Németország tíz évig kivétel volt, de most feltört a szélsőjobb

Nyugat-Európában az utóbbi évtizedben számos szélsőjobbos formáció vált számottevő politikai erővé, Franciaországban Marine Le Pen Nemzeti Tömörülése, az osztrák és a holland szabadságpártok, a belgiumi flamand nacionalisták, a Finnek, a Svéd Demokraták, a spanyol Vox, a görög Arany Hajnal (a briteknél pedig a Konzervatív Párt brexithívő szárnya) alapjaiban forgatta fel a hazai és az európai politikát, a Liga és a Giorgia Meloni-féle Olasz Fivérek pedig az olasz kormány élén az európai uniós és a transzatlanti politikában is meghatározó tényezővé váltak.

Az összeurópai jelenség alól eddig egyedül Németország volt kivétel. A helyi szélsőjobbos–populista formáció, a 2013-ban alapított Alternatíva Németországnak (AfD) a keletnémet tartományokban elért ugyan kisebb sikereket, de országos támogatottsága hiába nőtt meg a 2015-ös menekültválság után, egészen egy évvel ezelőttig megmaradt egy mérsékelt, 10 százalék körüli szinten, nem sokkal magasabban a német szélsőbalnál, a szintén keleten erős Baloldalnál (Die Linke).

Az utóbbi bő egy évben azonban nagyon változott a helyzet: az AfD jelentősen feljött a felmérésekben és a helyi szavazásokon, és mostanra a jobbközép Kereszténydemokrata Unió (CDU) és bajor testvérpártja, a Keresztényszocialista Unió (CSU) szövetsége mögött a második legnépszerűbb német párttá vált, megelőzve a kormánykoalíció mind a három tagját.

Az okokat illetően számos elmélet kering.

• Kézenfekvő dolog az infláció és a német gazdaság lassulása, ami jellemzően segíti a szélsőséges populistákat.
• A kormánykoalíció rossz megítélése és nyilvános vitái növelték a protestszavazók arányát, akik elsősorban az AfD-hez fordultak.
• A bevándorlás ismét központi politikai témává vált Németországban, ez pedig megjelent az idegengyűlöletre építő párt népszerűségében is.
• A CDU új vezére, Friedrich Merz a merkeli pragmatizmus évei után próbálja hangsúlyosabban jobbra tolni a pártot, és a jobbpopulizmus térnyerésének nyomdokvizén a korábban a politikai fősodorból kirekesztett AfD nézetei is normalizálódni kezdtek a közéleti vitákban, szalonképessé téve a pártot.
• Egy másik megközelítés szerint ezzel szemben az a baj, hogy a CDU sem képes lázba hozni a választókat, ezért a bizonytalanok a populistákhoz fordulnak.
• Egyesek szerint a német bulvármédia tevékenysége és különösen a kormányzó Zöldek folyamatos ostorozása is jobbra tolta a közhangulatot.
• Az AfD pedig az online kampányolásban és a „politikai napirend befolyásolásában”, avagy a folyamatos provokációban és botránykeltésben is hatékonyabb, mint a technológiailag elmaradottabb nagy pártok.

Az egyelőre kérdéses, hogy az AfD feltörése mennyire marad tartós, és a pártot támogató folyamatok kitartanak-e a következő szövetségi választásokig, vagy a gazdasági helyzet javulása és/vagy a kormánnyal szembeni elégedetlenség csökkenésével visszatérnek-e a korábbi szintre. Az is fontos lesz, hogy a német politikai közép a korábbiakhoz hasonlóan összezár-e majd az AfD-vel szemben.

Áttörés községben, járásban

A párt a 2021-es szövetségi parlamenti választásokon tíz százalékot kapott, és a Politico felmérésátlaga szerint 2022 nyarán ugyanúgy állt, mint egy évvel korábban. Azóta viszont az AfD számai meredeken emelkednek: tavaly októberre a 15 százalékos sávba kerültek, idén nyárra pedig megelőzték a legnagyobb kormánypártot, a népszerűségéből stabilan vesztő szociáldemokrata pártot (SPD).

