Kipróbálták, milyen, amikor egyszerre kormányozzák Németországot jobbra és balra. Csúnya vége lett

November hatodikán, szerdán este, miközben még az egész világ Donald Trump amerikai elnökké választására figyelt, felbomlott a Németországot három éve irányító szociáldemokrata-zöld-szabaddemokrata kormánykoalíció. Olaf Scholz kancellár egy késő este tartott sajtótájékoztatóján bejelentette: meneszti Christian Lindner szabaddemokrata pénzügyminisztert, aki erre azzal reagált, hogy kilép pártjával a koalícióból.

A csütörtökig megjelent hírek szerint a szociáldemokraták és a zöldek egy kétpárti szövetséggel vezetnék tovább az országot, a két pártnak azonban nincs többsége a törvényhozás alsóházában, a Bundestagban, így ez mindenképp nehéz feladat lesz. Olaf Scholz január 15-ére kért bizalmi szavazást a parlament alsóházától, és abban az esetben tartana előrehozott választásokat, ha akkor nem tud többséget szerezni. Az ellenzék és a kormányból kilépő szabaddemokraták szerint erre nincs szükség, ők azonnali bizalmi szavazást, és a lehető leghamarabb megtartott előrehozott választást követelnek. Alapesetben csak 2025 őszén lenne parlamenti választás.

Szokatlanul durva kifejezésekkel dobta ki

A német kormánykoalíció belső feszültségei 2021-es megalakulása óta látszanak, és ezek az elmúlt egy-másfél évben többször is olyan durvának tűntek, hogy felmerült: akár vége is lehet a közös kormányzásnak. Tavaly ősszel az idei költségvetés összeállításán mentek egymásnak a koalíciós pártok vezetői, és idén ősszel a jövő évi költségvetés mentén vált egyre egyértelműbbé, mennyire különböző elképzelései vannak a három párt vezetőinek.

Az elmúlt hetekben Robert Habeck zöldpárti gazdasági miniszter és Christian Lindner liberális pénzügyminiszter is prezentált egy-egy gazdaságpolitikai akciótervet, amelyek gyökeresen különböző, sőt, sok ponton egymással teljesen ellentétes elemeket tartalmaztak. Ezek feloldására a szociáldemokratákat vezető Scholz a hétre több hatszemközti tárgyalást javasolt, az egyiket az amerikai választás utánra, vagyis szerda estére.

Ennek a megbeszélésnek lett az a vége, hogy Scholz szerda késő este kiállt a sajtó elé, és a közvélemény legnagyobb meglepetésére bejelentette: kirúgja Christian Lindner pénzügyminisztert. Scholz szerint a koalíción belüli konfliktusok feloldására számtalan kompromisszumot javasoltak, Lindner azonban „semmilyen hajlandóságot nem mutatott” egy közös megoldás kidolgozására. Scholz szerint a pénzügyminiszter „egyedül és személyesen” felelős a koalíció bukásáért, amivel „káoszba taszítja” Németországot.

Scholz a sajtótájékoztatón olyan indulattal és kifejezésekkel beszélt Lindnerről, ami a német sajtót is meglepte (igaz, a rendkívül alacsony színvonalon folytatott magyar és amerikai politikát követve külföldiként ez minket nem nagyon lephet meg). Scholz vádjai szerint Lindner:

• felelőtlen, pitiáner és egoista módon politizált;
• túl gyakran színészkedett a nyilvánosságban, a szükséges kompromisszumok megkeresése helyett pedig nyilvános ideológiai vitákat kezdeményezett;
• túl gyakran bocsátkozott kicsinyes pártpolitikai csatározásba, megszegve partnereinek tett ígéreteit;
• gyáván viselkedett és nem akarta vállalni a kormányzás felelősségét;
• pártja rövid távú túlélése érdekében csak a klientúrája kiszolgálásával foglalatoskodott;
• ennek részeként milliárdos adócsökkentéseket akart bevezetni a gazdagoknak, amit a nyugdíjak csökkentéséből fizetett volna.

Scholz sajtótájékoztatója után megszólalt a zöldpárti Habeck gazdasági-energetikai-klímaügyi csúcsminiszter, kancellárhelyettes is, aki szerint elkerülhető lett volna a koalíció szétesése, és az különösen az amerikai választás másnapján volt szükségtelen. Szerinte ők a kormányban a szociáldemokratákkal egy nagyobb európai szerepvállalásért, a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentéséért és hatékony környezetvédelmi lépések megvalósításáért dolgoztak, ezekre viszont a szabaddemokraták szerinte nem voltak nyitottak. Lindner menesztése Scholz részéről szerinte logikus lépés volt, és egyben azt is jelezte, hogy a liberálisok nélkül is folytatnák a kormányzást.

