Ciszjordánia a háború küszöbén, megfékezhetetlennek tűnik az erőszakspirál

Miközben a Gázai övezetben lassan már egy éve folynak a harcok, a libanoni határon eddig nem tapasztalt intenzitással zajlik az Izrael és a Hezbollah közti rakéta- és bombapárbaj, a feszültségek Ciszjordániában is robbanásponthoz közelednek.

Bizonyos szempontból az Izrael által 1967 óta megszállt, nyugodtnak soha nem nevezhető területen már három éve háborús állapotok uralkodnak. A 2020-as évekre a helyi palesztin szervezetek terrortámadásai és a már lényegében kolonizációs kormánypolitika szintjére emelkedő telepesmozgalom palesztinellenes akciói erőszakspirálba rántották a térséget. Elemzők arra figyelmeztettek, hogy a 2022-ben és 2023-ban is meredeken emelkedő erőszakos incidensek egy átfogóbb felkelésbe torkollhatnak.

És bár 2023. október 7-én végül nem Ciszjordánia, hanem a Hamász terrortámadása után Gáza vált az új, minden korábbinál nagyobb konfliktus kiindulópontjává, Ciszjordánia sorsa – pontosabban a területen igazán kiéleződő, ún „palesztin kérdés” napirenden tartása – volt a Hamász támadása mögött meghúzódó egyik legfontosabb politikai motiváció is.

Minden héten háború

Október 7-vel a háború is megérkezett Ciszjordániába: Izrael csapaterősítésekkel és preventív csapásokkal akarta elejét venni egy kétfrontos háborúnak, a helyi terrorszervezeteket pedig felbátorította a Hamász véres támadása, és maguk is igyekeztek kivenni a részüket a harcból. Az elmúlt 11 hónapban terrortámadásokban és más erőszakos cselekményekben nagyjából 35 izraeli katona és civil vesztette életét, miközben 700 palesztint öltek meg.

És bár a palesztin áldozatok esetében, ahogy az Gázában is tapasztalható, a helyi hatóságok közlése alapján nehéz különválasztani a fegyvereseket és a civileket, alapos a gyanú, hogy az izraeli hadsereg bevetési szabályain Ciszjordániában is lazítottak. Az ENSZ adatai szerint 2023 januárja óta 181 kiskorú vesztette életét, és több mint 2100-an sérültek meg. Izrael október 7-e óta tömegesen tartóztat le „adminisztratív eljárásban” – azaz konkrét gyanú nélkül – ciszjordániai palesztinokat, akiket ítélet nélkül, sokszor embertelen körülmények között tart fogva. A letartóztatottak számáról több adat is kering, egyes források szerint akár 10 ezer ember is érintett lehet.

A civil lakosságra nehezedő katonai nyomás is súlyosbodott; a korlátozott utazási lehetőségek további szűkítése, az izraeli munkavállalási engedélyek visszavonása a gazdasági összeomlás szélére taszította az eleve válságról válságra bukdácsoló régiót.

A kaotikus helyzetben a zsidó telepesmozgalom október 7-ét ráadásul nemcsak traumaként (a mészárlások és túszszedések elsősorban a Gázai határ melletti világiasabb közösségeket sújtották), hanem lehetőségként élte meg. A terrortámadás a mozgalom és a mozgalmat támogató befolyásos politikusok szerint egyszerre igazolja, egyszerre katalizálja a ciszjordániai, sőt a gázai zsidó kolonizációs törekvéseket.

Az eleinte még egyöntetűen Izrael oldalán álló nemzetközi együttérzést és a figyelem Gázára való összpontosulását kihasználva ezért október 7-e óta soha nem látott szintre emelkedett mind az izraeli kormány által el nem ismert – de a gyakorlatban megtűrt, katonákkal védett, sőt, közvetve finanszírozott – „illegális” telepek alapítása, ezek legalizálása, egyes ciszjordániai földterületek kisajátítása. Ez a törekvés és a helyi terrorszervezetek céljai azután mindkét oldalról újabb erőszakos incidenseket fialtak. Az ENSZ október 7-e óta több mint 1100, telepesek által elkövetett atrocitást regisztrált Ciszjordániában; ezek során legalább 10 palesztint gyilkoltak meg és 230-an sebesültek meg. A másik oldalon 5 zsidó telepes lett merénylet áldozata és legalább 17-en sebesültek meg.