Ma az AfD-t 21 százalékra teszik a közvélemény-kutatások, ami valamivel elmarad ugyan a két évvel ezelőtti történelmi választási veresége óta kicsit rendbe szedett CDU-tól, de jóval előzi a 17 százalékon álló SPD-t és két koalíciós partnerét, a 14 százalékos Zöldeket és a 6 százalékon tengődő jobbliberális szabad demokratákat (FDP). A kormány munkájával elégedettek aránya mindössze 19 százalék volt szeptember végén, azaz az AfD szekerét széles körű elégedetlenség hajtja.

A szép számok mellett a párt az utóbbi hónapokban több kisebb jelképes áttörést is elért. Júliusban egy Szász-Anhalt tartománybeli településen, a kilencezer fős Raguhn-Jeßnitzben az AfD jelöltje nyerte a polgármester-választást, és a 23 ezer lakosú türingiai Sonneberg járás élére is szélsőjobbos politikust választottak. Ilyesmire korábban nem volt példa: az AfD eddig soha, semmilyen szinten sem került hatalomra.

Pár éve még a hatalom AfD-s megkörnyékezése is országos botrányt okozott: amikor 2020-ban Türingiában a tartományi választás nem hozott egyértelmű többséget egyik oldalnak sem, a választás utáni manőverek során a CDU és az FDP váratlanul a szélsőjobboldali párttal együtt választotta meg tartományi miniszterelnöknek a szabad demokraták jelöltjét, Thomas Kemmerichet. Az AfD-s támogatás miatt Kemmerich nem sokra rá lemondásra kényszerült, de a botrány volt az utolsó csepp a pohárban az Angela Merkel által saját utódjának szánt akkori CDU-pártelnök, Annegret Kramp-Karrenbauer megítéléséhez is. Ő is távozni kényszerült.

Azóta nagyot fordult a világ. Friedrich Merz CDU-elnök nemrég még a két párt közti, alacsonyabb szinteken való együttműködés lehetőségét is felvetette, ami korszakhatárt jelentene a német politikában. A nem elsősorban megfontolt nyilatkozatairól híres Merz később aztán visszakozott, és azt leszögezte, hogy tartományi, országos és európai szinten semmilyen koordináció nem lesz a két párt között,

azt viszont megismételte, hogy azzal együtt kell élniük, ha egy AfD-st polgármesternek választanak vagy a párt nagyobb frakciókat szerez helyi önkormányzati szervekben.

A CDU vezetésének és tagságának számos tagja élesen elítélte Merz nyilatkozatát, és elutasította az AfD-vel való bármilyen együttműködést. Ám nem sokra rá a türingiai politika ismét közbeszólt: szeptemberben a tartományi parlamentben a CDU és az FDP ismét az AfD szavazatainak segítségével nyomta át az ingatlanszerzési adó csökkentését, a kisebbségben kormányzó baloldali tartományi vezetés ellenében – ezúttal már különösebb botrány nélkül. Az AfD eleve igyekszik rájátszani, hogy a CDU alsóbb szintjein van fogadókészség ötleteikre, tavaly év végén például egy szászországi település, Bautzen az AfD javaslatára, CDU-s támogatással vonta meg a nyelvórákat ellógó menekültek segélyét.

Fiskális konzervatívokból szélsőséges populizmus

Bár a párt hagyományosan visszautasítja a szélsőjobboldali és a populista jelzőket, és igyekszik magát a „normális emberek” képviselőjeként lefesteni, a gyakorlati kérdésekben azért messze esnek a politikai fősodortól. A párt egyik társelnöke, Tino Chrupalla nemrég arról beszélt, hogy az Európai Unió „irányított felbontására” van szükség, vissza kell térni a „nemzetek Európájához”, újra kell építeni az orosz kapcsolatokat, és persze ebben az osztrák és magyar elvtársakkal, azaz a Fidesszel is szövetkezni kell.

Az euroszkepticizmus a kezdetektől az AfD alapelve. A pártot az uniós adósságválság kezelésével szemben kritikus konzervatív értelmiségiek alapították, és eredetileg az euró feladása volt a fő szlogenjük, amit arra a népszerű német tévhitre húztak fel, hogy a „lusta görögök” a takarékos németek pénzén élősködnek. (Valójában az euró bevezetése jelentősen javította Németország versenyképességét és növelte a német exportot Európán belül és kívül, ami részben hozzájárult a németeknél átlagosan sokkal többet dolgozó déli országok iparának leépüléséhez is.)