Lindner szerint az adósságféken múlt

Scholz indulatos bejelentése után Lindner is a kamerák elé állt, és első ránézésre az érzelmeivel küzdve a jegyzeteiből felolvasta válaszát. Eszerint ők egy gazdaságpolitikai fordulatot javasoltak a koalíciós partnereknek, amelyben kisebb bürokráciát, alacsonyabb adókat, „gyakorlatias” klímapolitikát, szigorúbb migrációs politikát javasoltak, amellyel „megerősítették volna az egyéni felelősségvállalást és egyéni erőfeszítések értékelését”.

Lindner szerint a javaslataikra a szociáldemokraták és a zöldek semmilyen szinten nem voltak vevők, Scholz tervei pedig unalmasak, ambíciótlanok és nem járulnak hozzá a gazdasági növekedés eléréséhez. Lindner szerint Scholz a szerdai megbeszélésükön azt követelte tőle, hogy pénzügyminiszterként függessze fel az adósságféket. Ő ezt visszautasította, mert ezzel a lépéssel szerinte megszegte volna a hivatali esküjét. Scholz erre válaszul menesztette.

Lindner beszédében korábbi partnereiket vádolta a kompromisszumképesség hiányával, és jelezte, hogy jövő évtől egy másik kabinet részeként szívesen kormányoznának újra. Később az is világossá vált, hogy Lindner távozásával pártja, az FDP hivatalosan is kilép a koalícióból, és a többi miniszterét is visszahívja a kormányból. Lindner, Bettina Stark-Watzinger oktatási miniszter és Marco Buschmann igazságügyi miniszter csütörtökön már át is vették az elbocsátásukról szóló hivatalos dokumentumokat Frank-Walter Steinmeier köztársasági elnöktől.

A koalíciós szakadás egyik nagy meglepetését okozta Volker Wissing szabaddemokrata közlekedési miniszter, aki Lindner beszéde után bejelentette: kilép az FDP-ből azért, hogy Scholz kormányában maradhasson. Wissinget ezért a párttársai és az ellenzék is hevesen kritizálta, míg a kormányból elismerték váratlan lépését. A Scholz-kormány átalakításának részeként a közlekedési tárca mellé az igazságügyi miniszterséget is megkapta, rajta kívül:

• a szociáldemokrata Jörg Kukies veszi át a pénzügyminisztériumot,
• és a zöldpárti Cem Özdemir agrárminiszter veszi át az oktatási minisztériumot is.

Scholz tehát az FDP kilépése után nem adta fel, hanem egy kormányátalakítással kétpárti kormányzásra rendezkedett be – ennek a két pártnak viszont együtt is csak 324 képviselője van a 733 fős parlamentben, amivel elég messze vannak a többségtől. Szerda este arról beszélt, hogy január 15-én kér majd magával szemben bizalmi szavazást, és ha akkor a többség nem szavaz vele, jövő márciusban előrehozott választásokat tarthatnak.

Lindner, valamint az ellenzéki Kereszténydemokrata Uniót (CDU) vezető Friedrich Merz azonban azonnali bizalmi szavazást és a lehető legkorábbi előrehozott választást szeretnének. Ennek az elkerülhetetlenségével valószínűleg Scholz is tisztában van, de úgy tűnik, bízik benne, hogy a politikai stabilitás megőrzése érdekében a CDU néhány fontos kérdésben még megszavazza a kormány javaslatait.

A hárompárti koalíció több nagy projektjéről ugyanis pont a következő időszakban kellene majd szavazni. Az egyik részeként a többkulcsos adórendszer különböző adózási értékhatárait módosítanák felfelé az infláció mértékével, amivel azt kerülnék el, hogy valaki csak az infláció miatt csússzon magasabb adózási sávba. A másik egy olyan nyugdíjreform, amellyel a nyugdíjak értékét hosszú távon a bérek értékéhez kötnék, ezzel kizárnák annak a lehetőségét, hogy a társadalom elöregedése miatt idővel elértéktelenítsék a nyugdíjakat.

Kérdés, a minél korábbi előrehozott választást követelő Friedrich Merz nyitott lesz-e arra, hogy valamelyik témában kisegítse a kormánykoalíciót. Merz csütörtökön egy közleményben „konstruktív” hozzáállást ígért, de a csütörtöki megbeszélésükön semmiben nem tudtak megegyezni. Elképzelhető, hogy Scholznak ez is volt a terve, ha ugyanis a parlamentben napirendre tűzik jóléti javaslatait, és az ellenzék azokat leszavazza, akkor kampányolhat majd azzal, hogy csak ő támogatja őket.

