hirdetett, és soha nem látott kegyetlenséggel biztosította uralmát a térségben. Ez arra kényszerítette az Aszad eltávolítását követelő országok egy részét – köztük az Egyesült Államokat is –, hogy erőfeszítéseiket az új fenyegetés legyőzésére összpontosítsák.

Eközben Oroszország 2015-ben saját katonai akciót indított Szíriában, lázadó állásokat bombázott és orosz szárazföldi csapatokat vetett be a kormányerők támogatására.

Az Irán meghosszabbított karjaként is működő libanoni Hezbollah síita terrorszervezettel/milíciával/árnyékállammal közösen fokozatosan nyomták vissza a lázadó erőket, amelyek 2018-ra lényegében az északnyugati Idlíb tartományba szorultak vissza.

Diplomáciai manőverezés

A frontok évek óta nem mozogtak, ami a legtöbb elemzőt arra ösztönzött, hogy vérmérséklet szerint befagyott konfliktusként vagy Aszad-győzelemként értékelje a kialakult helyzetet, noha a diktátor az ország jelentős része felett elvesztette az ellenőrzést. 2021-ben aztán óvatos közeledés kezdődött el az arab országok részéről, rá két évre rá pedig bizonyos feltételek mellett visszavették Szíriát az Arab Ligába is. A kapcsolatok újraindítását Jordánia, Egyiptom és az Egyesült Arab Emírségek kezdeményezték, akik egyaránt érdekeltek voltak a régió szélsőséges vallási mozgalmainak a visszaszorításában.

Ezzel párhuzamosan Aszad fenntartotta egyértelmű oroszpártiságát, amit többek között a szoros gazdasági kapcsolatok és a tartúszi flottatámaszpont 47 évig tartó bérbe adása igazolt. Emellett az Irán-féle szövetségesi rendszerben továbbra is fontos szerepet játszott, többek között azzal, hogy szemet hunyt az Iránból Libanonba, a Hezbollahhoz tartó illegális fegyverszállítmányok csempészete felett.

A Hamász 2023. október 7-i, Izrael elleni terrortámadása azonban feje tetejére állította a térség erőviszonyait. Izrael soha nem látott erővel kezdett légicsapásokba majd szárazföldi műveletbe a Gázai övezetben, majd pedig egy évvel a libanoni szervezettel folytatott alacsony intenzitású konfliktus kezdete után a Hezbollah felsővezetését és rakétaarzenáljának tekintélyes részét semmisítette meg néhány hét alatt. A többfrontos háború során Izrael Szíriában is rendszeresen végrehajtott légicsapásokat a Hezbollahnak szánt fegyverszállítmányok ellen, valamint Damaszkuszban egy iráni diplomáciai épületet is csapás ért. Ezután Irán áprilisban először támadta közvetlenül is Izraelt, azóta pedig újabb oda-vissza támadás is volt már a két ország között.

A minden korábbinál nyíltabb iráni–izraeli konfrontációban Aszad a felszínen továbbra is az iráni vonalat támogatta, de több diplomáciai forrás szerint a háttérben eszeveszett manőverezést folytatott. Próbált közeledni Törökországhoz, amely ugyan éveken keresztül rezsimellenes csapatokat támogatott a polgárháborúban, de az országban tartózkodó több millió szír menekült kérdését is meg akarta oldani. Egyes források azonban azt feltételezik, végül Aszad volt a fő akadálya a két ország közti végleges megállapodásnak.

Emellett létrejött egy amerikai kezdeményezés is, amely az iráni tengelyről akarta volna lehámozni a rezsimet valamiféle gazdasági és diplomáciai normalizációért cserébe. Ez nem ment egyszerűen, mivel a drogcsempészetre rákapó Aszad-rezsim komoly fejtörést okozott az ezt megsínylő szomszédos arab országoknak, illetve nem volt hajlandó a kért belpolitikai reformok végrehajtására sem.