A fiskális konzervativizmust és neoliberális gazdaságpolitikai elveket a 2015-ös menekültválság idején kezdték el felváltani a klasszikus szélsőjobbos, idegenellenes dogmák. Az apró protestpárt soraiban megjelentek az antiszemita, muszlimellenes rigmusok, a párt akkori elnöke, Frauke Petry 2016-ban már azt pedzegette, hogy szükség esetén lőni kell a migránsokra a határon. A hivatalos pártprogram részévé vált a menekültjog jelentős korlátozása, az érkezők kitoloncolása, a német és uniós határok lezárása, a Földközi-tenger blokádja és általában véve bármiféle migráció elfojtása.

Azóta az AfD magára vette a szélsőjobbos populizmus további népszerű témáit is:

• tagadják, hogy emberi tevékenység okozza a klímaváltozást; ellenzik a megújulóenergia-termelést, ehelyett szén- és gázpártiak;
• a 2021-es választási programban megjelent a szoft vírustagadás („a járvány elleni védekezést az egyénekre kell hagyni”), és az AfD türingiai vezetője azt is előadta, hogy a Covid-járványt a tesztelés okozta;
• az EU-t egyre bornírtabb dolgokért teszik bűnbakká, például szerintük a kezdő vezetők számára 90 kilométeres sebességkorlátot előíró javaslat veszélyt jelent az egyéni szabadságjogokra; a készpénzhasználat csökkentésére való törekvések mögött a kisemberrel szembeni állami önkényt látják; az Európai Központi Bankot pedig a németek megtakarításainak elpusztításával vádolják;
• az olyan klasszikus populista szólamok napi szinten pörögnek, miszerint a fősodorbeli média félrevezeti a népet, a többi párt a „tudjukkik” érdekeit képviseli, és csak az AfD áll a rendes keresztény német emberek mellett;
• a szociális rendszert egyszerre akarják visszafogni és bővíteni, mert szerintük a dolgozó emberek nem kapnak elég segítséget, miközben az állam önti a pénzt a naplopó bevándorlókra (a német állam nagyságrendileg évi 20 milliárd eurót költ a menekültek fogadására és ellátására, és az ide sorolt összegek nagyjából fele a menekülést előidéző okok elleni harcra megy, tehát nem a belföldön lévő menekültek kapják; ezzel szemben a bennszülött németeknek járó népjóléti kiadások 1190 milliárd eurót emésztettek fel 2020-ban);
• a bevándorlásellenességgel pedig kéz a kézben jár a szélsőjobbos rendpárti populizmus is: a külföldiek jó része drogos, bűnöző és/vagy terrorista, de a mai fiatalok is rettentő erőszakosak, úgyhogy a hatóságoknak jobban oda kellene csapniuk.

Természetesen központi szerepet játszik a párt kommunikációjában a jobbpopulizmus Magyarországtól az Egyesült Államokig népszerű új témája, a gender és a szexualitás is: a 2021-es kampányban az AfD-hez köthető Facebook-posztok több mint fele, a tweetek harmada valamilyen genderrel kapcsolatos riogatás volt. Ez annak fényében különösen érdekes, hogy az AfD egyik társelnöke, Alice Weidel, aki korábban a Goldman Sachsnál dolgozott befektetési bankárként, leszbikus.

Vagy legalábbis mások annak tartják őt – amikor szeptemberben a közszolgálati ARD nagyinterjújában megkérdezték tőle, mit szól hozzá leszbikusként, hogy pártjában nyílt gyűlölet övezi a szexuális kisebbségeket, úgy fogalmazott: „Nem vagyok queer, hanem egy nővel élek házasságban, akit húsz éve ismerek. Két közös gyerekünk van, nem érzem diszkriminálva magam. Jobban zavar a kormány, hogy mondjam, ostoba genderpolitikája.”

A párt vezetése más szélsőjobbos formációkhoz hasonlóan azt állítja, hogy pusztán a német keresztény életmód megőrzéséről és a normális társadalmi viszonyok megvédéséről van szó, amelyeket a más kultúrájú külföldiek beáramlása és a liberális eszmei téboly alapjaiban fenyeget.