Ugyan ahogy azt a héten a jordániai határátkelőnél történt merénylet is mutatja, az erőszak Ciszjordánia legtöbb területére jellemző, az Izraellel szembeni „ellenállás” gócpontjainak mégis inkább a nemzetközileg is elismert határhoz közeli palesztin „menekülttáborok” számítanak – így értelemszerűen ide összpontosul az izraeli katonai akciók többsége is. Az idézőjel-túltengés azért indokolt, mivel az izraeli–palesztin konfliktusra használt legtöbb fogalmunkhoz hasonlóan itt sem árt egy kis használat előtti tisztába tétel.

A ciszjordániai menekülttáborokat gázai társaikhoz hasonlóan az ENSZ az 1950-es évek elején, az izraeli függetlenségi háborút kísérő etnikai tisztogatások során elűzöttek számára hozta létre Izrael 1948-as határain túl. Mivel Izrael kizárta és ki is zárja a menekültek hazatérését, ezért az elmúlt hetven-egynéhány évben ezek a táborok több tízezres elővárosokká fejlődtek, a rég kinőtt alapterület miatt egymáshoz tapadó téglaházakkal, zegzugos sikátorokkal.

Menekülttábornak leginkább csak eredetük miatt szokás nevezni őket. Ezek a települések elvileg a Ciszjordánia alig 40 százaléka felett korlátozott szuverenitással bíró Palesztin Hatóság alá tartoznak, mely azonban évtizedek óta tehetetlen a menekülttáborokat bázisként és búvóhelyként használó helyi milíciákkal/terrorszervezetekkel szemben. A milíciák kisebb része tartozik csak a Hamász alá, a térségben inkább az Iszlám Dzsihád az erősebb, de a fegyveresek nagy része inkább lokális alapon szerveződik.

A beszervezéseket az Izraellel szembeni zsigeri és tapasztalatokon is alapuló gyűlöleten túl nagyban megkönnyíti az, hogy a menekülttáborokban magas a munkanélküli fiatalok aránya, az október 7-e utáni újabb korlátozások, tilalmak és az izraeli munkavállalási engedélyek visszavonása után pedig gyakorlatilag megszűntek a munkalehetőségek. És annak ellenére, hogy Ciszjordánia a világ legszorosabban megfigyelt régiója, fegyver is van bőven. Az elmúlt években Irán igyekezett Jordánia felől minél több kézifegyvert és robbanószert becsempészni, azonban a keresletnek köszönhetően Izrael felől is sok lopott fegyver és lőszer érkezik.

Mivel Dzsenin és Tulkarm a határtól csak néhány kilométerre fekszik, ezért az utóbbi években rengeteg, Izrael határain belül elkövetett terrortámadás indult ki innen, és rendszeresek a kisebb-nagyobb izraeli rajtaütések is. Az izraeli megszállással szembeni „ellenállás” azonban kevéssé nyilvánul meg a valóban égető konfliktusok felvállalásában, azaz a mozgalmi tevékenységben, a földfoglalások és kitelepítések elleni tiltakozó akciókban.

Szintet léptek az izraeli rajtaütések

Az elmúlt hetekben a rajtaütések szintet léptek: az izraeli hadsereg, az IDF augusztus végén több száz katona bevetésével, légi- és páncélostámogatással konkrétan ostrom alá vett három menekülttábort: Tulkaremet (amit egyes forrásokban Tulkarm néven is említenek), Dzsenínt és a kissé keletebbre található Tubaszt.

A hadművelet a 2002-es második intifáda sokkoló terrortámadásokkal tarkított palesztin felkelése óta a legnagyobb izraeli katonai akció volt Ciszjordánia területén.

Izrael a hadvezetés által „Nyári táborok” néven emlegetett hadművelet szükségességét azzal magyarázta, hogy a területről indult el augusztusban Tel-Avivba egy palesztin öngyilkos merénylő, és csak egy technikai hibának volt köszönhető, hogy a testére erősített robbanószerkezet azelőtt lépett működésbe, hogy a férfi el tudott volna vegyülni a nagyvárosi forgatagban. A zsidó állam arra is felhívta a figyelmet, hogy a merénylő a Hamász katonai ellenállásának gázai gyengülésével a terrorszervezet stratégiai irányváltásának egyik első fecskéje lehet. A Hamász egyik vezetője, Hálid Mesál ugyanis augusztus végén kijelentette, hogy vissza kell térni a második intifáda nagyszabású, senkit sem kímélő öngyilkos merényleteihez (melyek a 2000-es évek elején nagyban hozzájárultak a palesztinokkal való kiegyezési szándék visszaszorulásához és az izraeli jobboldal tartós megerősödéséhez).