A 2024 májusában helikopter-balesetben meghalt iráni elnök, Ebrahim Raiszi és Aszad Damaszkuszban 2023. május 3-án – Fotó: Iráni Elnöki Sajtóiroda / AFP
A 2024 májusában helikopter-balesetben meghalt iráni elnök, Ebrahim Raiszi és Aszad Damaszkuszban 2023. május 3-án – Fotó: Iráni Elnöki Sajtóiroda / AFP

Mindeközben az irániak sem voltak elégedettek Aszaddal, aki szerintük fontos szövetségesből egyszerű fegyvercsempésszé degradálódott. Egyes iráni biztonsági források arról számoltak be, hogy az iráni vezetés teljesen elvesztette bizalmát Aszadban, akinek diplomáciai játékait különösen kártékonynak tartották.

„Több mint egy éve egyértelmű volt, hogy lejárt az ideje. Akadállyá, teherré vált”

nyilatkozta a napokban az egyik iráni tisztviselő. Azt is a szemére vetették, hogy nem tett semmit az országban lévő iráni érdekeltségek megvédéséért, amelyeket sorban izraeli légicsapások érték. A polgárháború egyik legerősebb katonai kontingensét adó libanoni Hezbollah kivérzett a pont november végén berekesztett libanoni háborúban, Oroszország pedig közben az ukrajnai háború miatt nem volt képes a 2015-öshöz hasonló erőforrásokat fordítani Aszad rezsimjének megvédésére.

Fokozatosan, aztán hirtelen

Az Aszad-rezsimet ilyen külpolitikai helyzetben érte az Idlíbet irányító Tahrir as-Sám, azaz Szíriai Felszabadítási Bizottság (HTS) november végi offenzívája. Az iszlamista szervezet milíciái villámgyorsan elérték Aleppót, majd lényegi ellenállás nélkül bevették az ország második legnagyobb városát, és dél felé fordultak. Rá öt napra az Aleppótól 110 km-re délre lévő Hamát, majd alig 24 órányi harc árán az 50 kilométerrel még délebbre található Homszot. Tizenegy nappal az offenzívájuk kezdete után pedig Damaszkuszt is bevették.

Az Aszadhoz hűséges erők teljes leolvadása szinte mindenkit meglepett, biztonsági források szerint még az izraeliek sem számítottak ilyen összeomlásra.

Néhány éles szemű elemző azonban már hónapokkal ezelőtt jelezte, hogy Aszad uralma egyáltalán nem olyan stabil, mint amilyennek a felszínen látszott. Növekvő zavargásokra, kormányzati emberek eltűnésére, gyilkosságokra és fegyveres összetűzésekre mutattak rá, méghozzá olyan területeken, amiket elvileg Aszad uralt.

Mások a korrupció elburjánzását és a gazdasági nehézségeket emelték ki, mondván, a drogkereskedelemből élő rezsim nem képes biztosítani állampolgárainak a tisztes létezés alapfeltételeit. Az utóbbi években egekbe szökő infláció az ország 90 százalékát a szegénységi szint alá taszította, miközben az állam drasztikusan csökkentette az üzemanyag- és élelmiszer-támogatásokat.

Közben az Idlíbet uraló HTS egyre professzionálisabb lett, és a szervezet vezetése legalábbis kifelé mutatva lassan, de biztosan távolodott szélsőséges iszlamista gyökereitől. Azonban Idlíb tartományban a szervezet egy meglehetősen szigorú, a sária érvényesítésén alapuló kormányzást folytat, melyet sokan a tálib rendszerhez hasonlítanak. A Tahrír as-Sám pedig egyenesen az al-Kaida szíriai alszervezetéből és más dzsihadista szervezetek maradványaiból, jelentős újrafazonírozással alakult meg 2017-ben. Vezetője, Mohamed al-Dzsúláni fejére pedig az Egyesült Államok 10 millió dolláros vérdíjat tűzött ki.

A legfontosabb faktornak azonban Oroszország és Irán tétlensége bizonyult az Aszad dinasztia 53 éves uralmának bukásában.

Részletesebb videós elemzésünket itt nézheti meg:

Kedvenceink
Partnereinktől
Kövess minket Facebookon is!