A politikai fősodor pártjai mellett ebben a hatóságok is kételkednek. A német alkotmányvédelmi hivatal (amely a magyarhoz hasonlóan a belső elhárítás szerepét tölti be) korábban megfigyelés alá vette a párt Szárny (Der Flügel) néven ismert szekcióját, miután annak tagjaival kapcsolatban felmerült az alkotmány- és államellenes szervezkedés gyanúja. Bár a Szárny hivatalosan feloszlott, annak a nácizmus relativizálásáról, az etnikai tisztaság szükségességéről, a demokrácia felszámolásáról és különböző vallási és etnikai kisebbségek eltakarításáról fantáziáló tagjai a mai napig fontos szerepet töltenek be a pártban, például Szász-Anhaltban és Türingiában is a vezetésben vannak. (Korábban egyébként a szélsőbalos Baloldal ellen is indult hasonló vizsgálat, amiért a párt tagjai erős nosztalgiát éreznek a keletnémet egypártrendszer iránt.)

A számukra jótékony magyarázat, hogy az AfD többsége mérsékelt, de egy erősen szélsőséges szárnya is van a pártnak. A kevésbé hízelgő verzió, hogy aki nácikkal kokettál, az maga sem jobb a náciknál. Német politológusok szerint az utóbbi a helyzet: az AfD nemhogy néppártosodna, manapság még a korábbi arcához képest is radikalizálódik. A médiában ezzel szemben inkább normalizálják a pártot és nézeteit: Weidel nyári nagyinterjúja is jelzi, hogy más pártvezérekkel azonos elbírálásban részesül, még ha az AfD folyton arra panaszkodik is, hogy elnyomja őket a hazug sajtó.

Stagnálás, infláció, migráció

Az AfD populista katyvaszának növekvő népszerűségére vonatkozóan gyakori magyarázat az infláció, a recesszió és a kormánypártok népszerűtlensége. Németország idén a leggyengébben muzsikáló nagy fejlett gazdaság, és a növekedési mutatók tekintetében az egész EU-ban is a sereghajtók között van, a bruttó össztermék (GDP) az előző három negyedévben csökkent, az infláció 6,1, a munkanélküliség 5,7 százalék.

Bár ezek a számok nem feltétlenül tragikusak, azok mögött többéves lassú lecsúszás áll: a német ipar már a koronavírus-járvány előtt sem állt jól, és azóta is nehezen találja régi versenyképességét. Sok bírálat éri az állam hatékonyságát, a közszolgáltatások és az infrastruktúra színvonalának romlását, például a vasút problémáit vagy az internetszolgáltatás lassúságát. Az építőipar pedig különösen mély krízis felé tart.

Azaz manapság már nemcsak a német hanyatlást rutinszerűen megjósló angolszász gazdasági sajtóban, hanem a német médiában is elterjedt vélekedés, hogy valami nagyon nincs rendben az országgal.

Olaf Scholz szociáldemokrata kancellár szeptember eleji gazdasági programbeszédében maga is azt hangoztatta, hogy a lassú válságból csak komoly szemléletváltással és szerkezeti átalakítással léphet ki Németország

– a strukturális reformok hívószava ugyanakkor kevésbé népszerű a választók körében, mint az AfD üzenete, miszerint minden egy csapásra jobb lesz, ha eltakarítják a régi bandát, na meg a bevándorlókat.

Az sem segít Scholzon, hogy az ország lassú (és magas szintről való) ernyedését közgazdászok Angela Merkel kormányzásának időszakához, azon belül is a fontosabb beruházások elmaradásához kötik, és most az állami infrastrukturális, oktatási, digitális beruházások beindítását szorgalmazzák. Bár a szociáldemokraták és a Zöldek valamelyest nyitottak erre, a német társadalomban (és a szabad demokrata párt vezetésében) a mai napig nagy népszerűségnek örvend a takarékos állam ethosza és az állami kiköltekezés elutasítása. Emiatt a népszerűtlenséget okozó lassú ernyedést potenciálisan megfékező lépések is népszerűtlenek lennének, hiszen állami költekezéssel járnának.