A következő lépést mindenképpen Scholznak kell megtennie, bizalmi szavazást ugyanis csak ő kérhet saját magával szemben. Ha ezt elbukja, akkor kérheti a parlament feloszlatását, de arról a köztársasági elnök, az eredetileg szintén szociáldemokrata Steinmeier dönt. Vagyis ők ketten elvileg még tudnának időt húzni és taktikázni, a kérdés csak az, mi lesz közben a jövő évi költségvetés összeállításával.

Borzalmas gazdasági kilátások

A német kormánykoalíció bukása mögött számos gazdasági nehézség és ideológiai feszültség húzódik. A német gazdaság a koronavírus-járvány után nem nagyon tudta összeszedni magát, jelentős részben azért, mert az autógyártásra és az elektronikai termékek gyártására specializálódtak, amelyekben ma már túl erős a kínai konkurencia.

A német gazdaság gyengélkedésében persze szerepe van a 2021-es energiaár-robbanásnak és annak is, hogy a németek a magyarokhoz hasonlóan nem nagyon hajlandóak költeni, inkább megtakarítanak. Sok elemzés rámutat arra is, hogy a jelenlegi kormány döntései mellett az is ront a mai helyzeten, hogy Merkel 16 éves kancellársága idején számos hosszú távú beruházást elhalasztottak, amelyek hatásai most látszanak.

Scholz tehát négyéves ciklusának első három évét folyamatos gazdasági nehézségek közepette bekkelte ki, ráadásul az FDP ellenkezése miatt idén január óta már hitelből sem tudnak költekezni. A német gazdaságra vonatkozó várakozásokat az elemzők az elmúlt időszakban tovább rontották, amivel a kormány lépéskényszerbe került, hogy egy gazdaságpolitikai fordulattal javítson valamit a ciklus utolsó egy évében. Arról, hogy mivel javítsanak, gyökeresen különböző elképzeléseik voltak.

Ideológiai különbségek, klientúra kiszolgálása

Ahogy korábbi cikkeinkben is rendszeresen írtunk róla, a Scholz-kormányon belüli feszültségeket elsősorban az okozza, hogy a koalíció két nagyobbik pártja, az SPD és a Zöldek gazdaságpolitikailag baloldali, az FDP pedig gazdaságpolitikailag jobboldali párt. Az előbbiek így kisebb egyenlőtlenséget és állami támogatással megvalósuló gazdaságfejlesztést akarnak, az utóbbi inkább adócsökkentést.

Bár logikus, hogy egy ilyen helyzetben inkább a két nagyobbik párt elképzelése domináljon, az FDP már a 2021-es koalíciós tárgyalásokon nagyon keményen beleállt az adócsökkentési és gazdaságpolitikai kérdésekbe. Ennek részeként Lindner a legfontosabb minisztériumnak számító pénzügyminisztériumot is megszerezte magának – annak ellenére, hogy ők voltak a legkisebb koalíciós partner.

Az adósságfékszabály idei újbóli hatályba lépése előtt Habeck még elindított volna egy 200 milliárd eurós gazdaságélénkítő programot, ezt azonban tavaly év végén Lindner megvétózta, ahogy azóta más hasonló próbálkozásokat is. Most Habeck újra egy hasonló tervvel indult volna a német autóipar megmentésére, amit Lindner újra megvétózott, és helyette a gazdagoknak szóló adókedvezmények bevezetését javasolta.

Ez utóbbira utalt Scholz, amikor arról beszélt, hogy Lindner szerinte csak a klientúrájának politizál. Az FDP ugyanis hagyományosan a német felső-középréteg pártja, törzsszavazóik a szálloda- és étterem-tulajdonosok, középvállalkozók, magánpraxisban dolgozó orvosok és ügyvédek, valamint hozzájuk hasonló, átlagnál jóval többet kereső nyugatnémetek. Az FDP pedig elég komolyan veszi az ő képviseletüket, és kormányon korábban is egy sor olyan intézkedést vezettek be, amik egy-egy hozzájuk közel álló magas jövedelmű társadalmi csoport érdekeit szolgálták.