Az átfogó tisztogató műveleteket Jiszráél Kac külügyminiszter „reguláris háború”-nak nevezte, melynek célja a „terrorista infrastruktúra” megsemmisítése. A politikus azzal vádolta Iránt, hogy a helyi milíciák finanszírozásával és felfegyverzésével egy „keleti terrorfrontot akar létrehozni Izrael ellen”.

Augusztus vége óta a műveletekben a helyi hatóságok szerint 36 palesztin vesztette életét – a Hamász által ellenőrzött gázai egészségügyi minisztériumhoz hasonlóan a Palesztin Hatóság sem szokta statisztikáiban különválasztani a fegyveres és civil áldozatokat. Mivel a műveleti területeket a hadsereg a sajtó elől is lezárta, ezért a hírügynökségek az izraeli- illetve palesztin hivatalos szervek közleményeiből és helyszíni posztokból próbálták összerakni, mi is történt. A hírhelyzet annyiban javult, hogy miután az IDF a hétvégén kivonult a három településről, megnyílt az út a tudósítók előtt is.

Az áldozatok „civilként” vagy „terroristaként” való azonosítását megnehezíti, hogy a halottakat a helyi milíciák sokszor minden alap nélkül, sőt, a család tiltakozása ellenére is saját mártírjuknak állítják be. Ez a gyakorlat Izraelnek sincs ellenére, mivel így kevesebb civil áldozattal kell elszámolni a zsidó állam terrorellenes/rendfenntartó/elnyomó tevékenységét élesen kritizáló emberi jogi szervezetek felé. A likvidálások körüli szómágiát jellemzi, hogy az izraeli hadsereg rajtaütésekről szóló közleményeiben soha nem szerepel palesztinokkal kapcsolatban a „civil” kifejezés.

A fenti tényezők miatt nehezen ellenőrizhető helyszíni beszámolók súlyos atrocitásokat is említenek. Van, aki szerint a férfiakat válogatás nélkül tartóztatták le, a +972 izraeli lapnak egy dzseníni nő azt mondta, hogy családjának összes férfitagját, köztük cukorbeteg férjét és épp kemoterápiáról hazatérő legidősebb fiát is elvitték. Ugyancsak a fenti beszámoló szerint izraeli katonák egy dzseníni utcán meglőttek egy 83 éves férfit, aki orvosi segítség híján a nyílt utcán vérzett el. Ugyan a palesztin terroristák szokásukhoz híven mecseteket és más civil épületeket használtak fedezékként, izraeli katonákat is az a vád érte, hogy egy 10 éves lányt használtak fel élő pajzsként, és hogy egy ablakból kikukucskáló 16 éves lányt pedig egy mesterlövész lőtt le.

A Reuters már az ostrom után Dzsenínbe érkező tudósítója óriási pusztításról, porig rombolt épületekről, szitává lyuggatott falakról számolt be

– és ez nem véletlen, és csak részben vezethető vissza Izrael fegyelmező szándékára. A városharcok során ugyanis a legkézenfekvőbb támadó taktika az épületek szisztematikus elpusztítása; erre a célra az izraeli hadsereg a második intifáda óta előszeretettel vet be Caterpillar D9-es páncélozott buldózereket.

Szintén szóba jöhet még – ahogy az a párizsi kommün óta szokás – a védelmi állások házfalakba robbantott réseken át történt átkarolása, ami szintén nagy pusztítással jár. A pusztítást nemcsak a támadók, hanem a védők is fokozzák; a szélsőséges iszlamisták a páncélöklökhöz és aknavetőkhöz hasonló hagyományos eszközökön kívül előszeretettel vetnek be nagy erejű robbanó csapdákat (IED), ritkább esetben robbanóanyaggal megrakott járműveket (VBIED), az Iszlám Állam vagy az al-Kaida pedig robbanóövekkel felszerelt öngyilkos merénylőket is.

Az IDF a buldózereit arra is előszeretettel használja, hogy velük túratja fel az utcákat és utakat elrejtett aknák után. A helyi önkormányzat szerint ennek mellékhatásaként Dzsenín utcáinak 70 százalékán megsérült a burkolat, a város – azaz a menekülttábor és a „hivatalos” település – 80 százalékát elvágták a vezetékes víztől, és összesen 20 kilométernyi szennyvízvezeték, elektromos- és kommunikációs kábel sérült meg.

Memorandumban figyelmeztetettek a helyzetre

Az IDF a Nyári táborok-hadműveletet a múlt hét végén lezárta, csapatai kivonultak a három ostromlott településről, azonban Ciszjordánia forrongásának még nincs vége, sőt.