Egy másik, kapcsolódó magyarázat kifejezetten az energiaválsághoz és a zöldátmenet ellenzéséhez köti az AfD felemelkedését. Egyrészt a kormány valóban kapkod a kérdésben, és számos népszerűtlen lépést hozott az orosz gáz elapadása óta, nemrég például az a törvény verte ki a biztosítékot, amely 2024-től betiltja az új gáz- és olajalapú fűtési rendszerek létesítését a szén-dioxid-kibocsátás visszafogása érdekében. A másik oldalon a német bulvársajtó az utóbbi másfél évben nagyrészt a Zöldeken próbálja leverni a német energiapolitika évtizedes, Angela Merkel kormányzása alatt elkövetett baklövéseit, például az orosz gázfüggéssel, az atomerőművek leállításával, a hálózatfejlesztés elmaradásával kapcsolatos problémákat. A klímaváltozás-tagadó, Oroszország-barát AfD ezekre a bonyolult gondokra gyors és azonnali megoldást ígér.

Egy további magyarázat, hogy a bevándorlásellenesség növekedése és az integrációs problémák állnak az AfD feltörése mögött: a párt potenciális választóinak nagy része ezt tartja a fő társadalmi problémának Németországban.

A német közmédia egy nyári felmérése szerint a németek több mint fele egyetért az AfD biztonsági és bevándorlási nézeteivel, egy szeptember végén közzétett közvélemény-kutatás pedig arra jutott, hogy a németek háromnegyede helytelennek tartja a jelenlegi menekültpolitikát, elégtelennek az érkezők társadalmi és munkaerőpiaci integrációját. Ugyanezen közmédiás felmérés szerint az emberek kétharmada szerint a bevándorlás több hátránnyal jár, mint előnnyel, és 82 százalék támogatja a határvédelem erősítését.

Ugyan a migránsok száma 2015 után meredeken zuhanni kezdett, az ukrajnai orosz agresszió következtében tavaly másfél millióval többen érkeztek Németországba, mint ahányan elhagyták az országot. Döntő többségük természetesen ukrán menekült, akik bevándorlása nettó 900 ezer embert tett ki, de Szíriából is 80 ezer, Afganisztánból 60 ezer ember jött. A benyújtott menekültjogi kérelmek aránya 2023 első hét hónapjában 78 százalékkal nőtt, a lefülelt illegális határátlépések száma pedig augusztusban 14 700-ra emelkedett, ez 66 százalékos növekedés 2022 azonos hónapjához képest.

A menekültek mellett nagy számban érkeztek vendégmunkások is az ipari és szolgáltatási szektorbeli munkaerőhiány betöltésére a némettől idegen kulturális szokású országokból, például 40 ezer román, 25 ezer magyar, 18 ezer lengyel vagy 40 ezer indiai. A médiában a legnagyobb figyelmet azonban a dél-olaszországi lampedusai helyzet kapta.

A szélsőjobb feltörése és a kormány rossz megítélése miatt manapság Olaf Scholz kancellár a határellenőrzés megerősítését ígérte Lengyelországgal és Csehországgal szemben az embercsempészetre és a lengyel vízumbotrányra hivatkozva; és még a Zöldek is azt hangoztatják, hogy „erkölcsileg nehéz döntéseket kell hozni” a menekültpolitika terén. Az európai széthúzás azonban ahogy 2015-ben, úgy most is nehezíti a német kormány helyzetét: Scholz a lengyel és az olasz kormánnyal is összekapott az ügyben. A témát pedig természetesen a CDU és a CSU is üti, ami részben az AfD malmára hajtja a vizet.

Megosztott kormány, jobbra tolódó nép

Egy további, népszerű tézis, hogy a szociáldemokrata–zöld–szabad demokrata koalíció pocsék megítélése és nyilvános vitái állnak az AfD ereje mögött. A Bertelsmann alapítvány elemzése szerint a három párt két évvel a választás után hiába valósította meg a koalíciós szerződésben foglalt 453 kisebb és nagyobb ígéret kétharmadát,

ezt háttérbe szorította, hogy egyes fontos kérdésekben hosszú, hangos és nyilvános vitát folytattak egymással a koalíció tagjai.

Ez a megfontoltságot és biztonságot árasztó Angela Merkel időszaka után a fejetlenség látszatát keltette, és a Bertelsmann kutatásában részt vevők szerint hozzájárult a fősodorbeli politikától elfordulók számának növekedéséhez.

Baljósabb felmérések szerint ugyanakkor nem pusztán a kormány megítéléséhez, hanem a német társadalom értékítéletének változásához köthető az AfD ereje.