A mostani ciklusban azonban Lindnernek a koalíciós partnerek elképzeléseinek blokkolásán kívül nem nagyon sikerült semmit elérnie, és pártja közben szavazói nagy részét is elvesztette. Azt, hogy most a korábbiakhoz képest bekeményített, lehet úgy értelmezni, hogy a klientúrának küldött egy határozott üzenetet: ő megpróbált nekik kedvezni, de a koalíciós partnerek nem engedték.

Lindner lépése ráadásul sokakat emlékeztethet arra, hogy 2017-ben hosszú koalíciós tárgyalások után, a megegyezés közelében hirtelen kitalálta, hogy mégsem akar a CDU-val és a Zöldekkel együtt kormányozni. Akkori lépése után sokan úgy látták, hogy valójában nem is akart kormányozni, és arra játszott, hogy a nagyobb pártokat koalícióra kényszerítve várja ki a Merkel-korszak végét, hátha addigra jobb politikai pozícióba kerül.

Mindhárom kormánypárt rosszul jár, de a CDU-nak sem lesz könnyű dolga

A hárompárti német kormánykoalíció felbomlása a belső feszültségek ellenére mostanáig azért tűnt valószínűtlennek, mert Scholz személyéhez hasonlóan mindhárom párt iszonyú népszerűtlen, és logikátlannak tűnt, hogy ilyen helyzetben akarják magukat megmérettetni egy előrehozott választáson. Az előző választáshoz képest a Zöldek és az SPD nagyságrendileg szavazóik harmadát, az FDP pedig szavazói kétharmadát vesztette el, és egészen mostanáig mindhárom párt abban reménykedhetett, hogy az utolsó évben át tudnak vinni olyan javaslatokat, amelyekkel kicsit vissza tudnak erősödni. A Politico felméréseket összesítő átlagában november 4-én az SPD 16 százalékon állt, a Zöldeket 10 százalékra, az FDP-t pedig csak alig 4 százalékra mérték.

Habeck és Lindner az elmúlt napokban be is mutatta azokat a javaslatokat, amelyekkel jövőre valamennyi szavazót valószínűleg vissza tudtak volna szerezni, de ezek egymást teljes egészében kizáró ötletek voltak. Ezek között a jelek szerint annyira nem lehetett kompromisszumot kötni, hogy

a felek inkább meg sem próbálkoztak a megvalósítással, és véget vetettek a koalíciónak – feltehetőleg abban a reményben, hogy a szavazók majd a másik oldalt találják felelősnek.

Bár Scholz és Habeck szerda óta úgy tesz, mintha két párttal is folytathatnák a kormányzást, kevés az esély, hogy a kancellár túlél egy bizalmi szavazást, akár jövő héten tartják azt, akár január 15-én. Ezzel pedig minden bizonnyal előrehozott választások következnek, a bizalmi szavazás időpontjától függően januárban vagy márciusban.

A jelenlegi közvélemény-kutatások alapján ezt a 32 százalékra mért CDU-CSU fogja megnyerni, második helyen pedig a 17 százalékra valószínűsített Alternatíva Németországért (AfD) végezhet, de ott szoros lehet a verseny a szocdemekkel. A Zöldek negyedik helyre szorulhatnak, a parlamentbe pedig mellettük valószínűleg bejut a tavaly alapított Sahra Wagenknecht Szövetsége nevű protestpárt is, őket 7 százalékra mérik. Kérdés ugyanakkor, hogy a most 3-4 százalékra mért FDP és a 3 százalék körülre mért Baloldal meg tudja-e ugrani az 5 százalékos küszöböt, vagy az utóbbiak megint meg tudnak-e nyerni három egyéni körzetet, amivel 5 százalék alatti eredménynél is be lehet jutni a parlamentbe.

Ha addig nem történik egy politikai értelemben vett földindulás, akkor az előrehozott választásokat a CDU-CSU pártszövetség nyeri, és ők majd az AfD nélkül akarnak kormányozni. Kérdés, kivel: ideológiailag az FDP áll hozzájuk legközelebb, de velük biztosan nem lesz meg a többség, így várhatóan a szociáldemokratákkal vagy a zöldekkel kell tárgyalni, vagyis azokkal, akiket most ellenzékben a leghangosabban szidnak.

Az biztos, hogy az alapvetően kompromisszumkeresésre épülő és külső szemlélő számára általában unalmas német belpolitika a következő hónapokban még nagyon érdekes fordulatokat vehet. Ennek pedig Magyarországon azért is van hatalmas jelentősége, mert gazdaságilag réges-rég hozzáláncoltuk magunkat Németországhoz, így a magyar gazdaság jövője a német gazdaság jövőjén is múlik.