Zsidó telepesek pedig izraeli katonák védelme alatt Hebron közelében helyi beszámolók szerint 47 épület lerombolásával folytatták az erőszakos földfoglalást. Múlt szombaton egy földfoglalók elleni tiltakozás az izraeli katonákkal való összetűzésbe torkollott, ennek során az IDF katonái fejbe lőttek egy amerikai–török kettős állampolgárságú aktivistát, aki belehalt sérülésébe. Vasárnap Ciszjordánia és Jordánia Izrael által ellenőrzött határán egy merénylő három izraelit lőtt le, mielőtt végeztek vele. Egy izraeli drónról szerda éjjel kilőttek egy autót, melyben a Sin Bét szerint az Iszlám Dzsihád három vezető terroristája ült.

Október 7-e óta Izraelnek már a Nyári táborok-hadművelet volt a hatodik nagyobb katonai akciója Ciszjordánia területén. A „palesztin kérdés”, azaz a világ talán legkomplikáltabb politikai–diplomáciai–biztonságpolitikai rejtvényének megfejtését nem ebben a cikkben fogjuk közölni, de vannak, akik szerint nem is olyan lassan Ciszjordánia is Gáza sorsára juthat. Ezt vetíti előre Jiszráél Kacnak a cikk korábbi részében már idézett nyilatkozata, melyben a külügyminiszter azt is kifejtette, hogy pontosan úgy kell elbánniuk a terrorista infrastruktúrával, ahogy azt Gázában teszik, beleértve a palesztin lakosság ideiglenes evakuációját és minden más szükséges lépést.

A fenyegetés súlyát növeli, hogy Joáv Galant védelmi miniszter a hadműveletet értékelve azonnal előre is vetítette azt, hogy Izrael még komolyabb katonai akciókat tervez Ciszjordániában:

„Most lenyírtuk a füvet, de hamarosan ki kell tépnünk a gyökereket is.”

Azonban Ciszjordánia mára permanens diplomáciai fenyegetéssé is vált. A terrorellenes intézkedések mellett az itt folyó nyílt gyarmatosító törekvéseket és izraeli atrocitásokat a gázai háború miatt minden eddiginél nagyobb figyelem övezi. Korábban elképzelhetetlen módon az Egyesült Államok szankciókat vetett ki egyes telepesmozgalmárokra, és a háború felerősítette azokat a diplomáciai törekvéseket is, melyek állami szintű szuverenitást követelnek a Gáza és Ciszjordánia területét egyesítő Palesztinának.

A politikai tőke apadását természetesen az izraeli katonai–hírszerzési elit is érzékeli. Kedden kiszivárgott, hogy vasárnap Joáv Galant védelmi miniszter, Ronen Bar, a Sin Bét (belső elhárítás) igazgatója és Herzi Halévi, az IDF vezérkari főnöke közösen intéztek „komor figyelmeztetést” a kabinethez:

„Könnyen az arcunkba robbanhat az, ami jelenleg Ciszjordániában folyik (…) Mindent meg kell tennünk azért, hogy elkerüljük egy újabb front kialakulását.”

A három vezető szerint a helyzet romlása negatívan befolyásolhatja a „kabinet által kitűzött gázai hadicélok elérését is”, ugyanis elképzelhető, hogy egy általános felkelés miatt csapatokat kell átirányítani a gázai frontról. A Sin Bét igazgatója különösen aggódik amiatt, hogy a – szörnyű terrortámadásokkal fémjelzett – második intifádához hasonlóan a terrorszervezetek újból tömegesen vetnek be öngyilkos merénylőket.

A memorandum egyrészt javaslatot tesz biztonsági intézkedésekre, köztük egy határzár építésére a csempészet szempontjából igen porózus jordániai határra és az elektronikus megfigyelési rendszer fejlesztésére. Másfelől felhívja a figyelmet arra, hogy Izrael nem hagyhatja válasz nélkül a palesztinok gazdasági gondjait, sem a felháborodást, amit Itamar Ben-Gvir szélsőjobboldali politikusnak a jeruzsálemi Templom-hegyre tett provokatív látogatásai váltanak ki. Utóbbival kapcsolatban a vezetők arra figyelmeztetnek, hogy a muszlim- és palesztinellenes provokációk elidegeníthetik az Izraellel az utóbbi évtizedekben korrekt viszonyt ápoló Jordániát is, melynek uralkodója a Jeruzsálemben található muszlim kegyhelyek védnöki szerepét is betölti (ezt Izrael az 1994-es békeszerződésben el is ismerte).