Kelet-Németországban a Lipcsei Egyetem felmérései szerint a demokrácia működésével szembeni elégedetlenség és az idegengyűlölet magyarázza az AfD előretörését.

Az egyetem kutatói által megkérdezettek harmada szerint a „zsidók túl nagy befolyással bírnak”, felük támogatná a muszlimok betelepülésének betiltását, 70 százalékuk pedig úgy gondolja, hogy a külföldiek azért jönnek Németországba, hogy élősködjenek a szociális rendszeren.

A társadalmi attitűdök alapján a kutatók szerint a párt tábora az apolitikus és bizonytalan választók mobilizálásával a jövőben még duzzadhat is a keleti országrészben, és a mostani állás szerint jövőre akár a brandenburgi, szászországi és türingiai tartományi választáson is áttörést érhetnek el.

A SINUS Intézet nevű szociálpolitikai agytröszt felmérése szerint ráadásul ezek a jelenségek nem csupán a keleti országrészre korlátozódnak. A választók többsége Németországban (és Ausztriában is) fogékony a populizmusra, több mint felük szerint a politikusok nem a választók érdekeit képviselik és a demokratikus pártok nem képesek megoldani a problémákat, és 49 százalék szerint a politikai erők csak „a háttérhatalmak bábjai”. Ehhez hasonló eredményre jutott a közszolgálati ARD felmérése, amely szerint a németek 55 százaléka elégedetlen a német demokrácia működésével, nyugaton 52, keleten 66 százalék a szkeptikusok aránya.

A SINUS felmérései szerint az AfD táborán belül az utóbbi két évben jelentősen (43-ról 56 százalékra) nőtt a középosztálybeliek és a „polgári értékrendet” képviselők aránya. Az intézet kutatói szerint e középrétegek nézeteinek nagy befolyása van rá, hogy a társadalmi és politikai palettán mi számít „normálisnak”, ezért az AfD irányába fordulásuk végül is azt jelzi, hogy a párt által képviselt elképzelések egyre elfogadottabbá válnak a társadalom egésze számára.

Ugyanakkor a SINUS kutatói azt is kiemelték, hogy ez elsősorban a jövővel kapcsolatos optimizmus hiányából fakad, így egy „konstruktív és jövőorientált politikával” ezek a középrétegek megszólíthatók és visszaterelhetők a nagy pártok táborába. Az ARD egy, az AfD felemelkedésének okait vizsgáló felmérése pedig azt állítja, 2016 óta nem változott számottevően a szélsőséges jobboldali nézetek elterjedtsége a német társadalomban, és az AfD most mért számai a párt népszerűségének legfelsőbb küszöbét jelentik, miközben a jelenlegi AfD tábor több mint fele hajlandó lenne leszavazni másokra is.

Vannak olyan vélemények is, amelyek szerint a fontosabb választásokon nem fog kitartani az AfD felmérésekben mutatott ereje.

Wolfgang Merkel, a CEU professzora szerint a felmérésekben megjelenő AfD-tábornak akár fele is klasszikus elégedetlen szavazó lehet, aki valójában a választáson nem feltétlenül szavazna a pártra.

A párt valójában az utóbbi években gyengült a tartományokban és tartományi szintű városokban, 2020 és 2023 között tizenegy voksoláson egyedül egy helyen, Alsó-Szászországban erősödtek valamelyest, míg idén év elején a berlini tartományi választásokon például 5 százalékpontot rontottak négy évvel korábbhoz képest, a fővárosban a kormánypártokkal és a tartományi vezetéssel szembeni elégedetlenségből a CDU profitált.

Az AfD esélyeit az is csökkenti, hogy a többi párt szavazói nagyon élesen elítélik a szélsőjobbal való együttműködést, ezért nem reális, hogy a tűzhöz közel engedjék az AfD-t a nagypolitikában. Az optimisták szerint pedig a párt felmérésekben való szárnyalása eleve délibáb: a két év múlva esedékes parlamenti választások idejére az infláció csökkenni fog, a növekedés beindul, az energiahelyzet stabilizálódik, a menekülthullám alábbhagy majd.

Az már egy másik kérdés, hogy jövőre mi lesz Türingiában vagy Szászországban, ahol a mostani felmérések alapján az AfD a legnagyobb párttá válhat a tartományi parlamentben.